Olvasom az újságban, hogy idén sem kerüljük el azt a rendkívül kellemetlen cirkuszt, amely tavalyi őszünket annyira elrontotta. Idén is néhány ezer ráérő szélsőjobboldali állandó tüntetéseivel zavarja életünket, rontja külföldön jó hírünket.
Érdekes jelenségnek tartom, hogy a sokféle történelmi, pszichológiai és egyéb magyarázat közül hiányzik a közgazdászok elemzése. Pedig valószínű, hogy itt van a kutya elásva. A statisztikai hivatal adatai szerint az 1989-es nemzeti összterméket valamikor 2002-ben értük el, és ma sem sokkal több.
Eközben az elosztás alapvetően megváltozott: lettek dúsgazdagok, és – ugyancsak a KSH szerint – a lakosság döntő többsége az 1970-es évek bérszínvonalán küszködik. Akik a magyar export 80 százalékát állítják elő, mindenféle kedvezményt kapnak, és így kevés adót fizetnek. Ugyanakkor mezőgazdaságunk szétdúlva, megszűntek lényegében kapitalista alapon működő szövetkezeteink, jól működő állami gazdaságainkat bagóért privatizálták. Újra itt a falusi szegénység, kevesebb adóbevételből jóval több szociális támogatásra van szükség.
Ami a gazdaságban történt, lelohasztotta azt a lelkesedést, amelyet szabadságunk, emberi jogaink visszaszerzése okozott. Ahol a dolgozó emberek megkapják tisztes keresetüket, maguk vigyáznak a rendre.
Ha valahol Nyugat-Európában az újfasiszták felvonulnak, szétverésükre annyi polgár vonul az utcára, hogy a rendőrség dolga csupán abból áll, hogy kordont vonjon közéjük. Így biztosítják, hogy a fennálló rend ellenségei szedhessék irhájukat, elkerülhessék az összecsapást. De miért menne a hetvenes évek bérszínvonalán élő dolgozó a Parlament elé elzavarni az újfasisztákat? Se kedve, se ideje.
Megdöbbenéssel olvasom, hogy a Greenspan, az amerikai pénzügyek öt elnököt szolgáló konzervatív irányítója keményen bírálja könyvében Bush elnök gazdaságpolitikáját. Vagy magyarul is olvashatja bárki a világbank volt elnökhelyettesének a könyvét, amelyben pénzügyeink egyik legjobb ismerője bírálja azt a gazdasági politikát, amelyet például Közép-Európában alakítottak ki és amelynek eredményeként növekszik a fasiszta veszély. Keynes kapitalizmusa, amelyet még Roosevelt hajtott végre, a tőkés érdekek mellett messzemenően figyelembe vette a munkavállalók jogát az emberi életre. Szerencsétlenségünkre mikor mi, kelet-európai országok léptünk a kapitalizmus útjára, már nem a keynesi elv uralkodott.
Az volt a vezető nézet, hogy az államra nem kell sok figyelmet fordítani, a piac mindent megold. Óriási nemzetközi gazdasági szervezetek alakultak, az úgynevezett multik. Eddig nem tapasztalt magasságba emelkedett a profit. Ezt úgy érték el, hogy gyáraikat ott működtették, ahol a legkevesebb adót kellett fizetniük és a legolcsóbb munkaerőt vehették igénybe. Ez a gazdaságpolitika erősen megalapozott piacgazdaságokat is megrendített.
Ez nehezítette az Európai Unióba újonnan belépők helyzetét is. Természetesen saját hibáinkért mi viseljük a felelősséget. De tagadhatatlan, hogy ez a fordulat alaposan megnehezítette indulásunkat.
Ha ezen változtatnának, nem kellene ölnünk egymást, nekünk, akik nem akarunk itt fasizmust. Megegyeznének a pártok a nemzeti minimumban, befejeződhetne ez a szinte kibírhatatlan stresszállapot. Miért nem beszélünk erről? Hiszen egy szövetség egyenrangú tagjai vagyunk? – kérdezi ezt vezető közgazdászoktól és politikusoktól, aki egyszerűen csak újságot olvas és nem közgazdász.
Jó lenne, ha erre felnőtt emberekként választ kapnánk.
Sándor György ny. szerkesztő
