BÁRON GYÖRGY
Szesz és szellem
Film
Koporsókészítőnél kezdődik Otar Joszeliani keserű komédiája, az Őszi kertek. A kedélyes iparosember széles gesztusokkal ajánlgatja portékáját a műhelyében bóklászó vevőknek, akik szakértő szemmel tapogatják-méregetik az árut, elvégre nem mindegy, hová kerül majd az ember, az ilyesmire nem szabad sajnálni sem időt, sem pénzt. Egy formás mélymahagóni darabon össze is vesznek, azt hárman vinnék azonnal, fogja mindegyik görcsösen, a köpcös, a hosszú meg a dagadt, baljósan méregetik egymást, miközben azon lamentálnak, melyiknek lenne jó a méret; hiába ígéri a mester, hogy készít ugyanolyat mindőjünek, nekik épp ez kell, el nem engedik a világért sem. Különös figurák, annyi szent. Az egyikben mintha a nagy francia komédiás-rendezőre, Pierre Étaix-re ismernénk, a dagi meg jeles kritikus-kollégánk volna, Jean Douchet, rendesen megtestesedett, amióta legutóbb láttuk, valamelyik újhullámos barátja filmjében. A párizsi értelmiségi szalonok ismerői alighanem még jó néhány arcot felismernének a vásznon, láthatóan nem színész egyik sem, még a leginkább az a mi Szabó Lászlónk, szintén a hajdani nouvelle vague-os bagázsból. Vérbeli kocsmakompánia ez: a film középponti színtere kedélyes-kopott párizsi bisztró, haver a tulaj is, itt gyűlnek össze mindnyájan egy petit verre-re, miközben a csapszék fehér falát ősz szakállú hobó pingálgatja a padlótól a plafonig; őt sem színész játssza, hanem maga Otar Joszeliani, igen meggyőzően, láthatóan közel áll hozzá a korhely-szerep.
A fájdalmas-röhögtető nyitány a koporsókészítőnél a grúz-francia mester egyik régebbi kocsmabölcsességét idézi, amit A hold kegyeltjei (a filmcím a részeges Falstaffra és ivócimboráira utalt) kapcsán mondott: „Meztelenül jövünk a világra és meztelenül távozunk belőle”. Joszeliani figurái, akárcsak Falstaff ivócimborái, megvetik a hatalmat, vagyont, könyöklést és nyüzsgést: kivonulnak a társadalomból. Az Agyő, édes otthon milliomos hőse (őt is Joszeliani játszotta) láda jóféle vörösbor társaságában nekivág a végtelen óceánnak, a Hétfő reggel melós kispolgára otthagyja munkáját, családját, s elindul, amerre a szeme lát. Vincent, az Őszi kertek főszereplője élete végéig ellenne miniszterként, pompában és hatalomban, celebrálná a fogadások, beszédek és átadások napi rítusait, ám egy tömegtüntetés kiakolbólítja a székéből, ami nagy szerencse, mert rájön, hogy van élet a politikán, a pénzen és a hatalmon kívül, sőt, ott van igazán, csak eddig nem vette észre. Fölkeresi hát gyerekkora színtereit, muzsikálgat, görkorizik, s mindenekelőtt boldogan csatlakozik a csapszékek léha, vidám népéhez. Cicababa-szeretője elhagyja az állatias külsejű kormányfőért, ami szintén nagy szerencse, mert szabad immár: kedves, gyönyörű zenebarát szomszédlányokkal-asszonyokkal kokettálhat. Mellé szegődik egy tündökletes vörös hajú kurva, továbbá egy szépséges ébenfekete hölgy, utóbbi abból az afrikai kompániából, amelyik illegálisan bebútorozott hősünk elhagyott otthonába, ám a kirúgott államférfi ezt csöppet sem bánja, így legalább nem olyan üres a lakás, neki meg ott a titkos kis szoba, elég az az embernek, különösen, ha a napjait kocsmákban, utcákon, parkokban tölti, jólelkű szivornya csövesek és kóbor utcaművészek vidító társaságában. A merev öltözetű férfi alakja, külseje is megváltozik: laza zakókban, pólókban, farmerben járkál, vászon válltáskával; a híradók ólomszürke átlagpolitikusából kedves, rokonszenves férfiúvá lesz. Joszeliani szerint a hivatalnokok nyakkendőviselete nem más, mint a kötél megszépített változata. Aki karriert vágyik csinálni, nyilatkozta, abból „hiányzik az életre való metafizikus rálátás képessége”. Minden filmje azt a fordulópontot ragadja meg, amikor a világi hívságok bűvöletében keringő hősök rádöbbennek addigi életük csődjére, arra, hogy „jobb semmit sem csinálni, mint a semmit csinálni…” Éltes emberek mind, életük őszén, innen a – Rohmer Őszi meséjére rímelő – cím: Őszi kertek. „Az ősz a megbánások ideje, amikor az ember sajnálni kezdi az elvesztegetett időt” – mondta új filmje kapcsán a rendező. S ha már az Őszi mesét említettük: talán csak Rohmer tudta oly pontosan és érzékenyen megragadni, költészetté és filozófiává párolni a köznapi élet kis semmiségeit, mint Otar Joszeliani. A helyzetek, az apró, lényegtelen fecsegések Eric Rohmert idézik, ám az elrajzolt figurák, a mozgások eszelős balettje a hangosfilm nagy komikus-filozófusát, Jacques Tatit. Vagyis a két legfranciább francia rendezőt – nyakon öntve jellegzetes grúz kocsmahumorral. Elvégre – mint Joszeliani állítja – „a szesz és a szellem egy tőről fakadnak”.
Egy-egy Joszeliani-mű ugyanúgy ínyenc csemege, mint a bőkezű Rohmeré, vagy a szűkszavú Tatié: orvosságként ajánlható kedélybetegség, mélakór ellen. S akkor még nem említettük a legvidítóbb mozzanatot. A tömérdek amatőr kocsmatöltelék társaságában feltűnik egy igazi világsztár: Michel Piccolinak hívják – hősünk nyolcvanéves zsörtölődő-törődő anyukáját játssza, zseniálisan. Ha valaki szeretné a saját anyukáját-nagymamáját látni a moziban, az nézze meg Piccolit konttyal, szemüveggel, hosszú ruhában. Mindent tud.
(Őszi kertek. Francia film. Rendező: Otar Joszeliani.)
*
A fesztiválok őszében járunk. Az egri még a lángoló késő nyárban zajlott, hétvégére túlestünk a miskolci Cinefesten, most Pécs jön, a Moveast, majd Szolnok, utóbbi életmódról és környezetkultúráról szóló mozgóképekkel, csak győzzük. Sokáig Magyarország volt az egyetlen európai nemzet (tán Lichtensteint és Albániát nem számítva), amelynek nem volt világfesztiválja. Franciaországban a cannes-in kívül legalább hatvan filmfesztivált tartanak évente, de még a miénkénél szerényebb filmes hagyományokkal rendelkező Horvátországban is minimum négy olyat, amelyre figyel a nemzetközi filmszakma.
Most megmozdult valami, többnyire a helyi erők kezdeményezésére. Kisebb és nagyobb városok erős ambícióval vetették bele magukat a mozgóképes rendezvényekbe. Miskolc például, ahonnan frissen tértünk meg, pazar házigazda. Fejünkben sokáig – meglehet igaztalanul – egy halott iparváros képe élt, holott lüktető-izgalmas élet zajlik az Avasalján: intim-barátságos sétálóutca, kávézók, teraszok, pavilonok, zene, ki hitte volna ezt akár évtizede is. A hajdani acélmű ma múzeum, ahová gumirádlis gyerekvasúttal érkezhet meg az „ipari szafarira” invitált fesztiválvendég, megcsodálni a gigantomán iparosítás óriáskohóit. Ilyet nem bírt álmodni sem Tarkovszkij, sem Tarr… A három hatalmas hűtőtorony úgy magaslik ki az enyészetből, akár a modern kor piramisai: a XX. századi teokrácia vérrel-verejtékkel épített emlékművei. De ez – ha fonákjáról is – még visszatükröz valamit a valamikori nagyságból és hitből, míg a hatvanas-hetvenes évek sivár lakótelepei már csak az ideiglenességnek készültek. A szentpéteri kapunál, ahová avatni-koszorúzni vonultunk, négysávos út, körötte kockaházak sora, amerre a szem ellát a falanszter-térben. Köztük egyszintes kis házikó búvik meg, kopott, málló falú, itt látta meg a napvilágot 1902-ben a város jeles szülötte, Pressburger Imre, akit az egész világon Emeric Pressburgerként ismernek, Magyarországon pedig sehogy. Pressburger vagy két tucat angol filmet készített, nagyobb részben forgatókönyvíróként, kisebb részben rendezőként, szerepelt bennük a brit színjátszás színe-virága, Laurence Olivier-től Richard Attenborough-n át Peter Ustinovig, David Nivenig és Deborah Kerrig. Négyszer jelölték Oscarra, egyszer meg is kapta. Nélküle, akárcsak Kordáék nélkül, nem írható meg a klasszikus angol filmtörténet. Hatalmas életművet hagyott ránk, meg egy filmes dinasztiát: egyik unokája, Andrew McDonald többek között a Trainspotting producere, a másik, Kevin a saját jogán is Oscar-díjas rendező, legutóbb Az utolsó skót királyt láthattuk tőle. Kevin hosszú dokumentumfilmet készített a nagypapáról, nagyrészt Miskolcon, keresve a gyerekkor nyomait. Hogy épp ez az egyetlen apró ház maradt fenn a panelházak szürke karéjában, az kisebbfajta csoda. Azért, alighanem, hogy legyen hová tenni az emléktáblát: a kapu fölött ott díszeleg két faragott kőkandeláber-relief, szépen befér közéjük. Az idén először Pressburger-emlékdíjat is kiosztottak, a Fehér tenyér kapta, szerintem Pressburger Imre, ez a finom ízlésű magyar-zsidó-angol úr is ezt választotta volna.
Száz film szerepelt a különböző programokban, animációk, dokumentumok, kísérleti produkciók, rövid- és egész estés játékfilmek, félő, belőlük egyet sem lát majd a mozibarát, bár jó néhány tévés szerkesztő, filmvásárló bukkant fel a mozitermekben, ami reményt ad. Egyetlen versenyműről írnék csak, önkényesen, egy hatvanperces bátor és tehetséges svéd produkcióról, a Sétáról, ami elnyerte a nagyjátékfilmes kategória és a kritikus-zsűri díját (hazabeszélek, megint). A rendező, a kalandos nevű Csaba Bene-Peltenberg mindössze huszonhárom éves, Prágában és New Yorkban tanult, Svédországban él. Egyetlen hosszú snitt a film, két hatvanéves férfi sétál az erdőben és beszélget. Nyolcévesen, gyerekként közös bűnt követtek el, azóta nem látták egymást. Híres író az egyik, sikeres kutatóorvos a másik. Van mit mondaniuk: ötvenkét esztendő alatt lepergett az életük java. Feleség, gyerekek, válás, betegség, halál. Veszteségek, pusztulás az egyik oldalon, s tán némi nyereség, gyarapodás a másikon; ki tudja, megvonható-e egyáltalán az élet egyenlege. Két bergmani színészóriás sétál az erdőben, egy órán át, s mondja a bergmanian kimunkált szöveget, hol imponáló fegyelemmel, hol virtuózan rögtönözve-reagálva tűlevélhullásra, szélzúgásra, kibukkanó napfényre. Talán különösen hangzik, de vizuálisan is rendkívül izgalmas film a Séta: nemcsak a kamera folyamatos mozgása teszi azzá, ahogy halad-kering a szereplők körül, hol elébük kerülve, hol mögöttük maradva, időnként széles totált nyitva, időnként intim közelire szűkítve, s nem is csupán a széltől zúgó fenyőerdő fenséges látványa, hanem mindenekelőtt a két erős, hiteles alak, súlyos arcukon a leélt élet mély rovátkáival.
Kincskereső-túra minden fesztivál. Ezúttal Peltenberg egyszerre experimentálisan vakmerő, s klasszicistán kiegyensúlyozott munkája volt az igazi meglepetés, ám mellette tucatnyi celluloid-kincsre lelhettünk a játékfilmesnél gazdagabb kisfilmes, kísérleti, dokus és animációs mezőnyben is, puszta fölsorolásukkal megtelne a hasáb.
A filmesek vándornépe a hétvégén Pécsre utazik, aztán Szolnok következik.
Majd írok.
(Cinefest. 4. Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja. Miskolc, szeptember 16-23.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
