Az egészségbiztosítás reformja egészen egyszerűen elkerülhetetlen. Aki ezt nem látja, az vak. Ha szándékosan nem látja, akkor meg elvakít másokat. S ha ezt politikai programja részévé teszi, akkor vérlázítóan felelőtlen velünk: a választópolgárokkal, azaz a leendő kórtermi ketteskékkel és elfekvő egyeskékkel szemben.
Sovány vigasz, hogy reformcsatákban elcsigázottszerzőnket féléves drámai spéttel maga Molnár exminiszter igazolja vissza: rossz műveleti sorrendet választott a kormányzat, midőn muszáj-Herkulesként nekiveselkedett az egészségügyi istálló kipucolásának. Nem a kórházi ellátórendszerrel kellett volna miniszteriális buzgalommal pepecselni, hanem az egészségbiztosítás posztkom erődjét kellett volna meglepetés-rohammal bevenni.Késő bánat.
Miután a szembenálló felek állásaikba ragadtak, fel kell mászni legalább bástyamagasságba, hogy szemrevételezhessük a csatateret. Egyre kevésbé jellemzi ugyanis az egészségbiztosítási reformvitákat a rálátás rációja, hitvitába csusszant a szenvedélyes érvelés. Talán érdemes egy pillanatra újra végigpásztáznunk a láthatárt: miért is zajlik ez az áldatlan küzdelem?
*
Az egészségbiztosítás mai rendszere lényegében kirovó-felosztó logikára épül: a társadalom aktív tagjaira (és munkáltatóikra) törvényben kivetett, egészségbiztosítási felhasználásra megcímzett, az adóhatóság által adók módjára beszedett járulékokat az állam összegyűjti, majd e feladatra specializált hatósága, a megtévesztő néven pénztárként emlegetett OEP révén az egészségügyi jogszabályok előírásai szerint elosztja a vele e célra szerződött egészségügyi szolgáltatók, egyebek között a háziorvosok, a szakorvosok, a kórházak, az ápolási intézmények között az általuk végzett gyógyító tevékenységek ellenértékeként.
Az állam határozza meg a bevételeket (a járulékok mértékét, a járulékfizetésre kötelezettek körét, a beszedés módját), és az állam határozza meg a kiadásokat (a rendszerbe befogadható, ezért kifizethető szolgáltatások körét, azok árát, az ellátók jogait, és így tovább).
A rendszer kifogástalanul működik mindaddig, amíg bele nem ütközik a felkeményedő költségvetési korlátokba.A magyar egészségbiztosítás jelenlegi rendszerében nem kerülhette el a tragédiát, hiszen a kirovó-felosztó logika mára egészen egyszerűen működésképtelenné vált. A bevétel ugyanis folyamatosan apad, miközben a kiadás folyamatosan dagad.
*
Az egészségbiztosítás arra a bevételi feltételezésre épül, hogy a társadalom minden tagja után fizet valaki megfelelő mértékű járulékot. Minden tagja után, hiszen a nemzeti kockázatközösség tagja minden magyar állampolgár (meg némi migráns); és e minden tag után fizetett járulék megfelelő mértékű, vagyis összességében képes fedezni az összes kiadást.
Máris látszik, honnan ered a bevételi apály szívó hatása: egyrésztegyáltalán nem fizet mindenki után valaki, másrészt, aki fizet sem biztos, hogy megfelelő mértékben rója le közteherviselési kötelezettségét. A bevételi helyzet röviden: kevesebben fizetnek, mint ahányan erre kötelezettek lennének és kevesebbet, mint ami megfelelő mértékű lenne.
Ráadásul ne felejtsük el: az egészségbiztosítás terén fokozottan érvényes az a rémisztő anomália, miszerint az ország tényleges eltartása kevesebb, mint kétmillió versenyszférában güriző ember: a kortárs adórabszolgák vállára nehezedik- akik emiatt egyre idegesebbek. A bevételi feltételezés tehát mindinkább hamis illúziónak bizonyul.
Az egészségbiztosítást vezérlő másik feltételezés arra épül, hogy az ellátások iránti igény szintje szabályozható, vagyis az ellátóknak fizetendő összeg kordában tartható. E feltételezés alapját nyilván az képezte annak idején, hogy viszonylag kevesen érték meg az öregkorukat, s akik megérték, azok se húzták sokáig, így a legnagyobb kiadási igényt gerjesztő időskori egészségügyi ellátás összege nem szaladt az égig.
Ez a feltételezés azonban mára szintúgy megbukott: a társadalom elöregedése megállíthatatlan folyamat, mind több a krónikus ellátási igényt exponenciális módon gerjesztő idős ember (főleg a hölgyek: minél öregebbek vagyunk, annál inkább nők), miközben mind kevesebb a rendszerbe belépő fiatal. A demográfiai csapda nem csak a nyugdíjrendszerre csapódik lassan rá, hanem az egészségbiztosítás minden eresztékében nyöszörgő rendszerére is.
*
Az egészségbiztosítás rendszereit pillanatnyilag vezérlő két fő feltételezés tehát illúziónak bizonyul. A bevételek nem növelhetők a kiadási igényeknek megfelelően. Pedig ezek a kiadási igények a jövőben robbanásszerűen nőni fognak: egyrészt a már hatástalaníthatatlan demográfiai bomba elkerülhetetlen robbanása miatt (legkésőbb 2012-től), másrészt az orvostudomány és -technológia forradalmi fejlődésének köszönhetően. Egyre többen egyre jobb szolgáltatást fognak követelni egy olyan rendszertől, amely már ma is csak véreset vizelve képes hurcolni a terheit.
Ez a cunami vár ránk, öregedőkre: mire a mai harmincasok-negyvenesek nyugdíjba mennek, a hagyományos logika alapján szerveződött ellátó rendszerek már régen összeomlottak. Ez tény: nézhetjük ballib vagy neokom/őskeresztény szemmel, a kirovó-felosztó elvre épített ellátó rendszerek így is, úgy is szétporladnak a növekvő teher alatt.
A helyzet tehát nem jó, ellenben biztosak lehetünk legalább abban, hogy gyorsan tovább fog romlani. Az idősekre fordítjuk ma is az egészségügyi kiadások jó kétharmadát, s talán nem kíván atomfizikusi diplomát annak belátása, hogy ha több az idős ember- akikben mind több a remény a szappanoperákban is burjánzó orvostudományi felfedezések közkinccsé válása nyomán -, akkor ezek a kiadások nőni fognak.
Ha ehhez azt a kevéssé köztudott tényt is hozzávesszük, hogy az ember életében jelentkező egészségügyi kiadások 90%-át a halálát megelőző utolsó két hónap költségei adják ki, akkor nyilvánvaló, hogy az időskori egészségügyi igények nyomása szétrobbantja az ellátások túlfúvódó légballonját. (Csak nehogy eszébe jusson valamelyik reformernek, hogy az összes kiadás 90%-át megspórolhatnánk, ha mindenki két hónappal korábban távozna az árnyékvilágba…)
*
Az egészségbiztosítás reformja tehát egészen egyszerűen elkerülhetetlen. Aki ezt nem látja, az vak. Ha szándékosan nem látja, akkor meg elvakít másokat. S ha ezt politikai programja részévé teszi, akkor vérlázítóan felelőtlen velünk: a választópolgárokkal, azaz a leendő kórtermi ketteskékkel és elfekvő egyeskékkel szemben.
Mielőtt valaki olvasnitudó a túloldalról legyintene, hogy a szerző agyalágyult, hiszen ilyen közvetlen felelőssége csak a kormányzatnak van, mert a hatalom eszközei az ő kezében vannak, sikítanék egyet tisztelettel: van néhány kérdés egy békében élő nemzet életében, amelyért bárki, aki politikára adja a fejét, egyetemlegesen felelős: s ezek közé tartozik a lakosság egészsége. Aki ezzel szórakozni merészel, azt ki kell szavazni a politikából forever. (Nyugdíjkérdés dettó.)
Soha vissza nem térő alkalom lehetne a mocsárban tipródó t. ellenfeleknek, hogy legalább e két témában építsenek valami közös pallót a szárazföldig, tekintve, hogy dédunokáik is átkozni fogják neveiket, ha e sokgenerációs terhelést jelentő ellátórendszerek újraszerkesztését percemberkék másodpercnyi előnyökért elcsesznék.
Hol áll most az ügy? A koalíciós felek látszatélet-látszathalál küzdelmet vívtak egészen mostanáig azon, hogy hány szervezet, milyen területen, kiknek anevében, kikkel kössön ellátási szerződést. Most aztán győzött a főnixként föltámadó megyerendszer, halleluja! Ezzel különösebben sokat ugyan nem kellett volna foglalkozniuk az egyeztető partnereknek, azzal viszont sokkal inkább, hogyan is képzelik a versenyt az egészségügyben- amelyre hivatkozással az egész reformfolyamat beindult, s amelyre szeretnék behívni a biztosítótársaságokat (vagy a befektetőket, úgy általában).
*
Most ott tartunk- ha a partvonalról jól látom -, hogy a 22 tervezett szervezet többségi (sőt, vagány magántőke hiányában akár teljes) állami tulajdonban és irányítással főként tagjai száma által meghatározott, egyszerűsített fejkvótarendszer alapján szétosztja a területén működő ellátók között a központilag behajtott járulékokat. A verseny esélye igen nagy, nyilván: az állami vállalatok ezt bizonyították az utóbbi fél évszázadban.
Ezt a koncepciót a melléktémák vitáiban elcsigázott koalíciós partnereken kívül támadja az ellenzék (naná), utálja az orvostársadalom (nyilván nem csak a hálapénztelenség fenyegető, de úgyis illuzórikus rémképe miatt, sokkal inkább azért, mert senki nem mondta el nekik, miért is jó számukra és betegeik számára ez az egész), és lábhoz tett fegyverekkel nézi-nézegeti a biztosítási tőke néhány találomra kiválasztott képviselője, akik egyre nagyobb ámulattal kérdezgetik maguktól, mit is keresnének e maradéktalanul közszolgálatinak hagyott feladat végrehajtásában (ne felejtsük el: a létrehozni tervezett új műintézmények esetén az állam határozza meg a bevételt, az állam határozza meg a kiadást, és az állam van bennük többségben…).
Itt van talán az utolsó alkalom arra, hogy tiszta vizet öntsön minden érdekelt a pohárba. A kormányzat például úgy, hogy elmagyarázza: miért is akadt el a verseny liberálisra festett, bár mindannyiunkat szállító szekere a balfélelmek sarában. Nem ártana azt sem megtudnunk, ekkora ellenállás láttán ugyan mi szól a fokozatos evolúció ellen, amire ráadásul a nyugdíjrendszer reformjának első lépcsője 1997 óta működő példaként szolgál. (Persze lehet, hogy az egészségpénztári vármegyerendszer ilyen evolúciós kísérlet.)
Az ellenzék úgy önthetne tiszta vizet a pohárba, ha végre színt vallana, mit tesz majd, ha édes hazánk lakóit elsöpri a közelgő szökőár- mert az édeskevés, hogy rohadtul tördelné azt a kezét, amelyet most épp a kormányzatra ráz. (Esetleg akkor esdeklő levelekkel bombáznák a nemzetközi társaságok értetlenkedő fővezéreit?) A biztosítók úgy segíthetnék a tisztavizezést, hogy egyszerűen feltárnák: verseny nélkül kezitcsókolom nincs tőkéstársadalom, s nem lehet az ő multinaci nyúlványaikkal verni az állami csalánt- legalábbis nem ingyen. A lakosság meg nyilván úgy segíthetné a tisztánlátást, hogy juszt se betegedne meg a következő választásig… (de befizetné a járulékokat).
*
Szerzőnk félve bár, de megjegyezné: ha nincs tiszta víz, nehogy igyunk abból a pohárból, mert könnyen követhetjük Szókratészt. Nem az a lényeg, hogy reform legyen: az a lényeg, hogy egészségesebb Magyarország legyen. Ha nincs még kész a koncepció, akkor dolgozzunk tovább rajta. Nem a politikusi büszkeség, nem a harci hév, nem az elszántság bizonyítása, nem a sebesség számít. Ez nem útépítés. Az OEP simán elosztogatja a járulékokat addig, amíg nincs helyette jobb.
Arra nincs időnk, hogy elszúrjuk. Arra kell, hogy legyen időnk, hogy jól dolgozzuk ki.
A szerző jövőbiztosítási szakértő
