MEGYESI GUSZTÁV
Új szelek
Egy pillanatra ott folytatnám, ahol a múltkor abbahagytam: tehát, hogy áll az alacsony ember a Hajógyári-szigeten, és nem sokkal az ő régi harcostársa, Nicholas Sarkozy, francia köztársasági elnök pesti látogatása után arról beszél ezerkétszáz válogatott elmének, hogy vége már a régi időknek Európában, új szelek fúnak az egész kontinensen, amelyek átírják az erkölcsöket is, Németországban és Franciaországban különösképp.
De hogy ne interpretáljam rosszul az alacsony ember szavait, idemásolom, hogyan hangzott ez élőben: „Azzal a jó hírrel kezdem mai mondandómat, hogy új szelek fújnak Európában. Aki akarja, láthatja: nem lehet nem észrevenni immár, hogy Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött. Az új szellemi korszak szemünk láttára szüli meg az új európai politikát. Új szelek fújnak Németországban és Franciaországban is. Európa felébredt végre az erkölcsi relativizmus utópiájából.”
Ezt mondta az alacsony ember a Hajógyári-szigeten válogatott elmék előtt, én pedig most idézek néhány hírt, amiket immáron az új szelek fújtak ide Párizsból az erkölcsi relativizmussal végképp leszámoló, régi harcostárs, Nicholas Sarkozy környezetéből.
Minthogy a francia társadalombiztosítási hiány a tervezett 8 milliárd euró helyett év végére eléri a 11,7 milliárd eurót, komoly megszorítások és reformintézkedések lépnek életbe: növelik, például, a betegek önrészét a gyógyításban, megemelik ötven eurócenttel a már létező vizitdíjat, a patikában bevezetik a dobozdíjat, új illetékforma lesz a mentődíj, miképpen hozzányúlnak a nyugdíjrendszerhez is; vége lesz azoknak az időknek, amikor a francia férfi hatvanévesen csak úgy, simán nyugdíjba megy, és arcát a Nap felé tartva a kávéház teraszáról nézi, mint szökik be Párizsba az ősz.
Azt ugyebár eléggé olcsó publicisztikai fogás volna megkérdezni, hogy vajon mit szólnak az erkölcsi relativizmusától megszabadult Párizs társadalombiztosítási intézkedéseihez, mondjuk, a Mikola fivérek vagy Navracsics Tibor, a Fidesz rendkívüli és meghatalmazott értelmiségije, mert csakugyan elég olcsó volna párhuzamot vonni a francia és a magyar helyzet között, ráadásul nem is volna igaz. Még akkor sem, ha ezekre az intézkedésekre azért is lett hirtelen szükség, mert a francia miniszterelnök, François Fillon bejelentése szerint „az államadósságot és deficitet illetően túl sokáig titkoltuk el az igazságot a franciák elől”, azaz hazudtatok, bazmeg, éjjel és nappal, reggel és délben, de még a reklámszünetekben is, kísérje is minden lépéseteket a francia nép mély megvetése és „Elkúrtad!” kórusa, kommunista köcsögök – mondhatná joggal minden francia, miután letáborozott a Champs-Élysées-n.
Pontosabban szólva, itt most speciel nem a kommunisták a hunyók, hiszen a költségvetési hiányt eltitkoló és májusban leköszönt miniszterelnököt, Dominique de Villepint speciel a jobboldal adta a francia hazának, ő egyébként szintén a mi alacsony emberünk régi harcostársa.
Mint látható, ebben a cikkben következetesen alacsony embernek jelölöm meg a magyar belpolitikai élet ma még kulcsfontosságú figuráját, s nem elsősorban azért, mert szerintem a jövő századok történelemkönyveiben maximum ez a tulajdonsága lesz megörökítve, hanem mert Párizs is az alacsony emberek lázában ég. A régi harcostárs, Sarkozy 1 méter 62 centis magassága ugyanis komoly belpolitikai asszók kiváltója, amennyiben bizonyos Benoît Hamon pártszóvivő „kisember-szindrómáról” beszél a köztársasági elnök reformjaival kapcsolatban, amit azonban senki nem vesz sértésnek vagy az alacsony emberekkel szembeni előítéletnek Párizsban. Pusztán arról van szó, hogy „a pszichoanalízisben ez a kisember-szindróma nem más, mint hogy az ilyen ember azt hiszi, hogy minden, amit ő mond és csinál, az nagyobb, mint bármi, ami eddig történt”, amin, úgy gondolom, hogy hajógyári meg egyéb beszédek után nekünk sem árt elgondolkodnunk.
A kérdés amúgy sem az, hogy egy önmagát örökös miniszterelnöknek tartó, ám sorozatos politikai kudarcokkal terhelt alacsony (vagy épp magas) ember miket képes mondani, s hogy a hallgatósága minden kritikai él nélkül mi mindent képes elfogadni tőle, hanem az, hogy mi történik a valóságban. A vizitdíj meg a mentődíj ugyanis Párizsban is ugyanazzal a jelentéstartalommal bír, mint Pesten.
A Francia Köztársaságban azonban egyelőre még nem jelentették be, hogy népszavazás lesz, ami után kormánynak, régi harcostársnak mennie kell, csupán azt, hogy a társadalombiztosítási megszorítások hírére a különféle betegegyesületek és a szakszervezetek október tizenharmadikára nagyszabású tüntetést szerveznek. Ami viszont nyilván nem magyar léptékű tüntetés lesz, és nem Satu-, Debil-, Patrubány- meg Semjén Zsolt-szerű figurák fogják elfoglalni a Champs-Élysées-t, hanem olyan demonstráció lesz ez, amilyen Magyarországon elképzelhetetlen, s amilyet csak a tévében láthatunk. Ebből az alkalomból erőteljesen kérem is a belügyminisztert és az országos rendőrfőkapitányt, hogy vigyázó szemüket Párizsra vetve figyeljék meg, hogy vajon előfordul-e majd olyan eset a nevezetes napon, hogy például a tüntetők földdel, sörösüveggel, emberi végtermékkel dobálják meg a kormánypárti képviselők autóit, mégpedig rendőri asszisztencia mellett, aztán, hogy lezárja-e a rendőrség egész Párizst, amikor tizenöt fő Nicholas Sarkozy villájához kíván vonulni. Célirányos volna, ha az önnön fontosságától megrészegült honi jogvédők is Párizsba küldetnék magukat, megfigyelni, szabad-e a főváros exponált helyein, de akár a mellékutcákban is randalírozni, a szabadság fővárosában „zsidókat a Szajnába!” rigmusokat skandálva törni-zúzni, s jogvédők részéről bizonyítékok nélkül azt állítani, hogy a francia rádió udvarán a rendőrök meztelenre vetkőztetett, békés tüntetőket, köztük állapotos asszonyokat állítottak a falhoz, majd végül nyilván a Szajnába lőtték valamennyit.
S egyáltalán: megérezni azt a nem túlságosan nehezen észrevehető különbséget az érdekét védő tömeg és ama pár ezer ember között, akiket egyébként a régi harcostárs nagy előszeretettel csak csőcseléknek nevez.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
