A látott, tapasztalt fejlődés ellenére nagy a lakosságban a régi rendszer iránti nosztalgia. Egy a közelmúltban végzett közvélemény-kutatás szerint a keletnémetek nyolcvanegy százaléka gondolja, hogy a nyugati támogatás nekik jár és csak huszonegy százalék szerint gyökerezik gazdasági elmaradottságuk a kommunista rendszerben
Felix Germania! Már csak három nap, szerdán itt van a nemzeti ünnep és polgárai még mindig nem félnek. Nekünk még több mint három hetünk van október 23-áig és máris rettegünk. Nem tudjuk, hogyan szégyeníti meg ezúttal az a horda nemzeti ünnepünket, amely már tavaly is megtette ezt mindkét forradalmunk évfordulóján. Felix Germania! Lakói nyugodtan néznek az ünnep elé. Tudják, olyan lesz, mint az előző tizenhat. Fogyó lelkesedés, növekvő közöny, ötletszegény szónoklatok, jó időben kirándulás a gyerekekkel. Igazi, 21. századba illő nemzeti ünnep.
Ami október harmadikát, a német újraegyesítés napját illeti, a világpolitika szempontjából ez volt az 1988-89 évek közép- és kelet-európai rendszerváltásai közül a legfontosabb. A lakosság számát, gazdasági erejét és politikai súlyát tekintve Európa legnagyobb országa született meg. És mert a németekről, a második világháború szörnyűségeiért, a holokausztért elsősorban felelős nemzetről volt szó, azonnal jelentkezett a félelem is: ismét „Deutschland, Deutschland über alles”? A világ fél évszázadon át megnyugvással vette tudomásul Németország megosztottságát. Így nem kellett félni tőle. (Francois Mauriac: „Annyira szeretem Németországot, hogy örülök, hogy kettő van belőle.”) Igazában a németek maguk is belenyugodtak a kettéosztottságba. Még azok sem láttak esélyt az újraegyesítésre, akik nemzeti szempontból kívánatosnak tartották volna. Gerhard Schröder, Alsó-Szászország akkori miniszterelnöke, későbbi kancellár még 1989. június 11-én (!) is azt mondta: „Negyven év BRD (NSZK) után nem kell azt hazudni az új generációnak, hogy van esély az újraegyesítésre. Nincs.” Tudjuk: volt, lett.
Ebben nagy szerepe volt a nemzetközi politika változásain – mindenekelőtt a gorbacsovi glasznosztyon – kívül Helmut Kohl személyének. Ez a százhúsz kilós, nagydarab ember, akinek tizenhat éves, hibákkal, mulasztásokkal tűzdelt kancellársága után még a hívei nagy része is felsóhajtott, amikor elment, a kilencvenes évek végén megérezte: lehetőség van az újraegyesítésre. Kohl egy lélegzetre volt konzervatív német patrióta és európai. Esetében mindegyik jelző hiteles. Talán ez az oka annak, hogy akkor, a nyolcvanas évek végén, a német újraegyesítéssel szemben enyhén szólva is gyanakvó nagyhatalmak – az USA, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia – vezetői közül hárommal kimondottan jó volt a viszonya. Kohlnak ezen a téren legkönnyebb dolga az amerikaiakkal volt. A washingtoni politika régóta támogatta az újraegyesítés gondolatát. Ronald Reagan 1987. június 17-én a berlini fal előtt mondta: „jöjjön ide, Mr. Gorbacsov! Nézze meg, mit műveltek! Bontsa le ezt a falat!” Utóda, az idősebb Bush, Kohl tárgyalópartnere osztotta a véleményét. Ami a francia kapcsolatot illeti, a kancellárt személyes jó viszony fűzte Mitterrand-hoz. Bejárta a világot a fénykép, amikor ez a két idős ember, kéz a kézben, együtt hallgatta az évszázados francia-német háborúskodás klasszikus színhelyén, a verduni csatatéren a francia és német himnuszt. Akkor már Mitterrand sem zárkózott el attól, hogy a NATO-ba, EU-ba beépült NSZK-hoz csatlakozzon az ország keleti része. De ahhoz már nem volt elég a német kancellár és a szovjet elnök, Gorbacsov személyes jó viszonya, hogy Moszkva is beleegyezését adja az újraegyesítéshez. Meg az sem, hogy Kohl vállalta a szovjet csapatok hazaszállításának, a hátrahagyott, romnak tekinthető laktanyák, tiszti lakások eltakarításának, az otthon táborokban elhelyezett szovjet katonák ellátásának költségeit. Itt Gorbacsov világjelentőségű személyére és a kommunizmus európai bukását bevezető politikájára, a glasznosztyra volt szükség. Aztán megint csak más volt a helyzet Nagy-Britannia esetében. Londonban a nacionalista Margaret Thatcher volt a miniszterelnök. Ez a csak angol érdekeket szem előtt tartó politikus ellene volt mindennek, ami megingathatta volna a hatalmi egyensúlyt Európában. Szerinte úgy volt jó, ahogy volt: kettéosztott Európában kettéosztott Németország. Az, hogy a másik oldalon rabságban élnek az emberek, az innensők általa vélt érdekében nem érdekelte. Kohl nála csekkel fizetett: beleegyezett abba, hogy London – mindmáig, jórészt a német kvóta terhére – visszakapja az EU-ba befizetett angol részesedés jelentős részét.
A német kancellár az újraegyesítés érdekében kihasználta a diplomácia nyújtotta lehetőségeket, személyes kapcsolatait és ha kellett, csekkfüzetét is. Országa újraegyesítésével megérdemelt helyet szerzett magának nem csak a német, de a világtörténelemben is. Az újraegyesítés utáni Németország lényegében a fejlődésnek ugyanazokon a szakaszain ment át, mint a kommunizmus bukása után valamennyi kelet-európai ország. A különbség az volt, hogy a keletnémetek azonnal tudtak hasonlítani. Látták, hogy a negyvenéves megosztottság, a másik társadalmi rendszer, a közös történelem, közös kultúra, közös nyelv ellenére mennyire más országot, más embereket teremtett. Ez a felismerés a nyugatiaknál a fölény érzését váltotta ki, a keletieknél ijedtséget, szégyenérzést, elfordulást, bezárkózást. Kialakult a „wessi”, „ossi” kategória és egymásról a vélemény. A keletnémetek azt tartották a „wessi” nyugatiakról, hogy arrogánsak, anyagiasak, fölényesek, felvágósak. „Wessi” szemmel nézve pedig az „ossi” lusta, döntésképtelen, merev és mindent az államtól vár. Ez a másikról alkotott vélemény lényegében mindmáig megmaradt annak ellenére, hogy az ország nyugati fele minden idők legnagyobb segélyakcióját kezdte 1991-ben és folytatja ma is, egészen 2019-ig. Összesen 249 milliárd euró támogatást nyújt az egykori NDK felzárkóztatásához. A New York Times ezt írta: „Ez a németek holdraszállási programja. Ötven százalékkal drágább, mint az Apollo”. Eredmény persze van. Aki ma az ország keleti tartományaiban jár, nem ismer rá a tizenhét év előttire. Újjáépültek nem csak a nagyvárosok, a vidék is. De különbség mégis van.A termelékenység átlagosan még mindig huszonnégy százalékkal alacsonyabb, mint Nyugaton. Ennek megfelelően a bérek is. Az otthonmaradt, túlnyomórészt képzetlen fiatal az egyre erősödő neonáci szervezetekben keresi azt a közösségi vigaszt, amelyet szülei a kommunista rendszer akolmelegében gondoltak megtalálni. Az állam évi negyvenmillió eurót fordít különféle tanfolyamokra, intézmények, sport- és kultúrprogramok szervezésére, hogy ezt a magát elveszettnek hívő generációt a neonáci fertőtől távol tartsa. (Nem elég.) A pénzfelhasználásnál persze súlyos hibák is történtek. Túl a korrupción, a téves tervezésen, a befektetések túlságosan gazdasági, pénzpolitikai, infrastrukturális szempontok szerint történtek. A keleten dolgozó nyugatiakból hiányzott a tapintat, a szerénység. De Maiziere, az utolsó keletnémet miniszterelnök szerint a „nyugati profi végül mindig meglátta azokat a hibákat, amelyeket a keleti amatőr az ő irányításával követett el.”A tapasztalt fejlődés ellenére nagy a lakosságban a régi rendszer iránti nosztalgia. A „Linkek”, az ottani utódpárt, amely sokkal közelebb áll a Thürmer Gyula-féle kommunista párthoz, mint az MSZP-hez, az ország keleti felében a legerősebb politikai erő. Egy a közelmúltban végzett közvélemény-kutatás szerint a keletnémetek nyolcvanegy százaléka gondolja, hogy a nyugati támogatás nekik jár és csak huszonegy százalék szerint gyökerezik gazdasági elmaradottságuk a kommunista rendszerben. És bár a régi kommunista országok közül náluk a legmagasabb az életszínvonal, elégedetlenek. Velük pedig a nyugatnémetek nincsenek megelégedve. Hálátlanak tartják őket, hogy köszönet nélkül zsebre teszik a sok pénzt. A kommunizmus trójai falovát látják bennük, amely behozza ezt a szörnyű ideológiát az országba. „Megteremtettük az egyenlőséget” – írja gúnyosan a Süddeutsche Zeitung -, „mindenki elégedetlen”. Valóban. Németország az az állatorvosi ló, amely egyszerre mutatja a negyven év kommunista rendszerben szerzett betegségek következményeit és a gyógyítás nehézségeit. A valóságban leomlott a fal, de a fejekben még nem. Ehhez óvatos becslések szerint is további húsz év kell. A német újraegyesítés eredményeit elismerő véleményért külföldre kell menni. Romano Prodi olasz miniszterelnök így látta: „A németek többet értek el tizenhét év alatt, mint mi a dél felzárkóztatása területén százötven év során.”
Mindenki döntse el, hogy ez a németekre vet jó vagy az olaszokra rossz fényt.
Kasza László
