Forrás: MNO

A politikai és szellemi szabadság vágyából alakult meg húsz éve az MDF

2007. szeptember 22. (21. oldal)

Körmendy Zsuzsanna

Senki sem vonja kétségbe, hogy egy pártnál nagyon fontos

az arculat, de kevesen tudják megokolni, miért.

A politikai imázsépítők időnként azt hiszik, egy

párt arculata írás a viasztáblán, könnyen

letörölhető és újraírható. Aztán csodálkoznak,

hogy bár ők töröltek, mégsem tűnik el

azonnal a régi írás. Átüt az új betűk alatt,

zavarja az olvasást, a tiszta írásképet.

A Magyar Nemzet volt Lakitelek első hírnöke

n Kristóf Attila

Annak, hogy az emlékezetes Pozsgay-interjú 1987 őszén a változás előszeleként, illetve a Kádár-kor bomlásának markáns jelzéseként megjelent a Magyar Nemzetben, bizonyos – hosszabb időre visszanyúló – előzménye volt. A lap a hatvanas évek közepétől, mintegy kiemelkedve a szocialista sajtó intellektuális és stiláris lapályából, a magyar átlagértelmiségi szemében a másság és önállóság látszatát öltötte fel. Ez a látszat, annak ellenére, hogy a tömegtájékoztatás maradék nélkül pártirányítás alatt állt, némiképp közeledett a valósághoz, legalábbis külpolitikai, kulturális rovatának és riportjainak színvonala, valamint tág körű érdeklődése tájékozódási többletet adott a Magyar Nemzet olvasóinak. Ennek a többletnek nem sok köze volt az ellenzékiséghez, de táplálta azt az illúziót, hogy bár burkoltan és óvatosan, ez az újság korrektebbül ad hírt a világról a többinél. A lapgazda a Hazafias Népfront volt, tehát egy pártfedő szerv, amely bizonyos pártonkívüliséget hivatott imitálni. Ez a szervezet lényegében a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig még közvetve sem avatkozott bele a lap életébe és szakmai munkájába. A kapcsolat felszínes, már-már látszólagos volt mind az ideig, amíg Pozsgay Imre nem került a Népfront élére. Ő pontosan tudta, mit ér a Nemzet, hagyományaival és értelmiségi imázsával az elkövetkező, általa talán sejtett idők politikai küzdelmeiben. Elképzeléseihez természetesen meg kellett nyernie a lap vezetését, ami, így visszatekintve, nem is lehetett túlzottan egyszerű, hiszen Soltész István akkori főszerkesztő 1982-ig a Tájékoztatási Hivatal vezetője volt, Kádár Jánosné címzetes főnöke és tényleges támogatottja. Soltész párthűségéhez így aligha fért kétség. S a nyolcvanas évek második feléig Kádár és a kádári vonal maga volt a párt.

A főszerkesztő azonban, úgy látszik, nyitott volt a másik irányban is. Talán kellő intelligenciával megsejtette a jövőt, ám valószínűleg nem látta át a változás mélységeit, vagy nem volt igazán harcos és agreszszív típus, mert a saját sorsát nem alapozta meg. Már a rendszerváltozás kezdetén eltűnt a közéletből, s a továbbiakban is szerényen, visszahúzódva élt.

Nem tudom, hogyan nyerte meg annak idején Pozsgay; viszonyuk valószínűleg 1985-87 között érlelődött, ettől az időtől kezdve Soltész pozitív szerepet vitt a Magyar Nemzet megújulásában, a reformtörekvések és az ellenzéki elképzelések propagálásában.

A lakiteleki találkozóval és nyilatkozattal kapcsolatos interjú persze minden bizonnyal Pozsgay kezdeményezése volt, aki akkor, majd a későbbiek során is sokszor súlyos kockázatot vállalva tett bizonyos történelminek felfogható lépéseket, amelyeket a párt keményvonalasai rossz szemmel néztek. Az interjú elkészítésével Soltész, nyilván Pozsgayval egyetértésben, Tóth Gábort, a főszerkesztő-helyettest bízta meg. Tóth Gábor jóra fogékony értelmével kitűnően teljesítette a feladatot, nemcsak intelligenciáról, hanem bizonyos bátorságról is tanúságot téve. A széles nyilvánosság ebből az interjúból értesült először a lakiteleki találkozóról, s a szellemiségéről is megfelelő információkat kapott. Ugyanakkor világos kép rajzolódott ki Pozsgay Imre politikai magatartásáról, előrevetítve szakítását az MSZMP-vel, s egyértelművé téve, hogy nem pártban, hanem népben, nemzetben gondolkodik, s közel áll hozzá Lakitelek szellemisége.

Visszatérve a szerkesztőségre: aki később hét évig a Nemzet főszerkesztője volt, ismételten minden elismerést megérdemel azért, hogy vállalta ezt a lépést, amely a lap rendszerváltó szerepének markáns nyitányát jelentette. Innen már szinte egyenes út vezetett odáig, hogy a Magyar Nemzet 1989-ben a különböző ellenzéki csoportok legfontosabb fóruma lett.

Nyolcvannyolc elején történt egy vagy több tétova lépés a pártközpont agitprop osztályának részéről Soltész negligálására és leváltására. Ezeket a kísérleteket azonban leszerelték maguk a változó idők és változó emberek. Az újság pedig, a később bekövetkezett politikai nivellációt alig jelezve, egyetértően és egységesen a rendszerváltozás elkötelezett híveként soha nem látott népszerűségre és olvasottságra tett szert; 1989 végén az eladott példányszám százötvenhatezer volt. A szerkesztőség munkatársai – tekintet nélkül későbbi pártorientációjukra – kitűnő szakmai munkát végeztek, és jó néhányan személyes bátorságról tettek tanúságot. Kilencventől az egyetértés megszűnt, egy új, ellentétekkel teli korszak kezdődött az akkori Magyar Nemzet és az egész ország életében.

Illő azonban ma is tisztelettel emlékeznünk azokra, akik akarták és lehetővé tették, hogy 1987 őszén ez a korszakos interjú megjelenjen.Egy párt arculata maga a párt. Létrejöttének feltétele, megmaradásának záloga. Egy emberről kiderülhet, hogy nem olyan, mint amilyennek látszik. Megismerjük, és rájöhetünk, hogy a goromba fráternek aranyszíve van, a feslett némber pedig szuperanya, és a szívét teszi ki a gyermekeiért.

De egy politikai erőnél a helyzet egészen más. Ha nincs arculata, eltűnik a semmiben. Ha karaktere homályossá válik, ha a választópolgár nem tudja róla, hogy valójában mit is képvisel, előbb-utóbb elveszti bázisát.

Semmilyen múltbeli dicsőség nem fedi el egy párt karakterének elvesztését, törekvéseinek határozatlanná válását, kiüresedését. Ellenkezőleg: minél fényesebb a múltja, annál kínosabb számára, ha a jelenben súlytalan. Mindezeken kívül egy párttól, mivelhogy politikai erő, joggal várja el a választópolgár, hogy rendelkezzék taktikai érzékkel, s ne söpörje el a színről a politika első forgószele. De szinte ugyanekkora veszélyt jelent egy párt számára, ha agyontaktikázza magát. Mert hiába válik politikai sakknagymesterré, ha lépései a választók számára bosszantóan követhetetlenekké válnak. És hiába ér el önmaga elé kitűzött steril célt, ha közben a hívei sorra faképnél hagyják. Az a választó, aki ma elbizonytalanodik pártszimpátiájában, holnap nem megy el szavazni. Nemcsak saját pártjára – másra sem szavaz mindaddig, amíg nem kerül egy új politikai erő vonzáskörébe.

Egy párt arculatvesztését mindig a saját szavazói ismerik föl legelőször. Csak ezután következik be az a helyzet, hogy már nemcsak valamikori választóinak, hanem az égvilágon senkinek sincs fogalma róla, valójában hol is áll az a párt. A választók hűtlenné válása mindig politikai ítélet. Okait nem lehet ráfogni semmire sem, még a sajtót is csak módjával lehet hibáztatni. Ugyanis egy párt politikai lépései mindig megítélhetők, függetlenül attól, hogy a média miként értelmezi őket. Mindig a leghűségesebb választók figyelnek legjobban arra, hogy az a politikai erő, amelyre voksukat adták, milyen változásokon megy keresztül. Ők azok, akik legelőször fordulnak el attól a politikai erőtől, amelynek törekvéseivel hajdan azonosultak, ha úgy érzik, számukra követhetetlen, hogy pártjuk kit támogat, kit gyengít. Ők tudják: a hajdani törekvéseket nem elég szajkózni. Azoknak meg kell nyilvánulniuk a tettekben is. A politikai döntésekben, a szövetségkeresésben. Komoly pártról senki nem tudakolja, hogy tulajdonképpen mit akar a politikai arénában (a hatalmon kívül), és valójában mi az ördögöt képvisel (a hatalom megszerzésétől függetlenül).

A rendszerváltozás hajnalán az Magyar Demokrata Fórum ugyanúgy a fél ország pártja volt, mint ma a Fidesz vagy az MSZP. Népszerűségét annak köszönhette, hogy legfontosabb alakjai a pártállam idején is bizonyították: megharcolták a maguk harcát, és sokat tettek azért, hogy egy élhetőbb országban éljünk. Ahogy gyengült a hatalom, úgy erősödött a köz számára is egyre inkább hallható hangjuk. Kijöttek a lakásokból, a kocsmákból, a klubokból. A hetvenes évek besúgókkal megspékelt baráti társaságai a nyolcvanas években politikai erővé váltak. Mindaz, amit képviseltek, egy folyamatosan őrzött hagyomány erősödő védelmén alapult, és az általuk kijelölt irány a rendszerváltoztatás pillanatában a többség számára vállalhatónak tűnt. Az MDF hídpárt volt: bár prominensei a pártállamban tették ismertté nevüket, tevékenységük nemcsak értéket képviselt, hanem másfelé mutatott, másfelé vezetett, mint amit karrierjük érdekében a diktatúra őrei elvártak volna tőlük. Voltak közöttük ellenzékiek, és voltak közöttük a hierarchiába többé-kevésbé beépültek. Perifériára sodródottak és „nehéz emberek”. Voltak olyanok, akik a diktatúrában sosem voltak párttagok, s akadtak, akik a szakmájuk iránti elkötelezettség miatt, néha rossz lelkiismerettel, kompromisszumot kötve, de beléptek a pártba, majd a diktatúra bomlása idején kiléptek, netán kizárták őket. (Munkahelyi vezetők, lapok, folyóiratok főszerkesztői, egyetemi oktatók, kórházigazgatók stb.) Egy megszállt országban nem olyan könnyű az életünkről, az előmenetelünkről dönteni. Nem olyan könnyű félreállni, lemondani, nézni, hogyan húznak el mellettünk a tehetségtelenek csapatban, mint a vadlibák.

Ezer formája volt a diktatúrában az ellenállásnak. És ne higgyük, hogy a leghangosabb ellenzékiek voltak a legkövetkezetesebb ellenállók. Hosszú életet kell élni, és akkor szép lassan mindent megértünk. Kiderülhet még, hogy a leghangosabbak voltak a legnagyobb biztonságban. Bizonyos, hogy hihetetlenül sokféle alapállásból lehetett a Kádár-rendszerben ellenzékinek vagy félellenzékinek lenni, és ha nem szeretnénk nagyot tévedni, csak finom distinkciók révén akarjunk eligazodni az emberi sorsok és a nehéz választások sűrű, sötét erdejében.

A húsz évvel ezelőtt létrejött MDF a pártállammal szembeni sokféle, nem mindig látványos ellenállást képviselő embereknek jelentett fórumot, nekik nyitott sátrat. Végre behúzódhattak, megismerhették egymást a hasonlók. Nem kellett titkolni nézeteiket – vagy legalábbis úgy érezték. Beszélhettek politikai hitvallásukról. Magyarságukról, amely számukra alapértéket jelentett a kommunista internacionalizmussal szemben. Vitákat folytathattak a diktatúra felszámolásának lehetőségeiről. Sokféle utat jártak be, sokfelől jöttek, de egyben azonosak voltak: nem voltak az állampárti politikának sem komisszárjai, sem lakájai. (Aki a hetvenes-nyolcvanas években járt egyetemre, tanárainak 60 százalékát fölleli ezekben a típusokban.)

A két évtizeddel ezelőtt megalakult MDF derékhadát azok a nemzeti érzelmű, az ország állapotán változtatni akaró értelmiségiek alkották, akikre az állampárt „odafigyelt”, a szónak minden értelmében. Számon tartotta, ellenőrizte, használta, lehallgatta és néha még tisztelte is őket. Ők voltak azok, akiket „meg kellett nyerni”, mert lecsukni őket már nemigen lehetett. Az MDF-nek megalakulásakor tehát igen tekintélyes szellemi háttérbázisa volt. Ehhez képest, ha a mai MDF-ről szólva egy társaságban azt mondanám: „a párt szellemi bázisa, alkotó értelmiségi háttere”, nagy derültséget váltanék ki.

Közvetlenül a rendszerváltozás előtt az MDF sokunk számára olyan erőnek tűnt, amely szerveződésének idején, létének első éveiben, a mostoha pártállami körülmények között meg tudta jeleníteni a gulyáskommunizmus után a „valami mást”. S egy ideig a szabad Magyarország demokratikusan megválasztott parlamentjében meg tudta jeleníteni az európai út lehetőségét, a polgárosodás útjára való visszatérést. (Az „európaiság” a nyolcvanas évek végén még nem azt jelentette, hogy levakarjuk magunkról a magyarságot, hanem azt, hogy többet minket nem ugathat le egyetlen párttitkár sem.)

Az MDF ilyen értelemben is hídpártnak tűnt tehát, olyan politikai erőnek, amely át tudja vezetni az országot a szocializmusból a fejlett polgári demokráciába. A fiatalabbak pedig talán nem is egészen értik, hogy miért írok „a polgárosodás pártjáról”, ha egyszer nem a Fideszről írok.

*

Hadd jegyezzem meg: az MDF ugyan nem tette lózungjává a polgári Magyarország megteremtését, de valójában mindenki azt várta tőle. Hogy rendes, nyugati típusú jogállam leszünk. Nem kevesebbet vártunk az első szabad választás vezető pártjától, mint hogy Magyarország végre magához térjen a szocialista bódultságból, és legyünk végre működő demokrácia. És aztán lettünk a működő demokrácia karikatúrája.

Ma már egyre kevesebben tartják számon, a hajdani neves értelmiségiek közül ki maradt MDF-es, ki az, aki valamikor MDF-es volt, ki az, akit kizárt az MDF, és ki ment át az MDF-ből kivált „másik pártba”. A hajdani MDF-eseken és a politológusokon kívül elég kevés embert érdekel, mi lehetett az oka annak, hogy ez a valamikor nagy párt szinte fokozatok nélkül széthullott. S amikor 2005 áprilisában a hírek tudatták velünk, hogy az MDF „kilencévnyi külön politizálás után” újra egyesült a Magyar Demokrata Néppárttal, még a hajdani MDF-szavazók sem jöttek ettől tűzbe, a minoritás az újraegyesüléstől még minoritás maradt. Más foglalta le akkor az embereket. Azt láttuk 2005-ben, hogy ez a hajdani nagy párt, ez a valamikor tekintélyes szellemi hátterű politikai erő képtelen a szövetségre. A jobboldal kormányzóképes nagy pártja iránt hol bírálatát, hol megvetését hangsúlyozta. Elnöke többet fröcsögött a Fideszre, mint a kormányzó baloldalra. A választások közeledtével egyre idegesebb jobboldal, nagyjából a fél ország, naponta szembesült azzal, hogy a Fidesz hajdani koalíciós társa külön vizeken hajózik. Gyomorforgató módon hol a baloldal, hol a jobboldal előtt lejtett el, durván hangsúlyozva hűtlenségével arányosan növekvő csereértékét a politikai piactéren.

Az MDF-nek mint nagy pártnak a sorsa kétségkívül akkor pecsételődött meg, amikor 1990-ben megnyerte a választást. Hatalomra jutottak a voksok révén – és azonnal veszítettek beágyazottságuk híján. A bomlási folyamat, amelyről nem tudjuk még, menynyire és kik által volt manipulált (no, nem mintha nekünk, magyaroknak bárhol, bármikor a szomszédba kellene mennünk egy kis nézeteltérésért), széthasogatta azt az egységet, amely a választások előtt éveken át csak erősödött. Húsz éve, 1987. szeptember 27-én a lakiteleki sátorverésnél még minden reményteli volt. Az elégedetlenségből, a jobbat akarásból, a politikai és szellemi szabadság iránti vágyból megalakult az MDF. Hamarosan országos mozgalommá nőtte ki magát. A politizáló értelmiség fóruma néhány éven belül az értelmiségi politikusok tömörülésévé változott. Egyre határozottabbá akarta tenni karakterét: sem a szervezet élén (Bíró Zoltán volt az első ügyvezető elnök), sem a szervezet által megnevezett köztársaságielnök-jelölt személyében (Pozsgay Imre) már nem számolt azokkal, akik a diktatúrában – bármilyen okból – párttagok voltak. Ezért Pozsgay helyett – aki pedig éppen az MDF-hez közeli értelmiségiek körében korábban igen népszerű volt – Für Lajost jelölte köztársasági elnöknek. Az MDF úgy gondolta, komolyan kell venni az antikommunizmust ahhoz, hogy nyerjen. De azzal ekkor még nem szembesült, hogy annyira komolyan mégsem kell vennie az antikommunizmust, hogy ne tudjon kormányozni. Amikor erre rádöbbent, megköttetett az MDF-SZDSZ paktum. Adok nektek kormányozhatóságot meg egy köztársasági elnököt, mondta az SZDSZ. Azt persze nem közölte, hogy olyan köztársasági elnököt ajándékoz az MDF-nek, aki a legelső konfliktusban a kormány ellen foglal majd állást.

Antall József legtöbbet idézett szavai a „tetszettek volna forradalmat csinálni” mellett a „kamikaze kormányról” szóltak. Már a kifejezésben is ott rejlik egyfajta mártírtudat. Tulajdonképpen miért is? Hiszen egy ország állt mögéjük. Az emberek hittek bennük, másképpen nem is tudtak volna győzni. Oszlassunk el egy tévhitet: az MDF-elnök, majd kormányfő sokszor említett eleganciája, meggondoltsága, feltűnő nyugalma egyáltalán nem riasztotta az embereket. Tévedés azt gondolni, hogy az emberek a hatalom csúcsán a tőlük nem különbözőt akarják látni. Mai rögvalóságunk többek közt éppen arról szól, hogy nem nyerhetnek népszerűséget azok az emberek, akiknek nevéhez, tevékenységéhez különböző stiklik, adócsalásízű manipulációk vagy hazugságok tapadnak. Egy jobboldalisággal igazán nem vádolható volt szovjet nagykövet előadásában hallottam: Kádár János gyakran győzködte szovjet tárgyalópartnereit arról, hogy nálunk a szovjet propagandán „finomítani kell”. És ismerni kell a magyar lelkületet, mert „a magyar embereknek nem lehet hazudozni”. (Azért ez szép lehetett. Képzeljük el: ül Kádár Brezsnyev embereivel szemben, és arról tájékoztatja őket, hogy a magyarok rosszul tűrik a hazugságot. Ő csak tudta.)

Az emberek többsége igényli azt, hogy aki a hierarchiában fölötte áll, aki őt nemzeti ünnepein vagy külföldön képviseli, az legyen az átlagnál különb, legyen jobb, okosabb, legyen benne tisztesség, mutasson példát, de legalábbis ne lehessen lenézni. Képviseljen erkölcsöt, ideált, legyen kiállása, legyen tartása. És ez nagyon messze van a kóros tekintélytisztelettől. Ez természetes igény. Inkább feszengünk, mintsem mulatnánk, ha kiderül, hogy valamely közjogi méltóság mihozzánk hasonlóan csapdába szorult adóalany, netán ügyeskedő, trükkös senki. (Vajon véletlen-e az, hogy mostanság a népszerűségi listát a sokszor kimért, visszafogott, de integritását erősen megtartó Sólyom László vezeti?) Arról az igényről van itt szó, hogy akit a politika fölemel, az ne legyen akárki. Akárkinek ott vagyunk mi tízmillióan. Az meg aztán végképp bosszantó, ha a csúcson lévők erkölcsileg mélyen alulmúlják az átlagembert. A politika tekintélyvesztése sosem független attól, hogy milyen embereknek bizonyulnak azok, akiket a választói akarat fölemelt.

Nem Antall személyes stílusában, hanem az általa vezetett MDF erőtlen politizálásában kell keresnünk az okokat, amiért már kormányra kerülése évében elkezdődött a csúcsról az alászállás. Az MDF a hanyatlás pártjává vált, és a taxisblokád idején – mindössze néhány hónappal a választások után, 1990 októberének végén – majdnem megbukott. Az MDF mai pártelnökétől aligha fogjuk hallani, de azért írjuk le: bármily vad bírálatot fogalmazott is meg a Fidesz az Antall-kormánnyal szemben a parlamentben, azért a taxisblokád idején mégis ez volt az a párt, amelyik – összes kritikáját félretéve a döntő pillanatban – kiállt az első demokratikusan megválasztott kormány mellett, és elítélte a blokádot. Abban az igen kiélezett helyzetben a fiatal Fidesz bizonyságát adta politikai realizmusának és a demokrácia iránti hűségének. Tudta, mi a tét. És ez igen fontos mozzanat lehetne a két párt közös történetében, ha mindkét fél a történet folytatására vágyna.

Jól tudjuk, hogy a magyar választási rendszerben a győzelem szinte teljes egészében a nagy pártok szervezett erején múlik. Szinte érthetetlen, hogy éppen kormányra kerülése után az MDF mégis úgy politizált, mintha erről nem is hallott volna. Egy nyugati országban a hasonlóképpen magas arányban megválasztott, kormányra kerülő párt pályája a hatalom birtokában először fölfelé ível. Valamit kell ahhoz tennie, hogy lefelé csússzon. Valamennyi időnek el kell telnie ahhoz, hogy látszódjék, elveszti a következő választást. Az MDF viszont hatalomra jutása után alig pár hónappal rálépett a lefelé vezető útra. Ráléptették? Lehet. A döntő lökést a taxisblokád adta meg, amely többek véleménye szerint a volt pártállami titkosszolgálat által segített kísérlet volt a kormány megbuktatására. Az MDF valahogyan kikerült a csávából, de kormányzására végig rányomta a bélyegét ez a korai, majdnem hatalomvesztéssel járó kudarc. A taxisblokád után a keserű szembenállás pártja lett. Külön tragédiája, hogy a kárörvendő sajtó mindent megtett azért, hogy úgy tűnjön, az MDF azzal az országgal áll szemben, amelyért néhány éve megszületett.

Minden évre jutott valami. Kilencvenkettőben, amikor a kormány ezer gonddal küszködött, az MDF megmutatta a nyilvánosságnak belső arculatát. Nem kellett volna. A várt életszínvonal-javulás elmaradt, helyette folyt a diskurzus arról, hogy ki miért antiszemita, félfasiszta vagy tán egészen az. Ezer más gondunk közepette azt kellett látnunk, hogy dúl az MDF-ben a belső politikai küzdelem. Eközben az állampolgár új szakmát tanult, vállalkozói igazolványt váltott ki, barátkozott az adónemek megkülönböztetésével, könyvelőt hajkurászott magának, aki eligazodik az adóbevallásán, nyelvet tanult, átképezte magát, ha elbocsátották, számítógépet vásárolt többhavi fizetésért, majd leesett az álla, hogy gépe két év múlva egy garast sem ér, és még sorolhatnám, mi minden bajunk-gondunk volt ekkoriban. A kertek alatt zajlott a spontán privatizáció, vagyis folytatódott a nyolcvankilencben elkezdődött vadprivatizáció. A „tiéd a gyár, elvtárs” korszakából a „fogd és vidd” korszaka lett. De csak a haveroknak.

Cirkuszi játékként kapóra jöttek az MDF belharcai. Ügyeikről harsogott a sajtó. Hogy szétváltak. Öszszevesztek. Kizártak. Visszakoztak. Minden megtörtént velük. Már követni sem tudtuk, ki mikor honnan és miért vált ki. Bármilyen okból jött(ek) is létre, az MDF mellett megalakult új párt(ok) az MDF testéből szakadtak ki, ezért az MDF-et gyengítették: 1993-ban a MIÉP, 1996-ban az MDNP, 2001-ben a Centrumpárt. Mintha forgatókönyv alapján történt volna, mindegyik kis párt a választások előtti egy-másfél évben alakult meg, gyengítve a jobboldalt. S mivel az MDF tovább már nem tud osztódni, ha a 2010-es választások előtt egy évvel – immár a Fideszt gyengítve – létrejön egy új jobboldali kis párt, ne legyünk restek levonni a következtetéseket.

A nagypolitika arénájában antiszemitizmusról és anti-antiszemitizmusról csordogált a vita, de az agorán az emberek mit láttak? Sok kis MDF-féleséget. Föltűntek és letűntek a politika égboltján. Senki nem szólt nekik, hogy nem összeveszni és kizárni, hanem csak összezárni kellett volna?

Hírlapi csatározások kíséretében a rendszerváltás pártja, az első szabad választások során megválasztott, kormányra került nagy párt szívós munkával szétverte önmagát. Ne tudták volna, hogy a pártból való kizárások szükségességét negyven évig tartó diktatúra után egyszerűen nem lehet kommunikálni? Hogy ez reménytelen? Ne látták volna, hogy az emberek keserűen konstatálták: „megint jönnek, tisztogatnak”? Kiderült, hogy éppen az bizonyult a leggyengébbnek az MDF-ben, ami a legerősebbnek tűnt: a szellemi hátország. Mert a stabil szellemi háttér nem a szép metaforákból áll. És nem is a botcsinálta ideológusok lamentációjából.

Az MDF saját magát tette politikai hullává, amikor hagyta magát lehúzni ebbe az örvénybe. Amíg mások osztoztak, ők osztódtak. És azt hitték, ez így jó, így helyes. Az átlagember meg csak legyintett rájuk. Hol azt hallotta: X.-et kizárták a pártból. Hol meg azt: Y. fasiszta. Kellett-e több a Kádár-rendszer emberének? Miről szólt az egész nyomorúságos proletárdiktatúra? Nácizásról, fasisztázásról és pártból való kizárásról. Az utca embere, amikor először hallotta a többpártrendszerű, szabad Magyarországon, hogy valakit megint kizártak a pártból, meg hogy harc van a fasizmus ellen, megnézte a lakbércéduláját, és azt mondta: „Régen is fasisztáztak, régen is kizártak embereket a pártból. De régen a lakbérem ötszáz forint volt, most meg kétezer-ötszáz.” És mikor jöttek a közvélemény-kutatók, jól kitálalt nekik. A választások előtti évben, 1993-ban az MDF egy plusz-mínusz százas skálán a legnépszerűtlenebb pártként szerepelt! Mínusz negyven alatti értéken osztályozták.

Így fordulhatott elő az a csoda, hogy az 1994-es választásokat az MSZP meg az SZDSZ már 1992 táján „megnyerte”. Sokat tett ezért Árpi bácsi is, a jóságos Mikulás, aki az Antall- és Boross-kormány éveiben minden magyar család karácsonyfája alá odatett egy kis piros játék taxit.

Szegény hajdani MDF! Egyszerre akart megfelelni a mainstreamnek és a saját lelkiismeretének. A külföldnek és a belföldnek – anélkül, hogy a preferencia-sorrendet eldöntötte volna. Egyszerre akart megfelelni a kárpótoltaknak és a kárpótlási jegyek fölvásárlása révén vagyont szerzetteknek, miközben alant hullámzott egy hatalmas tömeg, éhbéren tartott értelmiségiek és éhező hajléktalanok, munkájukat vesztett munkások és napszámot vállaló vagy a háztájival küszködő parasztok. Ez a zavaros, heterogén tömeg – az ország elhanyagolt 90 százaléka – a kárpótlásból is, a vagyonszerzésből is kimaradt!

Volt egy nagy párt, azt hittük, ő kormányoz. Ők is azt hitték. A vitákat, amelyek cigarettafüstös lakásokon kezdődtek el a hetvenes években, cigarettafüstös lakásokon kellett volna befejezni. Nem a parlamentben.

Szétszórva mind, egymásra acsarogva ma is a régi sebek fájdalmában. Ma már csak azt tudjuk: e körül a párt körül találjuk meg a legtöbb keserű embert. Akiket felhasznált és elhasznált a politika. Ki-ki vérmérséklete, tudása, korábbi szakmai érdeklődése és lehetőségei szerint vonta le a tanulságokat, s kezdett új pályát, vagy csöndben visszatért a régihez. Folyóirathoz, katedrához. Teszik a dolgukat ma is, lárma nélkül, hívő hitetlenként, tisztességesen.

De azért tessék megnézni, tekintélyügyben ma a sajtó szemszögéből hol állnak azok, akik a hajdani SZDSZ mögött sorakoztak föl, és hová nyomták le azokat, akik az MDF-es nemzeti vonalat képviselték. Tessék összehasonlítani Konrád György, Göncz Árpád vagy Eörsi István sajtóját Csoóri Sándoréval vagy Für Lajoséval. Számomra tényleg rejtély, miként lehetséges, hogy az egyik oldalon csupa „nagy öreg”, akkora a tekintélyük, hogy csak hétrét görnyedve lehet eléjük járulni, a másik oldalon pedig téveszmék rabságában vergődő, „bár hajdan tehetséges” kósza lelkek. Hát nem érdekes?

A politika, amelynek nevében a kilencvenes évek elején az MDF-re oly fontos szerepet osztott a sors, nem teljesítette be küldetését. Nálunk lusztráció helyett frusztráció volt. Az MDF-kormány a növekvő frusztráltság kormánya volt, kifejezett mártírtudattal. Nem azt vártuk, hogy minden kormánytag érezze magát az élet császárának, de azért gondoljuk csak meg: kamikazénak érezni magunkat negyven év diktatúra és egy óriási jelentőségű választási győzelem után, hát ehhez azért speciális lelkialkat kell…

Mert azt azért senki nem gondolhatja komolyan, hogy az MDF semmiről sem tehetett. Akinél a kormányrúd, az mindig sokat tehet. Nagyon sokat. A hatalomnak minden lehetőséggel élnie kell, amellyel csak élhet, hogy az országnak jobb legyen, mert csak addig élhet bármilyen lehetőséggel, amíg meg tudja tartani a hatalmat. Élt-e a lehetőségeivel az MDF? Mit tett érte, hogy az emberek tudatában élesen elváljon a nemzeti vagyon széthordása és a privatizáció? Eleget tett-e érte, hogy a már 1989-ben, tehát a választások előtt elkezdődött vadprivatizáció alapvetően különbözzék az MDF-KDNP-FKGP kormány által levezényelt privatizációs akcióktól? Elgondolkodtunk-e azon, mit jelent a „spontán privatizáció” kifejezés? Azt, hogy az állam nem szól közbe. Azt, hogy nincs kontroll. Azt, hogy maguktól mennek a dolgok (tönkre).

Bizonyos, hogy az MDF belharcai jócskán visszahatottak a kormány munkájára. Az is tény, hogy könnyebb lefolytatni egy népi-urbánus álvitát, mint elzavarni a sakálokat, és megtartani nyolcvan SZOT-üdülőt. Ha fölelevenítjük az akkori vitákat, személyi ellentéteket, megdöbbenve látjuk, hogy akkor is a nácizás és antiszemitázás mentén szakadtak a varrások. Nem is tudom, miért nem alakult ki bennünk, magyarokban a pavlovi feltételes reflex: tudhatnánk már, hogy minél hangosabb antiszemitázás folyik, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy a háttérben nagy értékű közvagyontárgyak lelnek új gazdára.

Lehet a sajtót hibáztatni – nem is ok nélkül – az MDF-kormány népszerűségvesztéséért. Mégis, ha az emberek többségi törekvése és elvárásai látványosan és kézzelfoghatóan összetalálkoztak volna az MDF törekvéseivel, akkor azért a sajtó kevesebbet tudott volna ártani. A spontán privatizáció olyan átrendeződéseknek nyitott utat, amelyek miatt az ország akkor, a kilencvenes évek elején megszerezte magának azóta is tartó alapélményét: hogy a rendszerváltoztatás nem a többségről szólt, de még csak nem is a legtehetségesebb kevesekről. Értékes vagyontárgyak, párt- és szakszervezeti tulajdonok tűntek el kézen-közön, cseréltek gazdát, miközben a korábban tisztes szegénységben élők gátlástalan tisztességtelenséggel lettek elszegényítve. Nem is helyénvaló arról írni, hogy éppen ebben az időszakban hatalmas vagyonok keletkeztek a pártállam romjain, mert a pártállamnak nemcsak romjai voltak, hanem remek építményei is, és a vagyonok részben ezen ingatlanok könnyű vételéből keletkeztek. (Érdemes lenne megnézni, hogy a mai száz leggazdagabb ember mikor startolt önnön gazdagsága felé. Azt hiszem, többségben lennének azok, akik alaptőkéjüket az MDF-kormány idején szerezték meg.)

És mégis: ha az MDF mindent ugyanúgy csinált volna, ahogyan, privatizációt, intézmények létrehívását, illetve lebontását, sajtópolitikát, de megóvta volna önmagát a belső harcoktól, és akár politikai-taktikai okokból elejét vette volna a párt szétesésének, meglehet, a választásokat elvesztette volna 1994-ben, de nem sorvad törpepárttá. Törpepárttá az tette, hogy nem lehetett bízni benne. Minden kormány vezető pártja megsínyli, ha választást veszít, de szavazók tömegét csak az a párt veszti el, amelyik nem tudott önmaga maradni. A Fidesz és az MDF közötti számos különbség közül a legfontosabb az, hogy az elvesztett választások utáni döntő pillanatban az MDF alig tett valamit azért, hogy szét ne essen, a Fidesz meg mindent megtett, hogy összezárjon. Ezért lett az egyik törpepárt, a másik pedig, ha választást nem nyert is, de esélyes maradt a győzelemre, és nem vesztette el szavazótáborát.

Az MDF ma a széthullás szinonimája. Minden pártnak, amelyik kormányon volt, az az igazi tűzpróbája, hogy mire képes a választások elvesztése után. Talpra tud-e állni? Megőrzi-e híveit, akik képesek dolgozni érte ellenzékben is, akárhány évig tart a küzdelem? Az MDF ebben a tekintetben tizenhárom éve változatlanul nem mondható erős pártnak. Igaz, súlyos teherként nehezedett rá, hogy a rendszerváltozásban való csalódást az emberek többsége már a kilencvenes évek elején rávetítette az MDF-re. Ebből a szerepből a párt nem tudott kikecmeregni. Prominensei közt sokkal több sértett ember van, mint a választásokat vesztett Fideszéi közt. Ennek nemcsak életkori okai vannak: 1990-ben az volt az érzésünk, hogy az MDF mintha nem egészen fogta volna föl, hogy hatalmon van. Lehet, éppen ezért a bukás után meg mintha azt nem tudta volna fölfogni, hogy a hatalom senkinek sem „jár”. És hogy veszített, abban ő maga is hibás. Egy kifosztott országtól azt várta az MDF, hogy majd megsiratja az ő szomorú kamikaze szerepét? Nem így történt. Az ország azt mondta: „Lehet, hogy az MDF kamikaze pilóta volt, de mi voltunk a hajtómű. A zuhanásban mi is széthullottunk, és ebben a pilótának is szerepe volt.”

Epilógus. Dávid Ibolya csak 1999-ben az Orbán-kormány igazságügy-minisztereként lett a párt elnöke. Az általa irányított MDF a múltból megörökölte az összes hibát: a belharcokat, a frusztráltságot, a „zárjuk ki!” bolsevik őrületét. Csak az MDF lényegét nem tudta megörökölni: hogy tisztán és magával ragadóan nemzeti célja volt, hogy a magyarságnak akart esélyt adni, és hogy tudta, kikkel léphet szövetségre és kikkel nem. (A „paktum” nem szövetség.) Dávid Ibolya pártelnöksége idején még keményebb játszmákban folytatódott a párt gyengítése: csúcspontja az alapító atya, az 1996 és 1999 közötti elnök, Lezsák Sándor kizárása volt 2004. november 8-án.

Nem kell ahhoz sok ész, hogy belássa valaki: az MSZP-SZDSZ koalíció és a hozzá hű média számára az MDF minél kisebb, annál megfelelőbb párt. Dávid Ibolya politizálási képességeit senki nem vonja kétségbe, fellépése jó, kommunikációja biztonságos, meglepetéseket nem okoz. Tud közölni rokonszenves célokat (az örökösödési adó eltörlése), amelyeket aztán elfelejt, egyszerre tud ironizálni az MSZP-s kormányfőn, és epés megjegyzéseket tenni a Fideszre. Népszerűsége a fölmérések szerint töretlen. (A villamoson az emberek erről másképp vélekednek.) A baj az, hogy Dávid Ibolya vezetése alatt az MDF elszürkült. Elvesztette arcát. Nem tudjuk, mit akar ez a párt. Nem tudjuk, ki felé fordul, és kinek fordít hátat. Álarcot visel, és néha nem is az arca, hanem a tarkója elé emeli a maszkot. Arca már a maszk mögött sincs. Az arc már régóta huzamosan másfelé fordul. A jobboldali polgár már annyira nem tudja, mit is kezdjen az MDF-fel, hogy talán még annak sem tudna örülni, ha egy Fidesz-győzelem esetén az MDF nagy kegyesen mégis befarolna a hatalomba.

Az MDF veszteséglistáján ott van az a rendszerváltó értelmiség, amelyet a hajdani MDF tett felelős értelmiségi csoporttá. A mai baloldal kommunikációs zsonglőrködéseit figyelve hovatovább úgy tűnhet, ebben az országban kizárólag a (reform)kommunisták akartak rendszerváltoztatást, csak hát ők meg minek. Hiszen ők voltak hatalmon.

A hajdani valódi rendszerváltó értelmiség mindenesetre nem a mai MDF körül gyülekezik. Kisebb része az erősebb, komolyabb, céljait egyértelműen megfogalmazó jobboldali nagy párt felé orientálódik, nagyobb része megkeseredett, megöregedett, nem akar politikával foglalkozni. A legszomorúbb veszteség azonban nem az MDF széthullott szellemi háttere. Az MDF legnagyobb kudarca nem az, hogy egy ciklus után veszített, hanem az a szövetségellenes politika, amelyet 2000 óta építget a párt. A mérsékelt jobboldali szavazók kíméletlen cserbenhagyása, amely 2006 tavaszán oly látványosan öltött testet az MDF politizálásában és kommunikációjában – ez az MDF legnagyobb kudarca. Egy fél ország látta, tanú rá, és nem felejti el, hogy az MDF nem nyújt kezet, képtelen a szövetségre, és a polgári oldallal oly mértékben ellenséges, mintha legalábbis második SZDSZ akarna lenni egy 2010-es, MSZP vezette kormánykoalícióban. Bárhogyan forgatja is a szót Dávid Ibolya, a jobboldali választó nagyon jól emlékszik, vagy ha nem, hát emlékeztessük rá, hogy az 1998-as országgyűlési választásokon az MDF a három százalékot (!) sem érte el, fideszes jelöltek léptek vissza, hogy az egyéni választókerületekben a törpepárt 18 képviselőjelöltje győzhessen, és így az MDF parlamenti frakciót alakíthasson. A Fidesz, ha annyira szimpatizált volna a szélsőjobboldallal, ahogyan azt ma a baloldal hazudja, akkor éppenséggel az 1998-ban öt százalék fölött teljesítő MIÉP-pel is szövetségre léphetett volna. Nem tette. Helyette az MDF-et segítette hatalomhoz. Dávid Ibolya, aki csak a következő évben lett pártelnök, három százalék alatt teljesítő pártja nagyobb dicsőségére igazságügy-miniszter lehetett. Nagyon meghálálta. Kizárt párttársainak legalább anynyira, mint a Fidesznek. És hiába születik bírósági ítélet a kizárások törvénytelenségéről. Azt a megalázó tortúrát, amelyen a kizárt párttagok keresztülmentek, nem ellensúlyozza a bíróság által megítélt tízmillió forint. Semmilyen pénzben kifejezhető összeggel nem lehet jóvátenni egy törvénytelen cselekedetet.

Az MDF-ben való mély csalódás sokakban él. Lehet költeni piárra, néhány száz szavazóval több vagy kevesebb a lényegen nem változtat. A politika nem csak sakkjátszma. A politika érzelmekről is szól. Racionális érdekek és hitbéli meggyőződések mellett számtalan irracionális, föltáratlan tartalma van. A hajdani MDF taktika nélkül harcolt egy ország céljaiért. A mai MDF harc nélkül taktikázik a saját céljaiért.

Az MDF, amikor elvesztette az arcát, elődei által elkezdett harcát is feladta.

Comments are closed.