Hát, Kémeri testvér, amit mondani fogok, jó hír az Ön számára, az egykori turulista és ősnyilas számára (kevésbé az nekem): az illegálisan fölállított Turul-szobor manapság különleges védelemben részesül, s ebből nem nehéz arra következtetni, hogy a turulista eszme is élvezi a mai jobboldal védelmét. Nem mondták ki, de a tény attól még tény marad: azok, akik újra meg újra összetörik annak a Ságvári Endrének az emléktábláját, aki szociáldemokrata ifjúmunkások társaságában Önt és nyilas testvéreit 1937. szeptember 16-án elagyabugyálta, akár tudták, akár nem, mintha Önnek akartak volna történelmi elégtételt szolgáltatni. Az meg csupán idő kérdése, hogy mikor kezdik követelni egy Kémeri Nagy-emléktábla elhelyezését ugyanott. Eddigi lépéseik logikus konzekvenciája volna ez, hiszen Ön a radikális jobboldalnak minden tekintetben szellemi elődje s ez a gesztus önmagán túlmutató jelképi erővel azt hirdetné országnak-világnak, hogy míg a Ságvárit vezérlő eszméknek leáldozott, kelőben a Kémeri Nagyok napja.
Félő persze, hogy a mai Kémeri Nagyok nincsenek kellőképpen tudatában, mi mindent tanultak el már és tanulhatnak el még Öntől, különösen az utcai „nyomásgyakorlás” taktikáját illetően. Föltehetőleg azzal sincsenek tisztában, hogy eddig is hány dologban követték a Kémeri Nagy-modellt, pedig Ön volt az, aki a frankhamisítási ügy kirobbanása után a francia követség előtt franciaellenes jelszavakkal rendezett tüntetést, amihez (valljuk be) nem csak kurázsi, de vastag bőr is kellett. Máskor meg, 1927. április 30-án, mint a Pesti Napló megírta, az Oktogon Kávéházban lépett akcióba: „Kémeri Nagy és társai zsinóros attilában, sarkantyús csizmában, karddal az oldalukon megtámadták a páneurópai szövetséghez tartozókat”. Legyünk igazságosak: nem általában az Európa-gondolat, csak annak liberális változata ellen lépett fel ilyen tettlegességig is elmenő módszerrel. Németország náci típusú európaisága ellen nem volt semmi kifogása, hiszen például 1937. szeptember 16-án, amikor Ságváriék a Tompa utcában Önökre támadtak, éppen a nürnbergi pártnapról tartott lelkesítő előadást a nyilas ifjúságnak. Példaértékű az is, ahogy számtalan fölkínált tanári állást visszautasított, hogy napjait kizárólag a tüntetéseknek szentelhesse, mert tudta: a folyamatos utcai demonstráció egész embert kíván. Abban is úttörőnek bizonyult, ahogy az Önnel kritikus baloldali sajtó ellen fellépett: amikor Ignotus Pál az Esti Kurírban „modern Herosztrátesznek” merte nevezni, nem vacakolt holmi válaszcikkekkel jobboldali lapokban, mint mások, hanem beállított nevezett lap szerkesztőségébe és megfélemlítésül (többedmagával) agyba-főbe verte az illetőt, messze megelőzve szellemi utódait, akiktől ma legfeljebb lámpaoszlopra feltűzött halállisták, SMS-ként küldött fenyegetődzések telnek. Fanatikus elvhűsége is párját ritkító volt: nemhogy tagadta volna antiszemita voltát, mint a szégyenlős mostaniak, de a Tompa utcában történtekről készült rendőri jelentés szerint „Kémeri Nagy Imre a Szent István kórházba szállítása után nem engedte magát bekötözni, mert zsidó orvos volt az inspekciós”. Vagyis követőinek még van mit tanulniuk Öntől.
A célok kitűzését illetően viszont elégedett lehet velük. Azt, amit Önök 1937. szeptember 5-én elhatároztak, hogy tudniillik a nemzet nagy ünnepén, október 6-án, a szabadság mártírjainak emléknapján fognak demonstrálni s a jelszavukat: „Rázzuk le a szabadkőműves kormány és a zsidó tőke igáját”, csekély változtatással, de hetven év múltán még mindig lobogójukra (méghozzá az árpádsávosra) tűzhették utódai. Ahogy büszkeséggel töltheti el némely módszerének időtálló volta is: a kövekkel és záptojásokkal való dobálás, mint a véleménynyilvánítás sajátos formája, ma is élő gyakorlat, nemkülönben a politikailag más oldalon állók lehazaárulózása – csak az Ön kedvenc szavajárásának, a „zsidóbérenc”-nek az alkalmazása késik – egyelőre.
Azt a leckét viszont, hogy a kordont, föltéve, hogy önök, tüntetők szerint a rendőrök „hazaárulókat” védelmeznek, át is lehet törni, ahogy Önök áttörték 1937. október 6-án a Főpostánál, az Alkotmány utcában, illetve a Batthyány örökmécsesnél, jól megtanulták a mostani tüntetők. Miként azt is, hogy amikor a hatóságok már úgy képzelik: a nap- közben lezajlott zavargások szétkergetésével úrrá lettek a helyzeten, gyorsan meg kell hazudtolni őket. Ahogy Ön tette október 6. estéjén, a Turulvárban, amikor egyszerre két fontos bejelentést tett: egyesülnek a Nemzetiszocialista Párttal és akcióikat ezentúl közösen bonyolítják le, továbbá: ami napközben történt, „csak a kezdet volt, a következő hetekben állandó nyugtalanságban fogjuk tartani Budapestet és az akciót a vidékre is kiterjesztjük”.
Ám ha mindezt vaktában, egyéni hősködés gyanánt vitte volna véghez, ma aligha mondhatnánk ki jó szívvel, hogy Kémeri Nagy mint főhivatású „békés” tüntető érvényes példát adott utódainak. Csakhogy valójában nem kockáztatott túl sokat, s ez éppenséggel körültekintésre vall: tudhatta ugyanis, hogy nem csak a radikális, de a parlamentáris jobboldal is Ön mögött áll, elvégre nekik tesz szívességet.
1937. márciusi őrizetbe vétele után például megírta a Magyarság, hogy „Kémeri Nagy ügyében Hóman Bálint miniszter lépett fel, aki nem tartja becsületes intézkedésnek ezt a túl szigorú intézkedést…” És mit ad Isten: pár nap múlva szabadlábra helyezték. Az október hatodikai eseményeket követően pedig Csilléry András, az Egyesült Kereszténypárt parlamenti képviselője lépett fel jogvédőként s jegyeztetett be interpellációt Hetényi helyettes rendőrfőkapitány ellen „hivatali hatalommal való visszaélés” címén – hogyan, hogyan nem, a Kémeri Nagy Imrét sújtó rendőri atrocitások miatt.
A szerző író
