A Gyurcsány-féle vagyontörvény körüli felháborodás csillapodni látszik, pedig a jogszabály még hazánk természeti kincseinek és ökológiai vagyonának birtoklását is súlyosan veszélyezteti. A tankönyvkiadó, az autópálya-kezelő és a Tokaj Kereskedőház mellett sajnálatos módon eladhatóvá váltak a regionális vízközművek is – más indoka nemigen lehet annak, hogy kivonták őket a tartósan állami tulajdonban maradó cégek nem túl széles köréből. Csakhogy ezzel a kormányzat érinthetetlennek hitt területre tévedt: senki nem próbálta még az ország fizikailag is tetten érhető természeti kincseit piaci alapon áruba bocsátani.
Amíg viszont a földek nyíltan eladhatóvá tételét minden bizonnyal óriási ellenállás kísérné, a közvélemény eleddig nem ismerte fel, hogy vízkincseink megóvása miért fontos a 21. században.
Folyékony arany
Az új évezredben a szakértők a vizet és nem az amúgy is fogyó olajat nevezik folyékony aranynak. Civilizációs szempontból kényelmesnek tekinthető közép-európai létünkből adódóan ma még talán el sem tudjuk képzelni, hogy eljöhet a víz luxuscikké válásának kora. Nehéz elfogadnunk, mivel nem képezi beszédtéma tárgyát, hogy a Földre és népességére nézve egyre nagyobb veszélyt jelent a krónikus vízhiány. Már manapság is másfél milliárd ember kényszerül nélkülözni a tiszta ivóvizet, ez a szám pedig hamar megduplázódhat, az előrejelzések szerint 2025-re az emberiség kétharmadának nem lesz elegendő ivóvize. Ezek már egy új kor első jelei.
Egyre több, néhány éve még megmosolygott szakértő vallja, hogy az új évszázad háborúi egyre ritkábban indulnak olajért és gázért, viszont jellemzően a vízkészletek ellenőrzésére irányulnak majd. Nem véletlenül: amíg a fejlett államok az ivóvíz felét háztartási és kényelmi célokra használják, a felhasznált víz nyolcvan százalékát pedig a mezőgazdaság pazarolja el, máshol emberi életek milliói válnak lehetetlenné pusztán azért, mert a szomjúság teljes nemzetgazdaságokat tesz tönkre. Erre utal az Európai Parlament egyik közgyűlésén elhangzott hivatalos figyelmeztetés: a fejlődő világból milliók indulhatnak el észak felé ivóvíz reményében. Ráadásul egyre gyorsuló ütemben, hiszen a források kifogynak. Az ENSZ szerint pedig negyedszázadon belül az emberiség hetven százalékkal több vizet fog fogyasztani.
Hihetetlen, hogy a harmadik világ nagy részén nagyon sok mindent megtennének azért a vízért, amelyet Európában és az Egyesült Államokban a mellékhelységekben használnak el.
Vízháború
Így tehát Európát, ezen belül hazánkat is érinti, hogy Mexikótól Oszakáig súlyosan túlhasználják a vízforrásokat. Bangkokban, Jakartában, Manilában és Mexikóvárosban olyan szintre csökkent a talajvíz, hogy az említett városok omladoznak, mert elporlik alattuk a talaj. Több távol-keleti nagyvárosban már helyi maffiák uralják és osztják a vizet, Walesben tüntetnek a gátakon, hogy ne kelljen vizet adni Liverpoolnak. Chilében szó szerint a felhőkből nyernek folyékony életet: egy felhő lecsapolásával negyvenöt gallon vizet nyernek.
Magyarországon még van elég víz, viszont a több mint ezer víznyerő bázis fele valamilyen szempontból veszélyeztetett. Éppen ezért körültekintőbben kellene vizsgálnunk, milyen következményekkel járhat, ha egy jövőbeni hiánycikket magánkézbe adnak. Vessünk egy pillantást azokra a területekre, ahol ez már bekövetkezett.
Közös jellemző, hogy a lakossági árak és a környezet terhelése minden esetben nőtt. A legtöbbet emlegetett példa Bolívia esete. Az állami vízszolgáltató céget úgy adták francia érdekeltségbe, hogy a szerződésben foglaltakról a közvélemény semmit sem tudott. Az következmény: szinte azonnali kétszáz százalékos fogyasztói áremelés, az átlagos vízszámla elérte el a helyi minimálbér ötödét, és drámaian csökkent a minőség.
Olcsóbb és hatékonyabb
A helyi civilek szövetsége válasz gyanánt milliókat hívott az utcára. Valóságos vízháború robbant ki, végül az amúgy csak ígérgető kormányzat a tüntetők közé lövetett, számos civil halálát okozva. Az ezt követő tiltakozási hullám azonban eredménnyel járt: a vezetés kénytelen volt visszavásárolni a szolgáltatást, s ennek eredményeként az árak azonnal csökkentek, és a minőség is javult. Ekkor derült ki, hogy a helyi kormány a külföldi beruházónak tizenöt százalékos profitot garantált. Érdekes módon ugyanilyen garanciákat kaptak a külföldi vásárlók több magyarországi ágazatban is.
A további regionális példákkal köteteket lehetne megtölteni: 1990-ben a Dél-afrikai Köztársaságban egy nap alatt ötvenezer embertől vonták meg a vízszolgáltatást, mert képtelenek voltak megfizetni a külföldiek által megszabott új árat. Dél-Spanyolországba Franciaországból kell vizet szállítani, Törökország gátat épített a Tigrisre és az Eufráteszre, ezzel akadályozva Szíria és Irak vízellátását, Izrael és Szíria között pedig továbbra is harc folyik az ivóvízkészletekért.
A nemzetközi helyzet ismeretében kijelenthető, hogy hazánk kiszolgáltatottságát csökkenteni illene, nem pedig súlyosbítani azzal, hogy külföldi kézbe engedjük az egyik legalapvetőbb létfeltételünk kezelését. Ha vízkészleteink hasznosításának jogát nagy részben külföldi cégek vásárolják fel, megszerezhetik a kitermelés, a palackozás, a kivitel, valamint a víz visszatartásának a jogát is. Azaz szélsőséges, de jogilag elképzelhető esetben egy cseppet sem adnak a lakosságnak.
Talán nem véletlen, hogy még a vízügyi befektetésekben több helyütt érdekelt Nemzetközi Valutaalap is elismerte, hogy az önkormányzatok a magánszereplőknél szinte minden esetben olcsóbb ellátást képesek nyújtani, a környezet belátóbb kímélése mellett.
Az új információk birtokában talán nem túlzás kijelenteni: akkor járnánk jó úton, ha a készletek ellenőrzési jogát visszaszereznénk, a meglévő jogokat pedig engedmények nélkül őriznénk.
Zsiga Dániel, közgazdász
