Riport
Bolek Zoltán: barbár dolog, ha ezeket a sírokat így hagyjuk (a szerző felvétele)
Igazi törpefaluban járok. Kisvásárhely területe éppen csak egy parányival több, mint négy négyzetkilométer, lakóinak száma pedig mindössze hetvenegy. Az apró falucskát jócskán felértékeli a Marcal közelsége, a ritka természeti környezet. Dús erdők övezik, több száz éves fákkal, bőven termő gombatelepekkel. Nevezetessége a határában terpeszkedő őstölgyes és a faluközpontban lévő harangláb. Nemsokára pedig egy feltárt és felújított zsidó temető is a ritka értékek sorát gyarapítja. A különös hír vonzott ide: muszlimok és keresztények együtt újítanak fel egy zsidó temetőt.
A település első említése 1382-ből való: Vasarhel, majd egy 1508-as írásban Kyswasarhel a neve. Egykor a Terényi földbirtokoscsalád zsellérei lakták, leszármazottaik állattartó, fölművelő emberek voltak. Ritka alkalmakkor vásárok színhelye volt a falu. 1635-ben teljesen elnéptelenedett, egy évszázadra lakatlanná vált.
Újjászületése és fénykora a 19. század közepére tehető, akkor majdnem háromszázan lakták. A mára elhagyatottá, gazdátlanná váló zsidó temető sírkövein 1900-as évekbeli a legrégebbi évszám. A kőlapokból már több mint százat felleltek, sokat úgy kellett szinte kikaparni a földből.
Az iszlám közösség a helyi önkormányzattal együtt újítja fel az izraelita temetőt. Keresztények és muszlimok összefogásának különös példája ez. „Magyar származású muszlim vagyok, ezért aztán sokan nem értik, miért tartom fontosnak ezt” – mondja Bolek Zoltán körjegyző, a Magyar Iszlám Közösség elnöke. A kisvásárhelyi polgármester, Reicz Jánosné hívta fel a figyelmét az elhagyott temetőre. Furcsállották sokan, hogy éppen egy zsidó temető rendbetételében segédkezik, pedig szerinte ezen nincs semmi csodálnivaló. Sőt, mondja, éppen ez adja a különös jelentőségét a kezdeményezésnek, hogy más-más hitűek összefognak és rendbe tesznek egy régi temetkezési helyet. Nyugalmat adnak újra az ott pihenőknek.
A faluban hiába keresem nyomát, nincs már jele a zsidó kultúrának. A környéken közel s távol sem élnek már leszármazottak, akik gondoznák őseik sírjait. Kiket elhurcoltak a vészkorszakban, kik meg – a szerencsésebbje – Budapestre vagy Izraelbe menekült.
Ha egy gazdátlan porta pusztul, érték vész. Ha egy gazdátlan sír, akkor sokkal több: a kegyelet sérül, az ott nyugvók békessége. A holtunkban egyenlők vagyunk örök törvényét állítja helyre egy maroknyi ember Kisvásárhelyen.
„Barbár dolog lenne, ha ezeket a sírokat így hagynánk” – mutat körbe a jegyző. A látvány valóban siralmas. Mindenütt bokrok csonkjai állnak ki a földből, a síremlékek nagy része ledőlt, megtört. Vigyázni kell, hova lépünk: itt-ott emberi csontokra is lelni. A temető korábban rókák járta terület volt, így fordulhat elő, hogy az egyik jókora rókalyuk közelében emberi lábszár- és medencedarab hever.
A temető helyreállítását most saját erőből végzik. A parányi falu összefog. Lassan eljutnak a munka azon fázisába, amikor már nem lehet pénz nélkül folytatni. Terméskőből újra kell rakni a temetőt körülvevő falat, a fák csonkjait egy speciális szerrel kell kezelni, és szükség lesz gyomirtásra, füvesítésre is.
Megkeresték a Mazsihiszt, mert a temető az ő tulajdona. Ott megígérték: anyagiakkal segítik a munkát. A kerítésbástya és a sírkövek rekonstrukciója emészt fel sok pénzt. Ha elkészül, és a sírok is rendben lesznek, kihelyeznek egy padot, amelyre leülhet az idelátogató, és elmélkedhet az elmúlásról, az életről. Emlékezhet az itt nyugvókra és az évszázadokkal ezelőtt is itt levőkre. Akik minden nehézség ellenére is tovább éltették ezt a pici falut.
Horváth Attila
