Némafilm
A régi vicc szerint:
– Miről lehet felismerni a vidám alkoholistát?
– ???
– Fülig ér a mája!
Rejtő Jenő, azaz a legendáris P. Howardunk A három testőr Afrikában című regényének nyitó soraiban egy nemzetközi gárdával ismerkedhetünk meg: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”
Hasonló nemzetközi csapatot hoztam össze én is a múlt hévégén, amikor heti vagy talán inkább havi nagybevásárlásra mentünk a családdal az egyik bevásárlóközpontba. Mint a vasárnapi nyitva tartás megszállott híve, az ilyen kellemetlenségek alól igyekszem kibújni, vagy ha ez már végképp nem jön össze, akkor legalább úgy időzíteni, hogy hétvégére essen. Annak a reményében teszem ezt, hogy ilyenkor kevesebben vannak, rövidebb ideig kell majd várakozni a pénztárnál, ilyenek. Persze sokszor kiderült már, hogy ezzel hiú ábrándokba ringatom magam, de annyiszor talán mégsem, hogy fixa ideámtól eltéríthessen.
Nemzetközi gárdámban persze nem volt sem gyalogos, sem őrvezető, sem géppuskás, sőt salátából is csak görögöt vettünk, de most az is tárgytalan. A söröspultok előtt elhaladva a bevásárlókocsinkkal azonban úgy válogattam a kedvenceim között, hogy egy olyan internacionális csapatot hozzak össze, amelyikben minden érintett, sörfőző nép legnemesebb nedvei gyűlnek össze. Így került a kosárba az ír fekete sör, a Guinness és párja, a szájhagyomány szerint vörös, címkéje tanulsága alapján azonban bordó sör, a Kilkenny. Jött rögtön a nyomukban Maccabee világos, üveges kóser sör egyenesen Izraelből, kicsit közelebbről pedig a származása szerint ugyan szlovák, de itthon gyártott és palackozott Zlatý Bazant, és nem kevésbé tudathasadásos állapotban a címkéje szerint Franciaországban készült, eredendően mégis ausztrál Mr. Foster, azaz a Foster”s serital: Australia”s famous beer. Ha már Franciaország, akkor nem maradhatott a polcon Elzász remeke, a strasbourgi származású Kronenbourg sem. Hehe, amelynek őshazája 1664 óta a város Chronenburg nevű negyede. Meggyőződésem, hogy ételből és italból mindenhol a helyi specialitásokat kell fogyasztani. Strasbourgban tehát a város messze földön híres termékét és jellegzetes sörét kell kortyolgatni. Jó, persze nem mindenhol és nem mindent kóstolna meg az ember, de ameddig a gyomrunk bírja, addig csak előre.
A hazai ízeket és színeket bevásárlókocsinkban a Borostyán félbarna sörkülönlegesség képviselte. A csehek világos Pilsner Urquellje végső soron nem specialitás, minden sarki boltban és utcavégi kiskocsmában kapható, de attól még lehet finom.
Utóbb kezdtem búzasöröket válogatni: az osztrák Edelweisből a szűrt, a német Erdringerből pedig a szűretlen változatot. Valamint természetesen a búzasörök királyát, a belga Hoegaardent: „Különleges, minőségi belga fehér sör. Palackban utóerjesztett, élesztőtől opálos, szűretlen. Finom és rendkívüli módon frissít. Az eredeti receptek szerinti főzésnek köszönheti opálos megjelenését.” Ha sörről van szó, a belgák a legőrültebbek. Mindenből, ami a kezük ügyébe kerül, sört főznek, még az olyan gyümölcsökből is, amelyekből máshol rendre pálinka készül. A Leffe apátsági sörkülönlegességből, amelyik most nem a padon és a nem a tálban, hanem a korsóban foglal helyet, ezúttal a barna változatot választottam. A számadat pedig, hogy a belgáknak több mint négyszázötven fajta sörük van, már önmagában is elképesztő. Ennyit végigkóstolni sem lehet úgy, hogy az embernek ne érjen már félúton füléig a mája.
Ha megnézzük, valóban színes összeállítás ez így, s ha nem is szeretem az „eposzi jelzőket” (copyright by Sebeők János), valóban „festőinek” mondható: világos, barna, félbarna, vörös, bordó, fehér. És mindez sörből!
Az ész megáll és egy helyben sedereg. Még szerencse, hogy a korsó nem követi példáját. Egészségünkre!
Szabó Palócz Attila, újságíró
