VÉGEL LÁSZLÓ
Ismerős idegenek: irodalom a senkiföldjén
Idegenbe vetett hazátlan író, menekült vagy kíváncsi peregrinus. Kortalan, vagy egyidős az európai nemzeti irodalmakkal, melyek általa tettek szert új önismereti tőkére. Mindazonáltal ennek az írónak hazája: az anyanyelve. Ettől felismerhető az idegensége.
Idővel azonban kiegészült idegen mivolta. Feltűntek az ismerős idegenek, akik nemcsak territóriumot váltottak, hanem nyelvet is. A XX. században egyre gyakoribb jelenség a nyelvet cserélt, identitást nem írótípus, ami az előző századokban nem volt jellemző, vagy ritkaságnak számított.
Wolf Lepenies definíciójával élve a perifériáról a centrumba behatoló író, mindenekelőtt Nyugat-Európában fedezhető fel, ahol gyökeret eresztett az I. világháború utáni „Monarchia-szindróma”. Az utódállamoktól eltérően Bécs, az impérium fővárosa, nagyfokú kulturális érzékenységet mutatott peremvidékei iránt. A kultúrtörténészek állítása szerint Bécsbe a perifériáról érkeztek a modernitás impulzusai, mert Bécs egyszerre tudott kisugározni és befogadni.
Jogos tehát a kérdés, hogy mi lett volna az osztrák modernizmussal a belső identitásanarchiát feltáró Canetti vagy a Prágából érkező Werfel, illetőleg a galíciai világot képviselő Roth vagy a közép-európai vándor Robert Musil nélkül? Hogy Ödön von Horváthról ne is szóljunk. Fiume, Belgrád, Budapest, München, ahol tizenkét évesen tanult meg németül és osztrák író lett.
A nagy nyelvek irodalmi életében egyre több olyan jelentős alkotás vívott ki magának méltó elismerést, amelynek szerzője, különböző okokból, elhagyta hazáját, „ismerős idegen” lett, akinek új anyanyelve új otthont biztosított, amelyben azonban megőrizte eredeti identitását is; ergo „csak” nyelvet cserélt, identitást nem. Egészen pontosan megkettőzte identitását.
Műveinek aspektusa azonban azonos az új anyanyelv perspektívájával; idegen világokról szólnak ugyan, de úgy, ahogyan „mi” érzékeljük, hiszen az új anyanyelv hatalma meghatározza a másvilágokat is. Vannak, akik Edward Said elméletének hatására úgy értelmezik, hogy ez az irodalom, a globalizáló trendek függvényében, a neokoloniális diskurzus hagyományának a folytatója, hiszen ugyanolyan paradigmáról van szó, mint Joseph Conrad esetében. Mások szerint viszont ennek a kulturális kreolizációnak semmi köze sincs a neokoloniális diskurzushoz, ellenkezőleg, az új alkotóerőt felszabadító hibriditás következményeként az irodalom deteritorializálódik, a nyelv denacionalizálódik, ami végül is a posztnacionális irodalmat érvényesíti.
Ennek ismeretében azonban szembetűnő, hogy Európa kelet-közép és dél-keleti részében, abban a régióban, ahol az etnikai keveredés nagy hagyománnyal bír, az effajta kreolizációnak egyszerűen nincs nyoma. A nyelvcsere rendszerint identitáscserével, teljes asszimilációval jár, ami azt jelenti, hogy az említett „kreolizációnak” nincs tere, mivel a nemzeti irodalmi kánonok keleten sokkal erősebbek, mint nyugaton. A kelet-európai író nemzeti reprezentáns, akkor is, ha vitába keveredik a nemzeti értékrenddel, ha posztmodernnek tartja magát, akkor is, ha premodern nemzeti keretekbe kényszerül. Ebből következik, hogy ezekben az irodalmakban az ismerős idegennek se helye, se szerepe nincs.
Ez a tendencia különös helyzetet teremt, annál is inkább, mert az európai demográfiai térkép tanúsága szerint szembeötlőek azok az övezetek, amelyeken az ismerős idegenek élnek. Napjainkban a kelet-európai senkiföldek, a mulikulturális térségek „ismerős idegenjeit” politikailag nemzeti kisebbségnek nevezik.
A fenti politikai meghatározás túl beszűkítő jellegű, hiszen kulturális értelemben többről van szó. Manapság az európai megapoliszok: London, Berlin vagy Párizs, az egykori európai – sajnálatos módon mindinkább megszűnésre ítéltettek – multikulturális régiókra hasonlítanak, de említhetném például a szerbiai Vajdaságot vagy Szilézia egyes részeit is. Ergo: egyre inkább nyilvánvaló, hogy a kelet-közép-európai országok nem tudnak mit kezdeni saját perifériájukkal. Ez a dilemma egyaránt felmerül kultúrnemzeti (anyaországi) látószögből, illetőleg a politikai nemzet (nemzetállami) perspektívájából. A kultúrnemzeti nem képes értelmezni a másságot, nem érti az ismerős idegent, mert csak az azonost akarja látni benne, az idegent nem. A nemzetállami megközelítés pedig gyanús másságot lát benne.
A kelet-európai szorongással ellentétben a mai Európa-diskurzusokban egyre erőteljesebben kifejezésre jut az az elképzelés, miszerint az európai kultúra alapvető nyelve a fordítás; vagyis ez a kultúra manapság szüntelen tartó fordítási folyamatokban tárulkozik fel, és ennek következtében az idegenekből ismerős idegenek lesznek. Nemcsak pusztán technikai értelemben vett fordítói gyakorlatról van szó, hanem arról is, hogy az információk sűrű hálójában az európai ember határtalan virtuális térbe kerülve állandó fordításra kényszerül, még akkor is, ha a saját világát akarja megérteni.
Éppen ez jellemzi az európai nemzeti kisebbségeket: a permanens fordítás mint a nyelvközi helyzet természetes egzisztenciális állapota. Az ismerős idegen tehát arról ismerhető fel, hogy megkettőzött világban él. Az egyik anyanyelve világa, a másik pedig környezete világa; amelyhez társul egy másik, ám „idegen” nyelv, amely otthon él az életében. Tehát „majdnem anyanyelv”.
A kisebbségi írók életében minden dolognak, jelenségnek legalább két neve van, és egyik név sem idegen. Két diskurzusvilágban élnek. Derrida után mondhatjuk, hogy egyik sem teljesen az övék. Nem teljesen az övék, mert anyanyelvi kultúrájukkal a nyelvük fűzi össze őket, de a valóság, amelyre a nyelv utal, eltávolítja tőle. Ugyanez a helyzet ismétlődik meg saját környezetükben is, csakhogy ellenkező előjellel. A saját élet- és tudatviláguk azzal a világgal fűz össze, amelytől a nyelvük eltávolítja.
A kisebbségi irodalom a nyelv és a világ konfliktusában, a jel és a jelentés állandó feszültségében születik meg. A helyzet szó szerinti értelemben kafkai: hiszen Kafka a németek között zsidó volt, a csehek között német, az Osztrák-Magyar Monarchiában prágai cseh, miután abban a prágai világban élt. Deleuze és Gauttari rámutat, hogy Kafka német nyelve a kisebbség nyelve, szigetnyelv; vagyis nyelvközi állapot, amely meghatározza irodalmi kifejezésmódját. Ezt a nyelvközi állapotot mélyítette el egzisztenciálisan zsidósága. Deleuze és Gauttari tehát joggal nevezte Kafkát par excellence kisebbségi írónak, hiszen nemcsak élményvilágában jelentkezik ez a tudat, hanem – ami, még fontosabb – regényvilágának nyelvezetében, a kopár nyelvben, amely nem azért kopár, mert szegényes, hanem azért, mert a nyelvközi állapot stigmáját viseli magán. Attól gazdag, hogy több nyelvi világ nyomai maradtak meg rajta. Ugyanez jellemzi a nemzeti keretekbe nehezen behelyezhető, beilleszthető „senkiföldje” irodalmat is.
Manapság a kisebbségről csak politikai értelemben esik szó, nem pedig mint posztmodern kulturális jelenségről. Voltaképpen a mai Európa kulturálisan nem is ismeri a senkiföldje lakóit. A kulturálisan sokszínű, mozaikos Európa állandóan napirenden szerepel olyan kontextusban, mintha egymástól világosan elkülöníthető mozaikkockákból állna. Holott az eleven kép egésze változatos és felettébb tarka, azonban némely mozaikkockák egyszínűek, és kirínak az egészből. Összességében szép káprázat, azonban megannyi dilemmát vet fel. Mint például, hogy bizonyos kockáknak vannak-e színárnyalatai, hol az összetartó kapocs, mi köti össze a sokszínű négyzetrácsokat? Következésképp, de nem végkövetkeztetés: Európa elfeledkezett saját posztmodern mostohagyermekeiről. A peremvidékről. A senkiföldiekről.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
