A megosztottságot a világ – s a legtöbb német is – a korábbi német bűnökért, vagyis a két világháború kirobbantásáért és a holokausztért kapott büntetésnek tekintette. A történészek véleménye azonban más: Németország szétdarabolását ők inkább a korábban oly félelmetes ellenfél meggyengítésének szándékával, illetve a szövetségesek hatalmi, védelmi igényével magyarázzák. A megosztásról, a zónahatárok kijelöléséről és a német szuverenitás korlátozásáról mindenesetre a II. világháború négy győztes hatalma döntött, mintegy gyámság alá véve Németországot. Ezért az újraegyesítés folyamata sem mehetett végbe nélkülük.
Elsősorban a Szovjetunió nélkül, hiszen ennek a hatalomnak a katonái állomásoztak az NDK területén. A német újraegyesülést – csakúgy, mint az összes kelet-európai rendszerváltást – azt tette lehetővé, hogy a Szovjetunió lemondott az úgynevezett Brezsnyev-doktrínáról, vagyis arról a Moszkva által magának vindikált „jogról”, hogy tetszése szerint, akár fegyveres erővel is beavatkozzon a csatlós államok belügyeibe. Mihail Gorbacsov szovjet elnök 1989. november közepén – vagyis nem sokkal a berlini fal leomlása után – az újraegyesülést „belnémet ügynek” minősítette.
Gorbacsovnak ebben nem volt igaza, amit ő maga is jelzett azzal, hogy külügyminiszterét, Eduard Sevardnadzét nem sokkal később elküldte azokra a „kettő plusz négyes” tárgyalásokra, melyeken a német újraegyesülésről volt szó. Kijelentése azonban mégis nagy jelentőségű volt, hiszen vele jelezte: a Szovjetunió nemcsak a kelet-európai rendszerváltásokba törődik bele, de azokat a pozíciókat is kész feladni, melyeket a második világháborúban katonái millióinak vérével szerzett meg. (Ezt sok orosz mind a mai napig nem bocsátja meg Gorbacsovnak.)
A „kettő plusz négyes” tárgyalások – melyek azért kapták ezt a nevet, mert a két német államnak és a II. világháború négy győztes hatalmának – az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának és Franciaországnak – a külügyminiszterei vettek részt rajtuk, 1990. február 13-án kezdődtek el. A nem német résztvevők beleegyezésüket adták az újraegyesüléshez, sőt ennek módját is a németekre bízták. Egy dologhoz azonban ragaszkodtak: ahhoz, hogy az NSZK előbb ismételten ismerje el az Odera-Neisse határt. Emögött ugyanis olyan területek húzódtak, melyek azelőtt évszázadokon át Németországhoz tartoztak s melyeket egyes vérmesebb német nacionalisták visszaköveteltek. Helmut Kohl nyugatnémet kancellár belpolitikai okokból – az „elűzöttek szövetségeinek” tagjai a kormánypártok leghűségesebb szavazói voltak – húzta-halasztotta az elismerést, de aztán engedett, és kiadta a kívánt nyilatkozatot. Németországnak ezenkívül – főként francia követelésre – meg kellett ígérnie, hogy haderőinek létszáma békeidőben nem fogja meghaladni a 370 ezer főt. (Valójában a Bundeswehr létszámát – főként takarékossági okokból – már a kilencvenes években 250 ezer főre csökkentették.)
Hátra volt még annak tisztázása, milyen szövetségi rendszerhez tartozzon az egyesült Németország. Az eredeti szovjet elképzelés szerint semlegessé kellett volna válnia. Ez azonban ellenkezett mind a Kohl-kormányzat, mind pedig a nyugati hatalmak elképzeléseivel. Utóbbiak ugyanis attól féltek, hogy egy semleges – vagyis a szövetségi kötelékektől mentes – Németország a jövőben kiszámíthatatlanná és veszélyessé válhat. Hiszen népes és hatalmas ipari potenciállal rendelkező államról volt szó, amely korábban két világháborút is kirobbantott és amelyet nem lehetett olyan egyszerűen a semlegességbe elbocsátani, mint korábban a sokkal kisebb Ausztriát. A kérdés végül is Helmut Kohl és külügyminisztere, Hans-Dietrich Genscher nyári, kaukázusi tárgyalásain oldódott meg. A kötetlen külsőségek között zajló találkozón – amit a tv-nézők számára az is nevezetessé tett, hogy a résztvevők pulóvert viseltek – Gorbacsov végül is beleegyezett abba, hogy egész Németország a NATO-hoz tartozzon. Hogy miért tett a szovjet elnök ilyen komoly, a mai orosz elit által ugyancsak elítélt engedményt, arról megoszlanak a vélemények. Vannak, akik ezt felesége, Raissza asszony hatásának, vannak, akik a szovjet és a nyugatnémet vezető közt kialakult jó személyi viszonynak, s vannak olyanok is, akik a Kohl által kilátásba helyezett pénzügyi segélynek tulajdonítják.
Szeptember 12-én a „kettő plusz négyes” tárgyalások betetőződéseképpen a II. világháború négy győztes s a német ügyekben illetékes hatalma beleegyezését adta az újraegyesüléshez.
K. F.
