Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. szeptember 28.
Az etnikai tisztogatás fogalma másfél évtizede vonult be a nemzetközi média nyelvébe – elsősorban a délszláv háború eseményei kapcsán. Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Koszovó népei, nemzetiségei menekültek a népirtás elől. A huszadik század azonban Európában a menekülések, a kiűzések és az etnikai tisztogatások kora volt.
Az első és a második Balkán-háborúkkal kezdődött, majd folytatódott az első világháború után. Az etnikai tisztogatást a negyvenes években illedelmes kifejezéssel lakosságcserének is nevezték, ahogy a szlovákiai magyarságot jogfosztó Benes-dekrétumok nyomán bevezetett intézkedéseket is becézték.
A későbbi győztes nagyhatalmak már a háború előtt eldöntötték, hogy a kisebbségi problémákat a kisebbségek felszámolásával oldják meg. A Népszövetség még igyekezett kisebbségvédelmi szabályokat érvényesíteni, s ezeket később úgy értelmezték, hogy segítették a hitleri birodalmat abban, hogy a más államokban élő németeket „ötödik hadoszloppá” szervezze.
A legnagyobb, kikényszerített népmozgást Lengyelország határainak „jaltai átszabása” okozta. A keleti német területekről és Danzig egykori szabad városból összesen 12 millióan kényszerültek távozni. Menekülés közben – német adatok szerint – két és félmillióan meghaltak. Legalább hárommillió lengyel települt át a helyükre az ország volt keleti vajdaságaiból és a Szovjetunió belső területeiből. Ugyanakkor félmilliónyi ukránt és fehéroroszt keletre vándoroltattak. A lengyel kommunista hatóságok az ország területén is végrehajtottak hasonló tisztogatást, amikor az ukránokat délkelet-lengyelországi területekről a volt német területekre kényszerítették. A Szovjetunió európai területein a krími tatárok, a csecsenek és más kaukázusi népek voltak e politikai-etnikai tisztogatás elszenvedői.
A háború után felszámolták a Csehországban élt németeket – összesen 3,5 millió emberről van szó. Hasonló sors érte a felvidéki szászokat is. Csehszlovákia a teljes felvidéki magyarságot ki akarta telepíteni „lakosságcsere” keretében. Végül százezren települtek át, illetve korábban menekültek Magyarországra, ahonnan 68 ezer szlovák távozott. Több százezer német hagyta el Jugoszláviát, Romániát is a háború utolsó hónapjaiban. Magyarok is tízezrével menekültek Erdélyből és Délvidékről az anyaországba.
Jugoszlávia adriai városaiból és falvaiból elűzték az olaszok jelentős részét. A bolgár- török, bolgár-görög lakosságcsere is folytatódott a negyvenes években. Ez is több százezer embert érintett. A bulgáriai törökök és a bolgár mohamedánok ellen több, „kitelepülésre ösztönző” akciót is indítottak a hatóságok a világháború utáni években. Mindehhez még hozzá kell számítani a világháború után külföldön rekedt, hontalanná vált személyek tömegét vagy a görög polgárháború sok ezer menekülőjét. A holokausztot túlélt maradék kelet-európai zsidóság jelentős része is elvándorolt a háború utáni években, főleg a megalakuló Izraelbe.
Régiónkat az elűzetés, az etnikai tisztogatás következményei máig terhelik. Egyes társadalmak képesek voltak szembenézni saját felelősségükkel, mások továbbra is a kollektív bűnösség és a nemzeti ártatlanság dogmáit hirdetik állami szinten.
