Amerikában siker, itthon bukás?
Talán még emlékszünk a Sorstalanság előzetesére: egy mély, zengő hang sorolja a neveket, s minden név előtt ugyanaz a tulajdonnév kerül különböző jelzős szerkezetekbe: Oscar-díj. Sztárparádéból most sincs hiány, az Este azonban mégis elvérzik.
Lenyugvó nap aranyozza be a fehérruhás idős nő sziluettjét, miközben egy bárka ring a fodrozódó vízen, rajta szintén fehérruhás fiatal nő fekszik az oldalán – a nyitó jelenet máris metaforákat, költészetet, mélyebb értelmet ígér. Bizony, mélységes mély a múltnak kútja, s a lassan bealkonyuló emberi elme egyre elsötétedő zugaiból titokzatos töredékekre vetül fény, ahogy egy-egy elzúgó mentális szentjánosbogár fénye egy pillanatra megvilágítja őket. De lépjünk ki a biedermeier csendéletek világából. Az Este nagyon emberi, nagyon szép és nagyon érzékeny film akar lenni, ennek érdekében egy hajdan volt történetet köt össze a ma világával: Ann, az egykori énekesnő immáron az eltávozásra készül, s az ágyban fekvő beteg asszonyt időről időre mintha látomások gyötörnék, furcsa mondatokat mond. Lányai próbálják kideríteni az igazságot, amelyet amúgy párhuzamosan láthatunk is, de a lényeg nem egy sokéves történet felderítése, hanem az a személyes tanulság, amely birtokában a későbbi generációk helyesen tudnak dönteni életük nehéz sorskérdéseiben. Az Este mind kérdéseit és válaszait, mind eszközeit tekintve inkább hollywoodi giccs, mint érzékeny szerzői film. Vanessa Redgrave, Toni Colette, Claire Danes, Meryl Streep, Glenn Close és a többiek jelenléte nem karakterük, hanem színészi díjlajstromuk miatt érdekes. Pados Gyula képei cukormázba burkolják a marcipánt, az egész túl sok lett. A rendező rendre összekeveri az esztetizálást és a szépséget. Koltai Lajos most már végképp felhagyott az operatőrködéssel, és csak rendezni akar. Remélhetőleg képes lesz eztán olyan esztétikai fegyelmet gyakorolni, mint ami operatőrként természetes volt számára.
Szerző: Dercsényi Dávid | egyéb írások a szerzőtől 
