Semjén Zsolt nem először kényszerült kínos magyarázkodásra. Két éve az elhíresült „szakállas bácsizás” után próbálta védeni a védhetetlent, most pedig azért, mert – szintén az SZDSZ kapcsán, s újra a sima férfiarcot proponálva – arról beszélt, hogy ha „van konjunktúra, van pajesz, ha pedig nincs konjunktúra, akkor nincs pajesz”.
Ugyan miért tartotta „jogának és kötelességének” a vallásos érzésű keresztény állampolgárok képviseletére vállalkozott KDNP elnöke, hogy napirend előtt „izraelita honfitársaihoz” szóljon, és a kormánypártok aktuális szapulását a zsidósággal kapcsolatos eszmefuttatásba öltöztesse? Ami miatt napirend előtt szót kért, az nem egyházpolitikai vagy az izraelita felekezetet érintő kérdés volt, hanem a miniszterelnöki beszéd, amelynek kommentálására valamennyi frakció lehetőséget kapott. A kormányfő viszont nem szólt a szélsőjobboldal hazai térnyeréséről, vagy bármi olyasmiről, amit esetleg Semjén magára vehetett volna, úgy érezve, hogy Gyurcsány kétségbe vonja antifasiszta elkötelezettségét. Vajon miért pont a zsidóság jutott az eszébe?
Az általa Scheiber Sándornak tulajdonított pajeszos mondat így óhatatlanul visszahull a fejére, hiszen úgy tűnik, érez valamiféle konjunktúrát, tehát érdemes a zsidó-témával előrukkolnia. Szavai az általa méltatlanul hivatkozott főrabbi szellemi öröksége helyett inkább rímelnek a régi viccre, miszerint „antiszemitizmus nincs, de igény volna rá.” Feltételezhetően készült erre a felszólalásra és a miniszterelnök szavaitól függetlenül „az izraelita vallásúakhoz” és „zsidó származásúakhoz” kívánt fordulni.
Vajon felderengett-e az emlékezetében, hogy volt idő, amikor a parlamentben a „zsidó származás” nemcsak beszédtéma lehetett, hanem olykor a törvényalkotás vezérmotívuma is. Most, hogy Semjén újra felemlegeti a „zsidó származást”, kíváncsian várjuk, hogy „természettudományos” alapokon, avagy a szimpla rámutatás (az a zsidó, akit én annak tartok) tradicionális módján tekint egyes honfitársaira, s hogy ebből milyen politikai és/vagy törvényalkotói konzekvenciák megvonását tartaná szükségesnek. Ugyanis a vallási alapú megkülönböztetés hangoztatása („izraelita vallású”) kétségtelenül legitim, jóllehet egyes állampolgárok vallási hovatartozásáról, szenzitív adat lévén, csak indokolt esetben eshet szó a parlament falai között. Ám a „zsidó származásra” való hivatkozás értelmezhetetlen és elfogadhatatlan.
Már ha a beszéd valóban a címzetteknek szólt, akiket elhatárolódásra szólított fel attól a „rossz politikától”, mely „túszként löki maga elé Schwarz bácsit és Weisz nénit”. Semjén kormánypártokat bíráló megjegyzése szerint ugyanis a zsidóság szenvedéseiből egyesek tőkét akarnak kovácsolni, amikor ellenfeleik antiszemitizmushoz való viszonyát feszegetik. Régi szélsőjobboldali stratégia ez, nem más, mint amikor a zsidóellenességet pusztán a magyarság önvédelmi reakciójának akarják beállítani, az ettől való elhatárolódást pedig támadásnak.
S miként vélekedik a „túszokról”? Ha a helyzet ennyire drámai, akkor hogyan szólíthatja meg a csordaként terelhető embereket kedélyesen leereszkedő élcelődéssel Schwarz bácsinak és Weisz néninek? Hisz ami egy társasági tréfálkozásban esetleg elmegy (ízlés dolga), az ebben a környezetben a legdurvább és legsértőbb esszencializmus.
A szélsőjobboldali retorika beépülésének jele, hogy Semjén egyszerűen lekommunistázza az egész történelmi illetve aktuális hazai baloldalt, s már fel sem akadunk azon, hogy az MKP, az MDP és az MSZMP zsidóellenességét a demokratikus fordulat után egy önmagát kereszténydemokratának valló politikus számon kérheti Gyurcsányékon. Semjén joggal tiltakozhat az ellen, ha velük kapcsolatban nem differenciálnak, vagyis ha bárki en bloc fasisztának tartja a jobboldaliakat a Horthy-korszaktól napjainkig. Semjén nagyokat csúsztat és lódít: „nem mi államosítottuk a zsidó vagyont, hanem az önök valahányadik elődje, a Kommunista Párt”. Kinek az elődje? Igaz, nem a KDNP államosította a „zsidó vagyont”, de az államosítás előtt – hol a törvény erejével, hol magánszorgalomból – egyes jobboldali erők és nyilaskeresztes érzelmű honfitársak már gondoskodtak a hazai zsidóság kifosztásáról, s arról, hogy nagy részük ne is kérhesse többé vissza tulajdonát. Ezzel a jobboldallal vélhetően a KDNP sem szívesen vállalna semmifajta jogfolytonosságot.
Milyen történelmi amnézia mondatja a KDNP elnökével, hogy „a jobboldal adta vissza a zsidó vagyont, az Antall-kormány hozta meg az ingatlanrendezési törvényt… és az Orbán-kormány volt az, amelyik a legtöbb ingatlant adta vissza”. A szelektív és manipulatív visszapillantáshoz csak annyit: „a zsidó vagyonnak”, miként a többi egyház vagyonának a visszaadását a rendszerváltást követő demokratikus törvényhozás biztosította, s az Orbán-kormány nem a visszaadással dacoló szoclib koalíció ellenében adta vissza „a legtöbb ingatlant”, hanem azért, mert a Horn-kormány alatt (1997-ben) született meg az – amúgy alkotmányosan meglehetősen aggályos – vatikáni megállapodás, illetve az ingatlanok visszaadásának ütemterve, amely az 1998-tól regnáló Orbán-kabinet (és az azt követő kormányok) számára is kötelező erejű volt.
Semjén sanda csúsztatása, miszerint az MSZMP-vel ellentétben ők soha nem voltak „Izrael-ellenesek”, Weisz nénire nézve aligha perdöntő, s azt sem tudni, miként jön ez az MSZP-hez, s legfőképp a KDNP-hez. Ugyanis a KDNP elődje az 1949-es feloszlásáig csak néhány hónapot ért meg az 1948 májusában kikiáltott Izrael létezéséből, ugyanakkor a KDNP 1989. évi újraindulásának idején a rendszerváltó pártok egyike sem volt Izrael-ellenes.
Ezt követően Semjén számon kérte az SZDSZ-en, hogy miért nem tartják be a mózesi törvényeket. Sőt, egy lapinterjúban azt is kifejtette, hogy pártja képviseli „a hiteles rabbinikus zsidó hagyományt és értékeket”. Erről azért bizonyosan nem kérdezte meg „izraelita honfitársait”, de fontosabb ennél, hogy nem is érzékeli az ellentmondást: hogy lehet a zsidó és keresztény hagyományokat és értékeket egyszerre képviselni? (Ha már a különböző keresztény – katolikus, református stb. – értékeket egyáltalán sikerült.) Ráadásul mindezt egy politikai pártnak? Egyházi feladatokat politikai erőkre ruházni (és fordítva): totális szereptévesztés. Ez nem kereszténydemokrata magatartás, hanem zavaros ideológiai alapvetés. Az SZDSZ-en számon kérni a mózesi törvényeket és a rabbinikus hagyományt szimpla zsidózás: annak a szélsőjobbról ismert állításnak az átvétele, hogy az SZDSZ „zsidó párt”, s mint ilyen, idegen érdekeket kiszolgáló, a „szakállas bácsik” hazaáruló, nemzetvesztő alakulata. Mintha a hazai zsidóságnak lenne politikai pártja, s mintha a hazai zsidóság politikai tekintetben (is) egynemű lenne: liberális, hiszen – mint tudott – ez felel meg a zsidó „lelkületnek”, s liberálisként SZDSZ-es, mi más. A szónok állításaiból újra az ostoba esszencializmus köszön vissza. Az meg rejtély, hogy miért érdem a mózesi (vagy bármilyen más vallási) törvényeknek a direkt képviselete egy, az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvén nyugvó köztársaság parlamentjében. Semjén többször rámutatott, hogy pártját a keresztény egyházak politikai érdekérvényesítő eszközének tekinti, ennélfogva akár még hihetné is, hogy az izraelita felekezet is rendelkezik hasonlóval. Ám téved, ráadásul épp az ő beszéde mossa össze a vallásukat gyakorló izraelitákat és a jobboldalon a múltban és jelenben nemes egyszerűséggel „zsidónak” nevezett politikai magatartást.
A Semjén-beszéd jól kimutatható ideológiai forrása tehát nem Scheiber főrabbi, hanem talán inkább Prohászka Ottokár. A vitatott emlékezetű főpap vélte úgy, hogy a „zsidóság” jellemzője a gátlástalanság, az erkölcsi érzék teljes hiánya, s az, hogy zsidó mivoltával akkor kérkedik, ha anyagi vagy politikai hasznot remél belőle. Prohászka is igyekezett különbséget tenni a „zsidó faj” illetve az e névvel illetett magatartás között, ám szavaiban lépten-nyomon összemosódik a kettő. Semjén „pajeszos” megjegyzése pontosan illeszkedik ebbe a vonulatba, nem kevesebbet állítva, mint hogy a zsidó a számára megfelelő hasznot hozó (konjunkturális) közegben hangoztatja felekezeti hovatartozását, származását vagy kötődését.
Schwarz bácsi és a pajesz felemlegetése ízléstelen, modortalan és pimasz, a „zsidó származásra” és a konjunktúrára való utalás viszont már antiszemita értelmezésekre jogalapot adó magatartás.
Fazekas Csaba történész – Gábor György vallástörténész
