Népszabadság * Tamás Ervin * 2007. szeptember 27.
Engem a Terror Háza Múzeum előtt hajdanán készült Zuschlag-videón nem a blőd zsidózó poén szomorított el leginkább, hanem az ifjú mozgalmár kérdése a másik ifjú mozgalmárhoz, aki frissen kinevezett államtitkárként érkezett a megemlékezés színhelyére. A kérdés valahogy így hangzott: „Ugye, már sofőrrel jöttél?”
Az ebből sietősen levont következtetésemen nem kellett módosítanom, ezt az embert és – ne felejtsük – barátait már akkor olyan aura vette körül, amilyennek a hivatalosság által jelentéktelennek és mellékesnek ítélt megnyilvánulásait azóta is látom, észlelem.
Zuschlag János ügye piti, és minden bizonnyal nem hasonlítható Tocsik Mártáéhoz. A fiúk tudták, merték, tették, amit mások is tudtak, aztán vagy merték, vagy nem – talán megtudjuk, talán nem.
Egészen sajátos mimikri jellemzi a politikusokat a pártfinanszírozás ügyében hosszú évek óta, s jól követhető, hogy a különböző, bennfentesek számára ismerős fogások, fortélyok miként fertőzik meg a közélet teljes spektrumát. A pártszínekben zajló trükközés előbbutóbb óhatatlanul megjelenik az egyéni ambíciókban, már csak azért is, mert nem elszórtan föllelhető üzletről van szó, hanem tartósan végzett műveletről, amelynek sajátja, hogy körön kívül nehezen kontrollálható, belül pedig a „jobb, ha nem tudjuk, miből van a hangosítás” a vezérelv.
Egy rigorózusan centralizált pártban talán jobban kordában lehet tartani a személyes étvágyat, talán korlátozni lehet azok számát, akik ismerik a járást és a dörgést – az pedig kétségtelen, hogy így a lelepleződés esélye is csökken. Az sem véletlen, hogy egy fegyelmezetten megszervezett politikai alakulat civil „csápjain” (lásd. polgári körök) keresztül jóval több információhoz jut olyan ügyekben, amelyek kiteregetése nem lépi át azt a demarkációs vonalat, amelyet (netalántán) a két nagy párt kincstárnoka közösen meghúzott. Ez azonban nem vigasz, legfeljebb önámítás.
Egy igencsak kiélezett politikai helyzetben, indulatokkal terhes klímában logikus volna, hogy a kormányzó pártok ne csak azért legyenek idegesek, mert a kényszerű, de egyben szükségszerű változások és az ezekből fakadó ügyetlenségek miatt népszerűtlenek, hanem minden porcikájukkal igyekezzenek megszabadulni a „szokott terepen” reflexszerű viselkedésmintáktól. Ám úgy tűnik, hogy sem a rokonszenvindex zuhanása, sem a kiszivárogtatások már-már az államrendet is érintő meghökkentő volta (hangban, képben is), sem a támadások durvább formái nem tesznek körültekintőbbé, óvatosabbá, ne ködösítsünk, tisztességesebbé egyeseket – a szervezet egészséges immunreakciójáról nem is beszélve.
Minden éppen kihevert pofon után érkezik az újabb, közben már a közönség is annyira szédül, hogy képtelen megkülönböztetni, melyik ütést védik kesztyűvel, melyik szabálytalan, s melyik csattan testen, arcon. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, nem is akarja megkülönböztetni.
Politikusok kedvelt szófordulata, hogy érdemi dolgokról kéne végre beszélni. Igen, el kellene közérthetően magyarázni, hogy miért van szükség az egészségbiztosítás átalakítására, meg kellene hallgatni tényeket, érveket tandíjról, körzetesítésről, meg a fekete gazdaságról. Vitatkozni kellene róluk.
Ennek a helyét veszik el a botrányok. Nem csak a sajtóban. A szívben és az agyban is.
De erről nem a sajtó, nem a szív és nem az agy tehet.
