Forrás: Népszava

1. Bevezetés

A hozzászólás elemzésére azért kaptam felkérést, mert Semjén Zsolt kilátásba helyezte, hogy bepereli azokat, akik a szöveget antiszemitának minősítették. (Azóta Semjén a pertől visszalépett – a szerk.) Feladatom nem annak az eldöntése, hogy az antiszemitizmus vádja megállja-e a helyét, hanem csak a szöveg nyelvi elemzése, üzenetének kifejtése.

A szöveg üzenetének elemzése úgy történik, hogy az egyes szerkezeti egységeket értelmezzük, és megvizsgáljuk, hogyan járulnak ezek hozzá a nagyobb egységek, végső soron az egész megnyilatkozás értelmezéséhez. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szöveget – akárcsak az eredeti hallgatóság – lineárisan, az elejétől a vége felé haladva kell értelmeznünk, mert a később következő részek elhangzásának körülményeihez már hozzátartozik az is, hogy mi hangzott el korábban.

2. A hozzászólás kontextusa

Minden szöveget csak úgy szabad értelmezni, ha figyelembe vesszük elhangzásának körülményeit (kontextusát), többek közt a hallgatóság előzetes ismereteit, elvárásait mindazzal kapcsolatban, amit a szöveg érint.

Semjén Zsolt hozzászólása ahhoz a vitához kapcsolódik, hogy hogyan viszonyul a közélet (a parlamenti pártok, az egyházak stb.) a szélsőjobboldal térnyeréséhez. (A térnyerés ebben az esetben azt jelenti, hogy egy önkormányzati képviselettel rendelkező, legitim párt, amellyel – legalábbis az önkormányzatokban – parlamenti pártok is együttműködnek, félkatonai, újnyilas jellegű alakulatot hozott létre, és ennek ünnepélyes felavatásában részt vett a Fidesz egyik parlamenti képviselője, valamint a három nagy keresztény egyház egy-egy papja.) A vita lényege az volt, hogy a jobboldal és a köztársasági elnök szerint az újnyilas veszélyt a kormánypártok manipulatív célból felnagyítják; az MSZP tagadja a manipulációs szándék vádját és a túldimenzionálást, az SZDSZ viszont részben egyetért azzal, hogy az MSZP reakciója túlzó (szerintük sincs veszély, de ők is elvárják, hogy minden politikai erő tartsa magát távol az újnyilasoktól, és ezt a szándékát egyértelműen fejezze is ki). A hozzászólás közvetlen előzménye a köztársasági elnök parlamenti beszéde volt, amelynek ide tartozó részében azzal az indoklással marasztalta el a Magyar Gárdát és az árpádsávos zászló használatát, hogy a nyilas szimbolika használata a holokauszt túlélőinek és ezek leszármazottainak az érzékenységét sérti, vagyis lényegében úgy utalt az újnyilasok fellépésére, mint a zsidó származásúak problémájára.

3. A hozzászólás szerkezete

A könnyebb áttekinthetőség kedvéért először nagyobb részekre osztom a szöveget, és ezeknek az egységeknek a belső felépítését tekintem át röviden.

A hozzászólás három nagyobb részre tagolódik (1-3.), amelyeket az különböztet meg, hogy kik a címzettjeik. Az 1. résznek (az első két bekezdésnek) „a magyar zsidóság”” a címzettje (ahogy a szónok értelmezi ezt, vagyis „izraelita vallásúak és zsidó származásúak””), a 2. résznek (a következő három bekezdésnek) az Országgyűlés baloldali (értsd: MSZP-s) képviselői, a 3. résznek (az utolsó két bekezdésnek) pedig az SZDSZ. A három szövegegységet először külön fogom tárgyalni.

Az alábbiakban kitérek az egyes szövegegységek közötti ún. retorikai viszonyokra, vagyis azokra a (jobbára ki nem mondott) kapcsolatokra, amelyek az egyes egységek között fennállnak. Ezek a nyelvileg jelölt vagy nem jelölt kapcsolatok ugyanis már viszonylag felszínes szerkezeti elemzéssel is kideríthetőek, és nélkülözhetetlenek lesznek a tartalmi elemzésnél. Amikor az egyes szövegrészek közötti kapcsolat nincs jelölve, a hallgatóság – a Grice-féle együttműködési elvnek megfelelően – akkor is megteremti az összefüggést, mert feltételezi, hogy a beszélő koherens szöveget alkotott. Az összefüggés megteremtése a hiányzó kapcsolóelemek (logikai kapcsolatok, ki nem mondott állítások) rekonstruálásával történik; ez a szövegből kibontakozó implicit (burkolt) információ, közlés fő forrása.

3.1. Az 1. szövegegység

1A

Tisztelt Ház! A Kereszténydemokrata Néppárt nevében – rendhagyó módon – izraelita honfitársaimhoz szeretnék szólni, mert ez jogom és kötelességem.

1B

Annak a megfontolását kérem izraelita vallású és zsidó származású honfitársainktól, hogy jó-e az a magyar zsidóságnak, ha egy rossz politika mintegy túszként löki maga elé Schwarz bácsit és Weisz nénit? Jó-e ez a magyar zsidóságnak?

1C

Van szociáldemokrata antifasizmus, amiként van kereszténydemokrata antifasizmus is. Hogy mást ne mondjak, egyedül a Kereszténydemokrata Néppárt az a párt, aminek két olyan elnöke is volt a rendszerváltoztatás óta, akik itt ültek ezekben a parlamenti sorokban, akiket a nyilas számonkérőszék halálra ítélt, és csak csodával határos módon menekültek meg. Keresztes Sándorról és Varga Lászlóról beszélek.

Az 1. szövegrész lényeges része, amely a megszólítást és a címzettek megjelölését követi (vagyis az 1B-1C részek), két egységre oszlik: az 1B szónoki kérdéseket tartalmaz (vagyis olyanokat, amelyekre a beszélő nem vár választ, ebben az esetben azért, mert a kérdés erősen sugallja, hogy csak egyféle válasz lehetséges), majd retorikai kapcsolóelem nélkül néhány tényállítással folytatódik (1C). Az 1C állításai feltehetően a szónoki kérdésekre adott (ki nem mondott) válasz indoklását próbálják szolgálni.

A szöveg kezdetén azonban arra is ki kell térni, hogy a teljes szöveg milyen retorikai kapcsolatban van az előzményeivel, az elhangzás körülményeivel (a kontextussal). A kontextust a fenti 2. pontban ismertettem.

A hallgatóság két ponton kapcsolja össze Semjén hozzászólását az előzményekkel (így hozva létre a kontextus és a beszéd kohézióját, koherenciáját). Egyrészt „a zsidóság”” megszólítását az indokolja, hogy a köztársasági elnök az előzményekben az újnyilasok megjelenésére mint a zsidó származásúak problémájára utalt. Másrészt a kormánypártok megszólítását az indokolja, hogy a vita tárgya az ő magatartásuk az újnyilasok megjelenésével kapcsolatban. Így az egész beszéd a kormánypártok magatartásának elaborációja (részletezése), amennyiben az ehhez kapcsolódó egyik további körülményről szól (a kormánypártoknak „a zsidósághoz”” fűződő viszonyáról; erről a köztársasági elnök sem beszélt, és más formában sem volt az előzmények között).

3.2. A 2. szövegegység

2A

Ezen a történelmi jogon szeretném emlékeztetni baloldali képviselőtársaimat arra, hogy

2B

a második világháború után a nyilasok, akikről önök mostanában annyit beszélnek, nem a Barankovics-féle Kereszténydemokrata Néppártba léptek be, nem is a Kisgazdapártba, hanem a Kommunista Pártba. Akkor a baloldal nem volt finnyás nyilas tekintetben.

2C

És nem mi államosítottuk a zsidó vagyont, hanem az önök valahányadik elődje, a Kommunista Párt. A jobboldal adta vissza a zsidó vagyont, az Antall-kormány hozta meg azt az ingatlanrendezési törvényt, ami erre a jogi lehetőséget megnyitotta és az Orbán-kormány volt az, amelyik a legtöbb ingatlant adta vissza, és az Orbán-kormány idején kötöttünk három olyan szerződést a magyar zsidósággal, ami csak a vatikáni szerződéshez hasonlítható.

2D

És ellentétben a Magyar Szocialista Munkáspárttal, mi soha nem voltunk Izrael-ellenesek.

A 2. szövegrész azzal indul, hogy a beszélő új címzettet jelöl ki, az MSZP országgyűlési képviselőihez fordul (2A). Az egység törzse (2B-2D) múltbeli események felidézése, retorikai szerepe feltehetően az előző szövegegység indoklásrészének folytatása.

3.3. A 3. szövegegység

3A

Az SZDSZ-hez is hadd szóljak egy-két gondolat erejéig!

3B

A köztünk lévő legélesebb ellentét a drogliberalizáció, a melegházasság kérdése, az extrém szekták problémája, az eutanázia kérdése. Ezeknek a kérdéseknek, amelyek megkülönböztetik az SZDSZ-t az MSZP-től, semmi köze nincs a zsidósághoz és velejéig aljas dolog mindezeket kapcsolatba hozni a zsidósággal. Sőt hadd emlékeztessek arra, hogy mindezek – drogliberalizáció, egyneműek házassága, extrém szekták, eutanázia – szöges ellentétei a mózesi törvénynek, a Tórának, az autentikus rabbinikus hagyománynak. Mózes mindezekért egyébként megkövezést írt elő.

3C

Van egy régi történet, amelyet nem árt manapság emlékezetünkbe idézni. A történet Scheiber Sándor főrabbi úrról szól, aki nagy tudós volt, igaz ember és jó magyar. Ő azt mondotta, hogy az Örökkévaló mentse meg a magyar zsidóságot attól a mentalitástól, amelyet az jellemez, hogyha van konjunktúra, akkor van pajesz, ha pedig nincs konjunktúra, akkor nincs pajesz.

3D

Mindennek a megfontolását kérem izraelita honfitársainktól és minden jó szándékú magyar embertől.

A 3. szövegrész két nagyobb egységre oszlik. Az első egység (a 3B, az új címzettet kijelölő 3A után) retorikailag kissé széteső, de mivel koherensnek kell tekintenünk, a koherenciáját annak tulajdoníthatjuk, hogy állításai azzal kapcsolatosak, hogy hogyan viszonyul bizonyos társadalmi kérdésekhez az SZDSZ, a zsidóság és a kereszténydemokraták. Valószínűleg úgy kell felfognunk, hogy ez a szövegegység is az előzőek indoklás-részének folytatása. A második nagyobb alegység (a 3C) formailag anekdota. A retorikában az anekdoták általában az illusztráció szerepét szokták játszani, de itt – mint a szövegből kiderül – nem ez a funkciója, hanem csak egy aforizma („Az Örökkévaló mentse meg…””) bevezetésére szolgál a látszólag anekdotikus forma. Az aforizma szerepe pedig mindig a korábban elhangzottak általánosítása, valamilyen általános, a konkrét érvelésen túlmutató tanulság felvillantása, valószínűleg ebben a hozzászólásban is ez volt vele a beszélő szándéka: az SZDSZ konkrét magatartásában Semjén egy általánosabb jelenség megnyilvánulását látja. Az utolsó mondat (3D) a címzettek kiterjesztését szolgálja: arra utal, hogy a korábban megjelölt címzetteken kívül mások számára is fontosnak tartja a saját mondandóját.

4. A szöveg tartalmi elemzése

Minden koherens szöveg tartalma két fontos részre osztható. Először meg kell állapítanunk a szöveg témáját, ami azt fejezi ki, hogy milyen ismert dologhoz kapcsolódik a szöveg, vagyis a hallgatóságnak milyen korábbi ismeretére támaszkodik, milyen korábbi ismeretét vagy hiedelmét próbálja meg kiegészíteni vagy más módon megváltoztatni. (Például meggyőzés, rábeszélés, lebeszélés esetén a kívánt változás az, hogy a hallgatóság elvessen bizonyos korábbi hiedelmeket. Természetesen az is előfordul, hogy a hallgatóságot nem mentális, ismeretekkel kapcsolatos tevékenységre, hanem valóságos tettekre próbálja a beszélő rávenni, de ilyenkor is van a szövegnek témája, ilyenkor is kapcsolódik korábban ismert körülményekhez.) A „téma” szónak ez a technikai értelmezése úgy ragadható meg a legjobban, hogy olyan kimondatlan vagy kimondott kérdéseket jelöl, amelyekre az illető szövegrész válaszként elhangozhat.

Másodszor pedig meg kell állapítanunk, hogy mi a szöveg voltaképpeni mondandója a témával kapcsolatban. Ez felel meg annak, hogy a beszélő milyen változást kíván az üzenet segétségével elérni a hallgatóság tudati állapotában.

4.1. A címzettek

Mielőtt rátérnék a téma és a mondandó elemzésére, meg kell jegyeznem egy érdekességet a címzettekkel kapcsolatban. Figyelembe kell ugyanis vennünk az elhangzás körülményeit: az Országgyűlésben elhangzott hozzászólásról van szó, és az ilyenekben a címzettek általában a képviselőtársak (vagy azok egy csoportja, akiket a beszélő meg akar győzni valamiről), vagy az egész társadalom (ünnepélyesebb alkalmakkor, amikor a beszélő nagyobb érdeklődésre számíthat, mint az Országgyűlés nyilvánossága). Egészen kivételesnek tartom, hogy a beszélő a társadalom egy részét jelöli meg címzettként (legalábbis a beszéd első részére vonatkozóan; maga Semjén is kivételesnek tartja ezt, hiszen így fogalmaz: „rendhagyó módon””). A ritkaság, a kivételesség különleges súlyt ad a címzettek megjelölésének, vagyis az egyes szövegrészek, és végső soron az egész szöveg témájának és mondandójának elemzésekor figyelembe kell venni a megszólításnak mint eszköznek a hatását.

Ebben a hatásban figyelembe kell venni, hogy – bár a szónok a társadalom egy részét jelöli csak meg címzettként – a beszéd mégiscsak az Országgyűlésben, annak egy különleges figyelemmel kísért ülésén, annak is az egyik legexponáltabb részén hangzott el, nem pedig például egy társadalmi csoport fórumán (például nem a MAZSIHISZ-ben). Ezért a címzettek megjelölése szónoki fogás: Semjén ténylegesen nem „a zsidósághoz””, majd két párthoz, hanem mindvégig az egész magyar társadalomhoz szólt.

4.2. Az első szövegegység tartalma

4.2.1. Téma és mondandó

Természetesen csak koherens, összefüggő szövegekről, szövegrészekről lehet biztonsággal megállapítani, hogy mi a témájuk és mi a mondandójuk. Az első szövegegység (és ennek következtében az egész szöveg) koherenciájával, összefüggőségével kapcsolatban igen komoly kétségek merülhetnek fel. Az úgynevezett Grice-féle együttműködési elv azonban kimondja, hogy a hallgatóság mindig megpróbálja koherens szövegként értelmezni azt, ami elhangzik, mert feltételezi, hogy a beszélő is összefüggő szöveget próbál alkotni. (Ugyanis minél összefüggőbb szöveget sikerül alkotnia, annál könnyebben tudja a hallgatóság dekódolni, amit mond, és ez elősegíti, hogy a beszélő elérje a célját.) Itt és a továbbiakban is úgy járok el, hogy rekonstruálom a hallgatóság által felfedezhető összefüggéseket, amelyeknek a segítségével a koherenciát meg tudja teremteni. Ezek az összefüggések a szövegben található burkolt információ fő forrásai.

A szónoki kérdés is mindig burkolt információt hordoz. Mindig azt sugallja, hogy csak egyetlen lehetséges válasz van rá, és mindig azt is sugallja, hogy mi az az egyetlen válasz. Így az 1B szövegrészben levő szónoki kérdések burkolt állítása ez: A zsidóságnak nem jó, amit a rossz politika [nyilván a kormánypártoké] tesz velük. Hogy mi az a „rossz politika””, amelyre itt a beszélő utal, a kontextusból derül ki (ld. 2.): az, ahogyan a kormánypártok az újnyilasok megjelenésére reagáltak (kérték, hogy minden párt, az egyházak és a köztársasági elnök is ítéljék el őket).

A második bekezdés (1C) témája az, hogy hogyan viszonyult a múltban a kereszténydemokrata párt a fasizmushoz, a mondandója pedig az, hogy a kereszténydemokrata párt a múltban antifasiszta volt. A hallgatóságnak több burkolt állítást is fel kell tételeznie ahhoz, hogy az (1C) témája és az (1B) témája közötti koherenciát megteremtse. Először is fel kell tételezniük, hogy Semjén szerint „a zsidóság”” abban a pártban bízhat, amely antifasiszta hagyományokkal rendelkezik. Másodszor pedig, mivel a kormánypártok „rossz politikája”” van szembeállítva a kereszténydemokraták antifasiszta hagyományaival, azt is fel kell tételezniük, hogy a kormánypártok nem érdemlik meg „a zsidóság”” bizalmát, és ezt igazolja az is, hogy nem jó „a zsidóságnak”” a mostani „rossz politikájuk”” sem. Így az (1B) és az (1C) együttes témája a következő: Indokolt-e, hogy „a zsidóság”” a kormánypártokban bízzon? A szövegrész által sugallt válasz (vagyis a mondandó) röviden: Nem.

4.2.2. Kapcsolat az előzményekkel

Elsősorban szólnom kell arról, amit már a szerkezeti elemzésnél említettem (ld. 3.1.): a szöveg az előzményeknek, a kontextusnak két eleméhez kapcsolódik: ahhoz, hogy az újnyilasok problematikája „a zsidóság”” szempontjából különösen fontos, esetleg csak az ő szempontjukból fontos (tartalmilag ez hangzott el a köztársasági elnök beszédében), és ahhoz, hogy hogyan kell megítélni a kormánypártok reakcióját az újnyilasokra. Az utóbbi témát részletezi abból a szempontból, hogy milyen a kormánypártok viszonya „a zsidósághoz””; a kormánypártok és „a zsidóság”” témájának összekapcsolása – hozzávéve, hogy a felszólalás az Országgyűlésben hangzott el, méghozzá annak nyitónapján, nagy nézettségű időszakban – azt az információt közvetíti a hallgatóságnak, hogy Semjén nagy jelentőséget tulajdonít a kormánypártok politikája és „a zsidósághoz”” fűződő viszonya közötti összefüggésnek.

4.2.3. „A zsidóság””

Figyelemre méltó az, ahogy Semjén megjelöli a címzetteket: „izraelita””, majd „izraelita vallású és zsidó származású””. Ez azért fontos, mert a zsidó szó közismerten sok mindenre vonatkozhat, vallási, etnikai, kulturális stb. identitásra. Miközben a képviselő megpróbálja megfogalmazni, hogy széles értelemben használja a szót, elfeledkezik arról, hogy a magyar alkotmány szellemében az etnikai, kulturális stb. identitás nem származás, hanem önazonosság kérdése (ez az, amit röviden úgy szoktunk megfogalmazni, hogy „az a zsidó, aki annak tartja magát””). Ráadásul a „származás” szó nem is egyértelmű, hiszen például a zsidó vallás másképpen határozza meg a „zsidó származás”” fogalmát, mint például a 30-as évek zsidótörvényei. Ez a megjelölés tehát vagy nagyon ügyetlen fogalmazásra, vagy a magyar alkotmány szellemének elutasítására utal. Ezért használom mindvégig idézőjelek között az „a zsidóság”” kifejezést – azt jelzem ezzel, hogy Semjén nem jelöli meg pontosan a címzetteket. A szövegösszefüggésből csak sejteni lehet, hogy mikor gondol a zsidókra mint felekezetre, és mikor mint valamiféle homályos származási-genetikai csoportra.

4.2.4. „Schwarz bácsi””, „Weisz néni””

A „bácsi”” és „néni”” szavak használata a magyarban egyrészt életkori behatárolást jelent, másrészt társadalmi viszonyt is. Mi a szerepe annak, hogy Semjén az idősebb korosztályt felidéző kifejezéseket alkalmaz? Talán az, hogy a zsidóságon belül az idősebb korosztálynak vannak közvetlen emlékei azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyeket később említ, vagy mert nekik lehetnek közvetlen emlékeik a Holokausztról. Mindenképpen az a sugallata ennek, hogy „a zsidóságnak”” elsősorban a múltbeli tapasztalatok alapján kellene magukévá tenniük Semjén üzenetét, nem pedig a jelenlegi állapotok alapján.

Mint említettem, a „bácsi”” és a „néni”” szavak társadalmi viszonyokat is felidéznek. Egyrészt használatosak ezek a szavak családon belül, de olyankor mindig keresztnevek után („Józsi bácsi””, „Margit néni””). Vezetéknév után akkor használjuk őket, ha a megszólítottak társadalmi státuszát alacsonynak tekintjük (kiváltképp a beszélőénél alacsonyabbnak). Munkahelyen kizárólag takarítónőknek, portásoknak jár ki az ilyen megszólítás, szűkebb lakókörnyezetben pedig nyugdíjas, főként kisnyugdíjas szomszédoknak. A hagyományos kórházakban az ápolónők szinte minden idősebb beteget így szólítanak, ezt sokan rossz néven is veszik. Ezért az „X bácsi””, „Y néni”” formáknak egyértelműen lekezelő felhangjai vannak. Amikor nem megszólításként használjuk a „Schwarz bácsi””- és „Weisz néni””-féléket (Semjén sem megszólításként használja, hanem harmadik személyű kifejezésként, ahogyan például zsidóviccekben szoktuk), akkor még kevésbé fejezhet ki intim kapcsolatot a beszélő és az említett személyek között, hanem csak az életkorra és alacsony társadalmi státuszra (vagy ezen keresztül lekezelő attitűdre) utalnak.

4.2.5. A túszdráma sémája

Az egész szöveg érthetőségét gátoló problematikus kifejezés a „túszként löki maga elé””. Ez lenne az a magatartás, amelyet a beszélő a „rossz politikának”” (nyilván a kormánypártokénak) felró, ez az, amivel Semjén szerint ezt a rossz politikát jellemezni lehet. A kontextus (ld. 2. pont) igen erősen arra utal, hogy a „túszként löki maga elé”” arra a magatartásra vonatkozik, amelyet a kormánypártok az újnáci mozgalmakkal kapcsolatban tanúsítanak. A „túszként löki maga elé”” igen feszült, tragikus helyzetekből (a hallgatóság számára csak akciófilmekből) ismert jelenetet idéz fel: adva van egy Bűnöző, egy Jó (pl. rendőr) és egy Túsz. A Bűnöző szembekerül a Jóval, aki meg akarja akadályozni őt a menekülésben, vagy ártalmatlanná akarja tenni. A Bűnöző védekezésképpen maga elé löki a Túszt, így a Jó csak akkor tudná elérni a célját, ha ártana a Túsznak, de ezt nem szeretné, ezért tehetetlenné válik.

Nem csoda, ha megdöbbenést váltott ki, hogy Semjén ezt a képet alkalmazta. Ha ugyanis behelyettesítjük a jelenetbe az aktuális szereplőket, a következőt kapjuk: a kormánypártok a Bűnözők, akiket a Jó, vagyis a jobboldal megpróbál megakadályozni a menekülésben, vagy ártalmatlanná akar tenni. Ebben a helyzetben „löknék maguk elé túszul”” a kormánypártok a zsidóságot, vagyis a jobboldal csak akkor tudná elérni a célját, ha ártana a zsidóságnak, de ezt nem szeretné, ezért tehetetlenné válik.

Mindenesetre a túszdráma sémája semmilyen módon nem illik rá a fenti 2. pontban leírt háttéreseményekre, ezért a hallgatóság kénytelen korrigálni az alkalmazott képet (általában így járunk el a sántító hasonlatok esetében). Semmiképpen sem illik a képbe, hogy a Jó (a jobboldal) azért válik tehetetlenné (legalábbis a Bűnöző szándéka szerint), mert megpróbálja megkímélni a Túszt (vagyis „a zsidóságot””). Az sem világos, hogy az újnyilasok veszélyességének hangsúlyozása (mert valójában ezt teszik a kormánypártok, legalábbis az MSZP) milyen módon árthat a Túsznak, vagyis „a zsidóságnak””. Mindenesetre a burkolt állítás jelen van: Semjén szerint az újnyilasok fellépésétől való félelem vagy félelemkeltés árt „a zsidóságnak””.

Ha most az indoklással együtt, az egész szövegegység témájának és mondandójának szempontjából tekintjük a „túszként löki maga elé”” kifejezést, akkor – félretéve azt, amiről az előbb szóltam, hogy maga a kép nem találó – a hallgatóság úgy tudja a szövegrészt koherens szövegként értelmezni, ha a következő tartalmat rekonstruálja (a kimondott és a kimondatlan tényezők figyelembe vételével): A zsidóságnak a kereszténydemokratákban, nem pedig a kormánypártokban kellene bíznia, mert a kormánypártok (a saját reménytelen helyzetükben védekezésképpen) veszélynek teszik ki őket, míg a kereszténydemokratáknak jelentős antifasiszta hagyományaik vannak. (A veszély abban áll, hogy az újnáci jelenségek túldimenzionálása a zsidóságot (vagy őket is) sújtja.)

Az a tény, hogy a hozzászólást Semjén igen hangsúlyos helyzetben mondta el, tehát nagy jelentőséget tulajdonított a mondandójának, felveti azt a kérdést, miért is tartotta fontosnak Semjén egyáltalán felvetni azt a problémát, hogy „a zsidóságnak”” melyik politikai oldal pártjára kellene állnia. Csak az egyik lehetőség, hogy Semjén szerint jelenleg „a zsidóság”” a kormánypártok oldalán áll; a másik lehetőség, hogy a kormánypártoknak az újnyilasokkal kapcsolatos magatartása esetleg arra késztetheti „a zsidóságot””, hogy a kormánypártok oldalára álljon. A szövegnek ez az 1. része arra utal, hogy a szónok szándéka többek között az, hogy „a zsidóságot”” rávegye jelenlegi pártállásának megváltoztatására (ha az első lehetőséget tételezzük fel), vagy hogy óva intse „a zsidóságot”” az elhamarkodott politikai állásfoglalástól. Ugyanakkor – mivel korábbi megállapításom szerint a szónok mindenképpen egyben az egész magyar társadalomhoz is fordul – azt az üzenetet is közvetíti a magyar közvéleménynek, hogy Semjén szerint „a zsidóság”” a kormánypártokhoz húz, vagy legalábbis könnyen lehet, hogy hozzájuk fog húzni, ha a kormánypártok folytatják az újnyilasok elleni kampányukat. Ha nagyon vulgárisan akarom megfogalmazni a burkolt tartalomnak ezt a részét, akkor ezt a parafrázist használhatom: Ezek („a zsidóság””) a kormánypártokhoz törleszkednek, vagy lehet, hogy a most történtek miatt hozzájuk fognak törleszkedni, pedig mi vagyunk az ő igazi barátaik.

4.3. A második szövegegység tartalma

4.3.1. Téma és mondandó

Témáját tekintve ez a szövegrész az előző egység indoklásához kapcsolódik, amit a múlt idő és a múltbeli események felidézése jelez, valamint az, hogy (negatív módon) ez a rész is azt próbálja alátámasztani, hogy „a zsidóságnak”” több oka van a kereszténydemokratákban bízni, mint a baloldalban. Így tehát a címzett változásával egyidejűleg maga a téma ebben a szövegrészben nem változik az előző egységhez képest. Legfeljebb azt jegyezhetjük meg, hogy itt már nemcsak a kereszténydemokratákról, hanem az egész jobboldalról van szó, tehát a témát így foglalhatjuk össze: Mivel indokolható, hogy a zsidóságnak inkább kellene bíznia a jobboldalban, mint a kormánypártokban (konkrétabban: az MSZP-ben)? A mondandó is nagyon hasonlít az előző szövegegység indoklás-részének mondandójára: Azzal, hogy a zsidóság korábban is jobban számíthatott a jobboldalra, mint a baloldalra (konkrétabban: az MSZP elődeire).

4.3.2. A zsidó vagyon

Formai-nyelvi szempontból csak egy problematikus részlet érdemel szót ebben a szövegrészben, mégpedig az, hogy milyen szerepet játszik a „zsidó vagyon”” kifejezés azokban a tagmondatokban, hogy „nem mi államosítottuk a zsidó vagyont”” és „a jobboldal adta vissza a zsidó vagyont””. A „zsidó vagyon”” kifejezés ún. konnotációi (vagyis a használatához kapcsolódó képzettársítások) leginkább a két világháború közötti zsidótörvényekhez és a nyilasuralomhoz kötődnek, hiszen az akkor zsidónak minősített magyarok vagyonát vették el, és az ő vagyonukat illették ezzel a kifejezéssel. A második világháború utáni időben ezt a kifejezést nem használták.

Az államosítások idején tehát nem használták ezt a kifejezést, és az államosítások során az ingatlanok tulajdonosainak vallási, etnikai stb. identitását nem vették számításba. Ugyanígy a rendszerváltás utáni „ingatlanrendezési törvény”” sem említi a volt tulajdonosok vallási vagy etnikai identitását. Az a tény, hogy a beszélő egy korábban használatos kifejezést alkalmaz egy későbbi időszakra, tartalmi következményekkel is jár, hiszen azt a hamis következtetést sugallja, hogy az államosításnak, illetve az „ingatlanrendezésnek”” köze lett volna a tulajdonosok vallási, etnikai stb. identitásához. Ezt a feltételezést azonban, mint a valóságnak élesen ellentmondót, el kell vetnie a hallgatóságnak.

Akkor vajon miért hozza szóba a szónok a zsidó vagyon kérdését? Miért nem a jobboldalnak valamilyen más, Semjén szerint pozitív cselekedetét idézi fel? Miért nem azt említi például, hogy a második jobboldali kormány idején csatlakozott Magyarország a NATO-hoz? A hallgatóság ezt a döntést csak úgy tudja koherensen beilleszteni a szöveg értelmezésébe, ha feltételezi: Semjén szerint „a zsidóság”” számára vagyonának elvesztése és visszaszerzése valamilyen különleges jelentőséggel bír, vagy azért, mert különleges a viszonya az anyagi javakhoz (vagyis anyagias), vagy azért, mert számszerűen jelentős volt „a zsidóság”” részesedése az államosított és visszaadott vagyonhoz (vagyis szerinte „a zsidóság”” különösen gazdag csoport volt, és az „ingatlanrendezés”” után megint az lett). Semjén mindkét értelmezés szerint súlyos előítéleteket fogalmazott meg burkolt formában.

4.4. A 3. szövegegység tartalma

4.4.1. Téma és mondandó

A 3B szövegrész a 2. szövegrészhez hasonlóan az 1C szövegegysében található indoklás folytatása, további részletezése. Tehát ennek a szövegrésznek is ez a témája: Mivel indokolható, hogy a zsidóságnak inkább a jobboldalban kellene bíznia, mint a kormánypártokban (konkrétabban: az SZDSZ-ben)? A mondandója pedig ezek szerint ez: Mert az SZDSZ olyan ügyeket képvisel, amelyek nem összeegyeztethetők a mózesi törvényekkel. A 3C szövegegység teljesen új témát vezet be: azt, hogy „a zsidóság”” mennyire vállalja fel nyilvánosan az identitását. Ez csak lazán kapcsolható össze a korábbiakkal, közelebbről a 3B szövegegységgel, és csak úgy, ha a hallgatóság az SZDSZ korholásának (3B) folytatásaként fogja fel. Témája tehát ez: Helyes-e, ha „a zsidóság”” (amelyet a szónok szerint az SZDSZ képvisel) csak akkor vállalja fel identitását, ha jól mennek a dolgai? A mondandó pedig ez: Mint Scheiber Sándor, a nagy magyar rabbi is megmondta: nem helyes. Nem feladatom vizsgálni, mondott-e valójában ilyet Scheiber Sándor, akire Semjén hivatkozik (azzal az ügyetlen megjelöléssel, hogy „a történet róla szól”” – történet nincs is, az aforizma pedig nem róla szól, hanem állítólag tőle származik).

4.4.2. A 3B viszonya a korábbiakhoz

Az első és legfontosabb probléma ebben a részben az, hogy pontosan mi is a tematikus kapcsolata a 3B szövegrésznek az előző szövegrészekhez. A párhuzamos szerkesztésmód az egyetlen fogódzó, amelyet a hallgatóság megragadhat. Ez ugyanis a különböző szövegrészek témájának egymáshoz kapcsolásában a szokásos jelölője annak, hogy az előző tematikus egység némi módosítással foytatódik. Arról van szó, hogy ha a 2A szövegegységben a beszélő az MSZP-t szólítja meg, és ezt követi (a 2C-2D egységekben) az 1B-ben található tételmondat további indoklása, akkor a 3. szövegegység szerkezeti hasonlósága alapján (ti. hogy itt is megszólítással, az SZDSZ-nek, a másik kormánypártnak a megszólításával kezdődik a szövegegység: 3A) a hallgatóság joggal következtethet arra, hogy az előző indoklás-rész folytatódik a 3B-ben.

Paradox módon tehát a megszólítás, a címzettek megjelölése ad útmutatást a szövegrész tematikus értelmezéséhez, ugyanakkor éppen emiatt a hallgatóságnak úgy kell értelmeznie a 3B szövegrészt, hogy átértékeli: a címzettnek nem az SZDSZ-nek, hanem „a zsidóságnak”” kellene lennie. Hiszen a beszélő őket akarja meggyőzni arról, miért nem szabadna az SZDSZ-ben bízniuk (ti. azért, mert az a mózesi törvényekkel nem összeegyeztethető ügyeket képvisel). Annak, hogy a látszólagos címzett mégis az SZDSZ, kétféle hatása is van: egyrészt biztosítja a párhuzamos szerkesztést és így valamennyire az előző szövegrésszel való összefüggést (ld. az előző megjegyzéseimet), másrészt pedig olyan szemrehányó hangnemet tesz lehetővé, mint amilyet az előző szövegrészben az MSZP-vel kapcsolatban is megütött a szónok.

4.4.3. Melyik „zsidóságról”” van itt szó?

Egy másik probléma a közvetett címzettek burkolt szűkítése: a mózesi törvények említése „a zsidóságnak”” csak egy részére, a vallásos zsidókra korlátozza az érintetteket – a másik lehetőség, hogy a beszélő burkoltan feltételezi, hogy „a zsidóság”” egésze ezekről a felvetett mai kérdésekről úgy gondolkodik, amint az az Ószövetségből esetleg levezethető lenne. (Hasonlóan szűkíti a címzetteket a 2C szövegegységben a vallási jellegű „szerződésekre”” való hivatkozás.) A hallgatóságnak azt a benyomását, hogy a címzettek itt már csak a vallásos zsidók, erősíti ugyanannak a fogalomnak, a zsidó vallási törvényeknek a többféle megnevezése „mózesi törvények””, „Tóra””, „autentikus rabbinikus hagyomány””. „A zsidósághoz”” kapcsolódó szakkifejezések ismételgetése a beszélő bennfentességének hangsúlyozása mellett azt is szolgálja, hogy megpróbálja erősíteni az amúgy mondvacsinált kapcsolatot a drogpolitika, a homoszexuálisok jogai, a kisegyházak és az eutanázia, valamint a zsidó vallás között – ugyanakkor valószínű, hogy ezeknek a zsidó valláshoz kapcsolódó kifejezéseknek egy részét azok, akik valamilyen szempontból zsidónak vallják magukat, de nem vallásosak, nem is értik.

4.4.4. A „velejéig aljas dolog””

Végül hatalmas problémát vet fel az a tagmondat, hogy „velejéig aljas dolog mindezeket kapcsolatba hozni a zsidósággal””. A „velejéig aljas dolog”” kifejezésnek két fontos nyelvi jellemzője van: az, hogy személytelen, és az, hogy faktív, vagyis a mondat-jellegű bővítményének az igazságát előfeltételezi (preszupponálja). A személytelenség következménye, hogy ún. „általános alanyként”” kell értelmeznünk a mondat-jellegű bővítmény alanyát, valahogy így: „velejéig aljas dolog, ha valaki mindezeket kapcsolatba hozza a zsidósággal””. A faktivitásnak pedig az a következménye, hogy a tagmondat előfeltételezi ezt az állítást: valaki mindezeket kapcsolatba hozta (vagy hozza) a zsidósággal. (Csak úgy tehette volna a beszélő nem-faktívvá az állítmányt, ha feltételes módba tette volna: „velejéig aljas dolog lenne…””.) Ugyanakkor — amennyire a médiából tájékozódtam — Semjén Zsolt előtt, rajta kívül senki sem „hozta kapcsolatba”” a drogpolitikát, a homoszexuálisok jogait, a kisegyházakat és az eutanáziát a zsidósággal. Mivel az önvád jól láthatóan távol áll Semjéntől, csak úgy tudjuk koherensen értelmezni ezt a mondatot, ha vádnak tekintjük, méghozzá olyan vádnak, amelyet a beszélő az SZDSZ-nek címez. Vagyis a burkolt állítás így hangzik: Az SZDSZ részéről velejéig aljas dolog, hogy kapcsolatba hozza a melegházasság kérdését, az extrém szekták problémáját, az eutanázia kérdését a zsidósággal. (Természetesen nem ide tartozik, hogy mennyi alapja van ennek a vádnak.)

4.4.5. Az SZDSZ és „az autentikus rabbinikus hagyomány””

A „sőt”” szó, amellyel a következő mondat kezdődik, arra használatos, hogy egy (valamilyen szempontból) gyengébb állításhoz egy (abból a bizonyos szempontból) erősebbet fűzzünk hozzá; ha a két állítás közötti erősségbeli különbség nem nyilvánvaló, akkor a beszélő a „sőt”” használatával jelzi, hogy a második állítást erősebbnek tartja az elsőnél. Ez a kapcsolat teszi lehetővé a számunkra, hogy Semjén előbb említett vádját beillesszük a szövegösszefüggésbe: a szónok azt állítja, hogy az SZDSZ össze akarja egyeztetni az említett problémákkal kapcsolatos liberális elképzeléseit a mózesi törvényekkel, pedig azok nemcsak hogy nem egyeztethetők össze velük, de élesen ellent is mondanak nekik. Megint nem tartozik ide, hogy ennek az állításnak van-e bármilyen valóságbeli alapja.

4.4.6. A 3C és a korábbiak kapcsolata

Mivel a 3C nem értelmezhető másképpen, mint az SZDSZ korholásának folytatásaként, illetve a 3B-ben neki felrótt magatartás magyarázataként és általánosításaként, az elmesélt (és Scheiber Sándornak tulajdonított) aforizma tanulságát az SZDSZ-re kell alkalmaznia a hallgatóságnak. Ez a tanulság a következő: Sajnálatos mentalitás „a zsidóság”” körében (hogy milyen széles körében, azt nem tudjuk), hogy csak akkor vállalják fel nyíltan a zsidóságukat, amikor jól mennek a dolgok (vagy az ő dolgaik). Lehetne ez az elmondott beszéd egé szének valamilyen általános tanulsága, de ez az olvasat itt lehetetlen (mert nem illeszkedne az egész beszéd témájához, vagyis ahhoz, hogy „a zsidóságnak”” inkább a jobboldalban kellene bíznia, mint a kormánypártokban).

A szöveg értelmezésénél alapvető elv, hogy ha a beszélő nem jelöli meg nyelvi eszközökkel a kapcsolatok pontos mibenlétét, akkor az egymás mellé helyezés (szakszóval: konkatenáció) határozza meg, hogy mely egységek kapcsolódnak egymáshoz, és csak az egységek értelmezése árulja el, hogy pontosan mi a kapcsolat. Nos, a beszédet záró aforizma az SZDSZ-t megszólító bekezdés után van elhelyezve, a hallgatóság az aforizmát is az SZDSZ-nek címzett szemrehányással hozza összefüggésbe. (Ráadásul a „manapság”” szó egyértelműen jelzi, hogy az aforizmában megfogalmzott általános előítéletet kívánja Semjén a mai helyzetre vonatkoztatni.) Mivel tehát a zsidóságukat nyíltan fel nem vállaló zsidókról az előzőekben nem volt szó, a hallgatóság az SZDSZ-re vonatkoztatja az általánosítást.

Az összekapcsolás révén Semjénnek ezt a burkolt állítást kell tulajdonítanunk: az SZDSZ beleesik abba a hibába, hogy csak akkor vállalja fel nyíltan zsidóságát, amikor jól mennek a dolgok (vagy a dolgai), de például jelenleg nem, ezért nem törődik azzal, hogy például a melegházassággal, az extrém szektákkal, az eutanáziával kapcsolatos liberális álláspontja nem összeegyeztethető a mózesi törvényekkel. Igaz, hogy ez az állítás éles ellentmondásban van a 3B szövegrésznek azzal az állításával, amelyről a fenti 4.4.4. pontban szóltam, miszerint az SZDSZ összeegyeztethetőnek tartja álláspontját a mózesi törvényekkel. Ezért szövegtani szempontból – vagyis az együttműködési elv értelmében összefüggő szöveget tételezve fel – az utóbbi (burkolt) állítást vagy valóságos ellentmondásnak kell tekintenünk (amennyiben a szónok az intenzívebb szidalmazás kedvéért egyszerre korholja az SZDSZ-t két egymásnak ellentmondó dologért), vagy pedig korrekciónak, utólagos módosításnak, körülbelül így: Bár azt mondtam, hogy az SZDSZ megpróbálja összeegyeztetni liberális álláspontját a mózesi törvényekkel, de valójában éppen az a baj, hogy nem teszi ezt meg, mert nem vállalja fel nyíltan a zsidóságát.

5. Összefoglalás

Most röviden összegzem a Semjén-szöveg értelmezését a fenti meggondolások alapján. Mindezeket a magyar nyelv használati szabályainak és a szövegek felépítésének az általános elveiből vezettem le, figyelembe véve az elhangzás kontextusát, szubjektív ítéleteket nem kellett az elemzésben felhasználnom.

Az alábbi szövegben igyekszem nyílttá tenni a szöveg burkolt állításait. Ezeknek legnagyobb része úgy keletkezik, hogy a hallgatóság a koherencia megteremtésének érdekében a beszélőnek tulajdonítja őket; mások egyes kifejezések konnotációiból származnak. Az ilyen módon nyílttá tett állításoknak azonban más hatásuk van, mint burkolt megfelelőiknek, mert a burkolt információ befogadása sokkal kevésbé tudatos, mint a nyíltan kimondotté, hatása sokszor észrevétlenül érvényesül.

Tisztelt képviselőtársaim és a politika iránt érdeklődő magyar állampolgárok!

A magyar zsidókról és hozzájuk is fogok szólni, mert a kormánypártoknak az újnyilasok (közelebbről a Magyar Gárda) megjelenésével kapcsolatos politikája különösen fontos a zsidóság szempontjából, esetleg csak az ő szempontjukból fontos. „Zsidón”” az izraelita vallásúakat és a zsidó származásúakat fogom érteni (közelebbről nem határozom meg, hogy hány zsidó nagyszülő számít zsidó származásnak), nem pedig a valamilyen szempontból magukat zsidónak vallókat, tehát eltérek az alkotmány elveitől.

Közelebbről azzal foglalkozom, hogy a jelen helyzetben milyen a parlamenti pártok és a zsidók viszonya. A zsidóságnak nem jó, amit a kormánypártok az újnyilasokkal kapcsolatban tesznek, mert a kormánypártok elkeseredett helyzetükben a saját maguk védelmében szándékosan veszélynek teszik ki a zsidóságot. A saját érdekükben, nem pedig a zsidók érdekében hangsúlyozzák túl az újnyilas jelenségeket (pedig, mint a köztársasági elnök is megmondta, ezek a jelenségek elsősorban a zsidókat érintik). Az újnyilas jelenségek túldimenzionálása azonban a zsidókat sújtja. A zsidóknak, különösen az idősebb és az alacsonyabb társadalmi státuszú zsidóknak nem szabadna a kormánypártok oldalára állniuk (mert vagy már most is ott állnak, vagy a jelenlegi események miatt esetleg melléjük állnak – mindez persze maguknak a zsidóknak nem új, de jobb, ha ti, többi állampolgárok tudjátok, hogy a zsidók hajlamosak a balliberális pártokhoz vonzódni). Pedig inkább a kereszténydemokratákban kellene bízniuk, mint a kormánypártokban, hiszen a kereszténydemokraták a múltban tanúbizonyságát adták az antifasizmusuknak, és a zsidók abban a pártban bízhatnak, amelyik a múltban antifasiszta volt.

A zsidóságnak azért is kellene inkább a jobboldalban bíznia (most már tágabban, nemcsak a kereszténydemokratákra vonatkoztatva), mert a baloldal (konkrétabban: az MSZP elődei) régen is mostohán bánt velük. Például a baloldal államosította a zsidók vagyonát (az államosításban számított, hogy zsidó-e a tulajdonos, és/vagy a zsidók vagyonosságuk miatt jelentősen érintettek voltak az államosításban), és a rendszerváltás utáni jobboldali kormányok adták vissza (a rendszerváltás utáni ingatlanrendezést csak a jobboldal tartotta fontosnak, és számításba vette a tulajdonos zsidó voltát, vagy a zsidók vagyonosságuk miatt jelentősen érintettek voltak az ingatlanrendezésben). A vagyon kérdése márpedig fontos szempont a zsidóknál (mert vagyonosak, és/vagy mert anyagiasak).

A liberálisok oldalára sem szabadna állniuk a zsidóknak, mert az SZDSZ olyan ügyeket képvisel (melegházasság, extrém szekták, eutanázia), amelyek nem összeegyeztethetőek a mózesi törvényekkel (a zsidók fontosnak tartják a mózesi törvényeket). Az SZDSZ (velejéig aljas módon) megpróbálja az ezekkel a problémákkal kapcsolatos saját liberális álláspontját „kapcsolatba hozni”” a mózesi törvényekkel (ezekkel a törvényekkel össze akarja egyeztetni, esetleg azokból akarja levezetni az álláspontját, valószínűleg azért, mert a zsidóság képviselőjeként akar fellépni a politikában, az ő kedvükben akar járni). Pedig az SZDSZ álláspontja ezekben a kérdésekben szögesen ellentmond a mózesi törvényeknek.

Sajnálatos mentalitás a zsidók körében (nem derül ki, hogy milyen arányban található meg ez a mentalitás a zsidóknál), hogy csak konjunktúra idején vállalják fel nyíltan a zsidóságukat. Ezt egy mindenki által nagyrabecsült zsidó magyar, Scheiber Sándor professzor mondta. Ma ennek az adja az aktualitását, hogy az SZDSZ – miközben megpróbálja elhitetni, hogy képviseli a zsidókat – valójában olyan rossz mentalitású zsidók pártja, akik nem vállalják fel nyíltan a zsidóságukat, és ez magyarázza, hogy a Tórával összeegyeztethetlen álláspontot képvisel a modern társadalomnak egy sor kérdésében.

Kálmán László

egyetemi docens, MTA/ELTE Elméleti nyelvészet szakcsoport

tudományos főmunkatárs, MTA Nyelvtudományi Intézet

Kálmán László