Árokszállásy Zoltán
Honfoglaló düh
Nagy egyetértéssel olvastam az ÉS-ben a Tóth Lászlóval készült interjút (2007/29.). Különösen a záró gondolata fogott meg: „Az utóbbi év történései felerősítették a magyar társadalom intoleranciáját mindenféle másság iránt.” (Kiemelés tőlem – Á. Z.) Ehhez szeretnék hozzátenni egy adalékot egy egészen marginális szférából – éppen az az érdekes benne, hogy mennyire marginális, mégis mennyire ugyanarról a mindent átható intoleráns szellemről árulkodik.
Két hónapja játszom az interneten a Honfoglalót, egy feleletválasztós-tippelős játékot, amelyben – mivel a feleletválasztásban nagyon jó vagyok (a tippelésben már nem annyira, különösen ha az év autójáról, védett növények vagy állatok eszmei értékéről vagy éppen obskúrus függőhidak hosszáról van szó) – e rövid idő alatt is kivételes előrehaladást tanúsítottam, és elértem a zöld pajzsot, azaz alulról a negyedik, felülről a harmadik fokozatot (ez itt olyasmi, mint a karatéban az övek színe).
A minap szembekerültem egy másik zöld pajzsossal, aki az első hat, ún. területfoglaló kérdés után – mivel én mindre tudtam a választ, ő meg csak négyre – azonnal „lerenickezett” (renicknek hívják a Honfoglalóban azt, aki mondjuk ezer játék után elhagyja régi nevét, és új néven – azaz „nick”-kel – újrakezdi, megtévesztve ezzel ellenfeleit, akik könnyű nyerésre készülnek a látszólagos kezdő ellen – a hozzávetőleges játékszámot koronákkal jelölik, és ezt az ellenfelek is láthatják -, és bele-beleszaladnak egy nagy verésbe; a renicket a játékosok többsége – némi joggal – csalónak tartja, a legszívesebben száműzetné a játékból, és a renickségnél nagyobb bűnt el sem tud képzelni). Követelte, hogy azonnal takarodjam a porondról. (A képernyő bal felső sarkában ugyanis játék közben levelezni lehet.)
Én szelíden közöltem vele, hogy téved, nem vagyok renick, és kértem, hagyjon fel a dühöngéssel, de ő nem tágított. Egy szavamat sem hitte el. Mocskos szavakkal szidalmazott, előbb közölte, hogy „kiütlek, baszd meg” (mindenkinek van egy vára, amit le lehet rombolni, persze csak helyes válaszokkal), majd, miután ez nem sikerült, sőt, elvettem tőle egy megyét (a harc virtuálisan a 19 magyar megye birtoklásáért folyik), néhány további cifra szitkozódás után maga lépett ki a játékból.
A játszmát végül én nyertem meg, második a majdhogynem passzívan szemlélődő harmadik játékos lett, utolsó pedig a dühödt ellenfelemet képviselő robot (a kilépett játékost helyettesítő robot ebben a játékban majdnem mindig harmadik, azaz utolsó lesz, mert nem mindentudásra programozták be, hanem találgatásra). Mégis úgy éreztem, hogy pszichésen ő győzött, mivel ő nyilván vélt igazának biztos tudatában, emelt fővel, az erkölcsi fölény érzésével szállt ki a játékból, míg engem annyira felidegesített a mocskolódása, az érdemtelenül kapott szitokáradat, hogy öt percre még a nehezen kikúrált isiászom is kiújult, miután elindultam hazulról.
Miért is lett dühös ez a fiatalember? (A stílusából legalábbis férfinak és fiatalnak gondolom, ami nyilván előítélet, de ennél nincs jobb tippem.) Ugyanazért, amiért a melegtüntetés agresszorai: a másság miatt, amivel szembetalálkozott. Nem tudta elképzelni azt az embert, aki harmadannyi játékkal szerez kb. ugyanannyi pontot, mint ő; nem tudja elképzelni, hogy létezik általános műveltség, amit az ember tanulással és olvasással szerez meg magának, nem pedig az adott játék helyes válaszainak bemagolásával (a kérdések ugyanis egy idő után ismétlődnek). Dühbe gurult, amiért a játékszámom nem állt a megszokott (tehát normális) arányban a pontjaim számával, amiért műveltebb mertem lenni nála. Ilyet ő nem ismer, ilyen teljesítményre szerinte csakis egy csaló lehet képes. És ő messze nem az első, aki renicknek nézett engem (csak a többiek nem voltak ennyire gorombák); ellenfeleim többsége ezt teszi, mert alapállása a gyanakvás azzal szemben, aki az átlagnál többet tud, aki más, aki bármiben ki mer tűnni, pláne tudással. A tudás éppúgy „nem normális” itt és most, mint a homoszexualitás vagy a zsidóság.
Olyan országban élünk, ahol a vélt igazság rendre győzedelmeskedik a valódi fölött. Ahol van egy norma, és ami a normától eltér, azt az átlagember egyszerűen nem hiszi el. Nem hallgat a szelíd, józan magyarázatra – egyáltalán mi az, hogy szelíd, meg józan, meg magyarázat? „Öreg, nekem ne dumálj, tudom, amit tudok” – ez a kulcsmondata annak, aki biztos a maga vélt igazában.
És, attól tartok, ez ellen most már semmit sem tehetünk. Akárki akárhogyan is próbálná ellenfelemnek bizonyítani, hogy ezúttal tévedett, nem hinné el – mert ha mégis kénytelen lenne elhinni, akkor az egész világrendje felborulna. Ő a normális, a játék az övé, aki pedig másmilyen, azt sürgősen el kell távolítani, ki kell küszöbölni mint zavaró tényezőt. (Többször is megkérdezte tőlem: „Miért nem takarodsz már?”, és föl sem merült benne a kérdés, hogy ugyan milyen alapon parancsolgathatna nekem.)
Mi, öreg nem renickek, pedig szép lassan kihalunk és kihullunk a játékból. Maradnak az effajta gyanakvó tökfilkók, és övék lesz egész Magyarország – mind a 19 megye. „Új ezredév új magyarokra marad.”
Árokszállásy Zoltán
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
