Népszabadság * Aczél Endre * 2007. szeptember 29.
Fotó a családi archívumból: Nagy Lajos szabómestert és családját kürti (strekovi) otthonukból Magyarországra telepítik 1948. október 15-énKép: Treuer Sebestyénné Nagy MáriaTomas Masaryk, a csehszlovák állam alapító atyja 1937-ben halt meg, mondhatnám jókor, hiszen két évre rá már nem létezett az ő állama. De, jeleként a békés, valamennyi nemzeti kisebbséget átfogó demokráciának – ami akkor már unikumnak számított Kelet-Közép-Európában -, koporsóját még hat, „összetartó” katona vitte a vállán: egy cseh, egy szlovák, egy magyar, egy német, egy lengyel és egy rutén.
Joggal, okkal. Az 1938-as Csehszlovákiában ugyanannyi cseh nemzetiségű polgár élt, mint nemzetiségi. (Tisztelettel: a szlovákokat is idesorolom.) 6,8 millió cseh mellett 3,2 millió német, 2 millió szlovák, 8oo ezer magyar, félmillió rutén, 2oo ezer zsidó, 1oo ezer lengyel. A koporsóvivők közül a zsidókat kihagyták, minthogy őket az anyanyelvük szerint sorolták be a nemzetiségek (főként németek, magyarok és ruténok) közé.
Mint a számokból is látható, a demokratikus csehszlovák köztársaság, a versailles-i békeegyezmény szülöttje, többnemzetiségű állam volt, amiképp egyébként a lengyel is. (Emez bőségesen megterhelve ukrán, belarusz és német kisebbségekkel, a zsidókról már nem is beszélve. Ha úgy akarom, a két világháború közötti lengyelek is majdhogynem kisebbségek voltak saját, jó nagyra dagasztott hazájukban.) Ennek a szempontnak későbbi történetünkben perdöntő jelentősége lesz.
A soknemzetiségű csehszlovák államot 1938/39-ben szétverték. Kétségkívül: a hitleristák. Ebbe a fogalomkörbe azonban nem csak a Hitler vezérelte Reich írható, amely 1939. március 15-én protektorátust csinált a csehek még névleg független államából, és egy nappal korábban életre hívta szlovák bábköztársaságát is. („Slovensky stat” – szlovák állam. Kis apróság: lenyiszált egy darabot még az „ő” szlovákjaiknak territóriumából is, Schutzzone – „védőövezet” – címen.) A fogalomkörbe azóta beírnak két, fasisztának bélyegzett népet, illetve népcsoportot is: a szudétanémeteket és a dél-szlovákiai magyarokat.
Kollektív büntetés érte el mindkettőt az úgynevezett Benes-dekrétumok formájában. Mint köztudott, az 1939 és 1945 között Londonban székelő – az emigráns kormány fejeként funkcionáló – Eduard Benes 1946-ig, az új csehszlovák parlament megalakulásáig rendeleti úton kormányzott. Ő találta ki – de tegyük hozzá, a győztes hatalmak egyetértésével -, hogy Csehszlovákia széthullásáért nem az „államalkotó” szláv népek, hanem a nem szláv kisebbségek felelősek. Nevezetesen: a németek és a magyarok.
Ami, amúgy ténybelileg, nem volt igaz. Még német oldalról sem volt elhatározott szándék. Az egy tömbben élő, történetileg mindig is a cseh királysághoz (utóbb a Monarchiához) tartozó szudétanémetek teljes egynegyede, amikor utoljára erre alkalma volt, a csehszlovák demokráciához való tartozásra voksolt. (Élükön a prágai németekkel. Prága a két világháború között „német város” volt – tessék Darvas Iván emlékiratait olvasni.) Igaz azonban az is, hogy a „38-as választásokon kilenctizedük a Henlein-féle, Szudéta pártra szavazott, mely a Reichhez való csatlakozást írta zászlajára. Ez egy. Kettő: a magyarok mindig is történelmi sérelemnek élték meg (ellentétben a németekkel!) „csehszlovák sorsukat”, egyszóval amikor német (hitleri) döntőbíráskodás mellett visszakerülhettek az anyaországhoz (1938. november 2.), ezt az élményt történelmi igazságtételnek fogták fel. Minthogy az is volt. De ezzel az aktussal majdnem 3oo ezer szlovák került magyar fennhatóság alá, körülbelül ugyanannyi, mint amennyi magyar a Szlovák Állam joghatósága alatt maradt. Ugyanez két év múlva megismétlődött román-magyar viszonyban, Teleki komor pillantásai közepette.
Felidézni azonban, mindemez ellentmondások mellett, azt vagyunk kénytelenek (akár Bibó gondolatait is ellopva), hogy a csehszlovák – példásan demokratikus – köztársaság tragédiája akkor teljesedett be, amikor a kisebbségek (szlovák, német, magyar) hűsége az egységállam iránt megszűnt. Tagadhatatlan, hogy ehhez – oldóanyagként – kellettek a hitleri németek, de a lényeg az, hogy a versailles-i Csehszlovákia fönnmaradásához egy ponton se szlovák, se magyar, se német „kisebbségi” érdek nem fűződött. E szövegösszefüggésben kiemelt szerepe jut a szlovák érdektelenségnek, minthogy – bármennyire tagadták is ezt a kommunisták és a velük szövetkezett, háború utáni erők – volt, létezett egy szlovák nemzeti mozgalom (Hlinka/Tiso), amely kéjjel szegődött Hitler szövetségesévé és kiáltotta ki a maga nemzeti államát. (1939. március 14-én, egy nappal vagy inkább pár órával Csehország német megszállása előtt.)
Hősünk, Eduard Benes, desztillálván magában a történteket, a háború végeztével – alighanem – amellett döntött, hogy ha egyszer már létrehozták (Masarykkal együtt) a csehszlovák egységállamot, annak alkotói (tömbszerűen) nem lehetnek felelősek a széthullásért, minthogy azt nem akarták. (Dehogynem. Lásd Tiso.) Akarni csak a magyarok és a németek, esetleg fordított sorrendben, akarták. Tehát a II. világháborúban győztesnek nyilvánított Csehszlovákia (a Benes-kormány) sújtó keze bűnbakokra sújtott le. Benes jog- és vagyonfosztottá nyilvánította dekrétumaiban mindkét népcsoportot, amit aztán magyar viszonylatban szépítettek idővel (vö. reszlovakizáció plusz népességcsere plusz állampolgárság-visszaigénylés cseh területen is), de németben nem. Közel 2,5 millió szudétanémet vált nem csak hazátlanná, vagyontalanná is. (Társulván 14 millió kelet-poroszországi és sziléziai némethez.) A kitelepítést és vagyonfosztást excesszusok kísérték. Cseh történészek szerint tizenötezren haltak meg e szomorú históriában, közülük hatezren erőszakos halállal. Frissen feltárt bizonyítékok amellett szólnak, hogy voltak tömegkivégzések is. (Merengek, milyen is a cseh „néplélek”? Olyan-e, mint amilyennek Menzel a Szigorúan ellenőrzött vonatokban megfestette, vagy olyan-e, aki a kegyetlenkedésben leli lelkifurdalásos örömét? Hogyan fordul az egyik a másikba? Persze ugyanezek a kérdések feltehetők a „weimari német” és a „hitleri német” paradigmájában is…)
A dekrétumok világra jöttében és – a kommunista korszak hallgatása utáni – „demokratikus” utóéletében három megfontolás játszott közre.
Először (megint Bibó nyomán): a cseh királyság, majd a két világháború közötti Csehszlovákia államterületének helyreállításával egyidejűleg etnikailag egyneművé („szláv országgá”) tenni a csehek és szlovákok mindösszesen szűk, három évtizedes múltra visszatekintő államát. A kétségkívül cseh nacionalista Benes úgy gondolta, hogy a szudéta területek történelmi, a szlovák területek etnikai jogon járnak Csehszlovákiának. A kettő együtt! (Fordítva ez nehezen lett volna feltehető.)
Másodszor: a csehszlovák állam nem omlott volna össze a hitleri csapások alatt, ha a német és a magyar kisebbség (főként az előző) nem játszotta volna el az „áruló ötödik hadoszlop” szerepét. Szlovák árulás nem volt. Néhány fasiszta kerítette a markába csupán a szlovákokat. (Kik egyébként az elrabolt zsidóvagyonokból meglepő, máig emlékezetes jólétet tudtak maguknak teremteni. Lásd: az Üzlet a korzón című
Oscar-díjas filmet.)
Harmadszor: azok a területi, nemzetiségi és vagyoni (nota bene!) állapotok, amelyek e dekrétumok folytán létrejöttek, a II. világháború „következményeiként” tartandók számon, s mint ilyenek, megváltoztathatatlanok. Legelébb pedig: nincsen helye semmiféle kártalanítási (restitúciós) igénynek; ilyen igénnyel csak a „kommunisták által kifosztott”, 1948-ban csehszlovák állampolgárságú egyének léphetnek fel. (Na meg a hajdanán Habsburg-hű, teljességgel osztrák gyökerű cseh arisztokrácia. Hm.)
Viszonylag röviden túlléphetünk napjaink (illetve az elmúlt évek) fejleményein – még azon a kirívó eseményen is, hogy a benesi méretekben nacionalista Klaus cseh köztársasági elnök az Európai Unió alkotmányába is becikkelyezte volna a Benes-dekrétumokat. Juszt is! A pénzről van szó, csak arról. (Lengyelországban is, mellesleg, ahol már mennek a restitúciós próbaperek.) A szlovák parlament határozata, amely idehaza óriási vihart kavart, a kollektív bűnösség elvének dicséretes, de az adott szövegösszefüggésben álságos elutasításával párban, árulkodó módon „érinthetetlennek” minősítette a „vagyoni viszonyokat”. A cseh parlament ezt már korábban megtette, ugyancsak baloldali kormányzás idején (már ha a szlovák Ficót és pártját baloldalinak tekintem), de olcsó és ravasz taktikai megfontolásból: közeledtek a 2oo2-es választások. Innen egy ugrással akár Szlovákiában is teremhetünk. A napnál világosabb, hogy a középbal- és a szélsőjobboldal koalíciós nászát összpártivá terebélyesítő parlamenti határozat ugyanarról a tőről fakadt, mint a cseh („nem fizetünk!”), legfeljebb nem valamilyen választások közelsége indukálta (olyankor mindenki nagy hazafi szokott lenni).
Minthogy közmondásos: a szlovák politika lépéseinek immmár másfél évszázada a magyar a nemtője, okosabbja szerint: a rossz szelleme, meg lettem volna lepve, hogyha a szlovák pártok szó nélkül hagyják Csáky Pál korábbi miniszterelnök-helyettes, MPK-pártelnök „kétágú” nyilatkozatát. Mely egyfelől arról szólt, hogy skót, walesi, katalán típusú autonómia járna ki a szlovákiai magyarságnak, vagy ha ilyen nem is, kulturális mindenképp; másrészt arról, hogy ami a szlovákiai magyar nemzeti közösséget illeti, az nem tekinti „lezártnak” a Benes-dekrétumok ügyét, a károsultak állami kártalanítása mellett áll ki. Természetesen van logikai összefüggés a szóban forgó indítványok és aközött, hogy ugyanő, mármint Csáky, csak a kölcsönös bocsánatkérés és a Slota-féle nacionalisták által szorgalmazott „érinthetetlenségi” nyilatkozat alternatívájában tudta/tudná elképzelni a szlovák-magyar megbékélést. Ez, úgy hiszem legalábbis, oktalan kezdeményezés volt, mert tudni kell: csehek és szlovákok két dologban rendíthetetlenek. Az egyik: mindketten a világháború áldozatainak tekintik magukat, és nem felelőseinek, s noha a szlovákok vitathatatlanul Hitler oldalán harcoltak, a háború elejét országuk magyar részről való megcsonkításában látják. A másik: a szenvedő fél soha ne kérjen bocsánatot, nincs miért. Különben felcserélődik a tettes és az áldozat. Ideírhatnám még azt is, amiben lelkesen egyetértenek (a magyarság rovására) a szlovákiai parlamenti pártok: a magyar autonómia egyenlő volna a Koszovó-szindróma áttelepítésével Szlovákiába. Noha okadatolhatatlan, miért akarna koszovói típusú függetlenséget a dél-szlovákiai magyarság, a szlovák gyanakvásnak a jelek szerint nincs határa. Az érvényes nacionalista narratíva szerint a szlovákság épp úgy áldozatává válhatna egy kisebbség (végső soron) függetlenségi törekvéseinek, amiképp a szerbség saját hazájában.
szeptember 29th, 2007 at 00:04
Bizonyos történelmi tények nehezen ferdithetők. 1938-ban Szudéta vidékre bevonult a német hadsereg, minden nemzetközi szerződést felrugva. Aztán hivatkozva a szudéta németek loyalitására és azon a vidéken lévő számszerű többségre bekebelezte azt és csatolta a német birodalomhoz (elloptam, tehát az enyém mindenestül). Kinek kellene kárpótolni kit? Innen kitelepitette vagy koncentrációs táborokba jutatta a helyi lakosokat(nem német anyanyelvüeket), elkobozta vagyonukat és azt átadta a helyi németeknek. Hogy is van ez a Benes Dekretumban 1945-ben? Ki ütött először és kit és milyen alapon?
Szlovák területen hasonlóan jártak el, csak itt a taktika más volt. Felhasználták a helyi magyarokat, akik az anyaország nyomán örömmel csatlakoztak a német megszállókhoz és alakitottak szlovák fasiszta bábkormányt, amely ugyancsak kitelepitett, deportált és vagyonokat kobzott el a helyi lakosoktól a szlovák fasiszták és a magyar segitőikkel együtt.
Megint a kérdés hogy ki lopott, ki ölt?
Mindezekre volt a válasz a Benes dekretum és az, hogy ehhez a mai cseh és a mai szlovák kormány ragaszkodik véleményem szerint érthető és kifogásaink nem igazán helyénvalóak. Világos hogy a kirabolt és több mint 7 évig megszállt Csehszlovákia nem fogadhatja el azt, hogy még ők kárpótolják a háboru után kitelepitett németek és magyar lakosokat.
Előfordulhat, hogy voltak jogtalan sérelmek ezek közt, de a háboru maga volt a sérelem és ezt nem orvosolta igazán senki. Sem a magyarok sem pedig a németek(pedig azok nagyon igyekeztek) és a felelőség a háborus károkért nincs arányban a kisebb sérelmekért,amelyek esetleg ártatlanokat is magukkal sodorták.
Egy vesztett háboruban nem a vesztes diktál. A háboru maga (és az azzal járó iparszerü öldöklés) jogtalan és igazságtalan. Igy az azt követő rendezéseket ma felmelegiteni és azokat igazságtalannak mondani irracionális visszafordulás a multba.