Hatvan éve, a szlovák-magyar lakosságcsere egyezmény következtében több százezer kisemmizett magyar kényszerült elköltözni Csehszlovákiából. Az akkor történtekért máig sem kért senki bocsánatot. A Terror Háza Múzeumban magyar, cseh és szlovák tudósok részvételével tartottak konferenciát a háború utáni, és váratlanul újra aktuálissá vált eseményekről.
A fasiszta, náci és kommunista rezsimek viselt dolgainak kitárgyalása mellett az utóbbi években a huszadik század egyéb rémtetteinek feldolgozása is megkezdődött Európában. A mindig élen járó németek a náci múlt beismerése, és a Stasi-akták nyitogatása mellett immár azt is firtatják, hogy a szövetségesek miért döntötték romba Drezdát, és miért kellett több millió németet elűzni a háború után Kelet-Közép Európa országaiból.
Magyarországon a Terror Háza Múzeum is belefogott a hasonló szellemű trauma-feldolgozásba. A kiállítások és konferenciák sorozatában a legújabb a háború utáni Csehszlovákia magyar lakosságának jogfosztásáról és a hatvan éve megkezdődött lakosságcseréről szól. A csütörtöki konferenciának hamisítatlan közép-európai mellékízt, és nem túl vidám aktualitást adott, hogy az uniós tagállam, Szlovákia parlamentje épp a napokban szavazta meg a magyar és német kisebbséget annak idején kollektívan tönkretevő, máig érvényben lévő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét.
A magyar iskolai történelemkönyvekben néhány bekezdés jut a háború után újjáalakult Csehszlovákia több százezres magyar lakosságának sorsáról, de az események teljes egészében nem túlságosan ismertek az egységsugarú magyar lakosok között. A konferencián azonban az is elhangzott, hogy a szlovák történelemkönyvekbe viszont épphogy az utóbbi években bekerült valami a német és magyar lakosság sorsáról.
Tanulva a történelemből
Beszélni pedig van miről. A háború után újjáalakuló Csehszlovákia vezetése, felszabadulva a saját lakosságának egy részét kollektíven bűnösnek és felszámolandónak nyilvánító német diktatúra alól, olyan államot akart létrehozni, melyben saját lakosságának egy része kollektíven bűnösnek nyilvánul, ezért felszámolandó, erőszakos asszimilálással, de főképp kitelepítéssel.
Az új csehszlovák állam bűnösnekminősítette a magyar és a német kisebbséget, mint a háborúban rossz oldalon álló és Csehszlovákia feldarabolásáért felelős népek tagjait. A csehek és szlovákok ezen kívül úgy gondolták, hogy az etnikailag tiszta nemzetállam az erős állam, a szlovák területek magyaroktól való visszavételét pedig az ősi szlovák történelem fikciójával indokolták.
Olaj a szlovák nacionalizmus tüzére? Fotó: Györffy Anna
A konferencián magyar, cseh és szlovák kutatók is felszólaltak. Izsák Lajos történészprofesszor előadásából kiderült, hogy már 1945-ben megkezdődtek a magyar kisebbséggel szembeni fellépések. Iskolabezáratás, nemzetiségi nyelvű misézés tiltása, aztán jött az egyesületekből, közhivatalokból való eltávolítás, lakás- és földelkobzásoksőt, több koncentrációs tábor is létesült, ahol a tudós szerint még gyilkosságok is előfordultak.
Nincs bocsánat
A magyarok végül az állampolgárságot is elvesztették. Vissza csak az kaphatta, aki szlováknak vallotta magát. Négyszázezer ember döntött végül így, miközben újabb ezreket telepítettek át a cseh területekre, a korábban már kitelepített szudétanémetek helyére. A magyar állam, mely közben ugyanezt csinálta a svábokkal, hiába tiltakozott, végül lakosságcsere-egyezmény megkötésére kényszerült a csehszlovákokkal.
A lakosságcsere 1947-ben indult meg és 1949-ig tartott. Nyolcvankilencezer magyar családot költöztettek Magyarországra, míg az itt élő szlovákok közül hetvenegyezer család ment át önként Csehszlovákiába. Az önkéntesek sem jártak a magyaroknál sokkal jobban. A propaganda sokukat átverte, voltak, akik nem is az „ősi szlovák földön”, hanem a Szudéta-vidéken kötöttek ki végül.
A kisebbségkutatással foglalkozó MTA-tag, Szarka László szerint a bocsánatkérés, bár maga Václav Hável tett ilyen gesztust, azóta is várat magára. Kártérítés kollektíven nem járt, csak egyes leszármazottak kaphattak. A kitelepítettek és az „önként” átköltözők azóta is külön emlékeznek a saját tragédiájukra.
Mire jó a gárda?
A konferencián felszólalt Helena Nosková cseh akadémikus, aki moszkvai levéltárakban kutatott a csehszlovák állam létrejötte után. A kutató arról beszélt, hogy az oroszok támogatták a csehszlovákok kitelepítési elképzeléseit, többek között azért is, mert példás büntetést akartak Magyarországnak.
Stefan Sutaj, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja szlovák szemszögből beszélt a háború utáni eseményekről. Sutaj egy szóval sem vitatta, legfeljebb kiegészítette az elhangzottakat. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a szlovák történészek messzebbről tekintenek ezekre a dolgokra, mert azt is hozzáveszik, hogy mi történt a szlovákokkal a Trianon előtti Magyarországon, milyen volt a két világháború közti időszak és a bécsi döntés, illetve az 1938-as müncheni konferencia, melynek következtében Csehszlovákiát szétdarabolták.
Sutaj egyetértett Balog Zoltán országgyűlési képviselővel, a parlament emberi jogi bizottságának elnökével, aki bevezetőjében az egymás iránti tiszteletet, a másik szenvedésének megértését nevezte a legfontosabbnak ahhoz, hogy sikerüljön túllépni a sérelmeken. A szlovák történész beszélt arról, hogy a szlovák népnek meg kellene bánnia a magyarok ellen elkövetett tetteit. Stefan Sutaj szerint azonban a magyar érzékenység túlhajlásai sem tesznek jót a két nép megbékélésének: a különféle gárdák ugyanis szerinte „magas labdák” a szlovák nacionalista politikusoknak.
