Könnyű botrányosnak tartani a Zuschlag-ügyet és a lapokban rendszeresen visszatérő egyéb anomáliákat (Gyermekrák Alapítvány, Együtt Egy-másért stb. stb), de valamiért még 2007-ben is nehéz kimondani: nem egyszerűen ez, hanem az egész hazai civil létforma, az úgynevezett normális működési mód az, ami botrányos.
Az igazságtalanságot viszonylag könnyű elviselni. Az igazság az, ami fáj.
(H. L. Mencken)
„A világ sokszínű, ám vannak olyan kérdések, amelyekre csakis egyértelmű „igen”-nel vagy „nem”-mel lehet válaszolni. Ilyen a Zuschlag-ügy” – jelentette ki imponáló magabiztossággal Simon Gábor, az MSZP választmányi elnöke a testület hétvégi ülésén. „A mostani történéseknek nem lehetünk csupán nézői, mert ha nem vigyázunk, az események elszenvedői leszünk. Nincs helye a kettős beszédnek. A szocialisták ehhez tartják magukat; világos, egyértelmű álláspontot képviselnek.” Remek.
Kár, hogy ahol fent Zuschlag-ügyet írtam, ott Simon valójában Magyar Gárdát mondott, nyomatékul pedig levetítette a Kabaré c. film vonatkozó részletét, az éneklő ifjúnácival.
A világ sokszínű, és mivel az MSZP nem az a párt, amely biztos morális érzékkel navigál e világ sűrűjében, nem alakít ki világos, egyértelmű álláspontot „a dolgokról”, így óhatatlanul különböző események elszenvedője lesz. Simon Gábor például arról maszatolt valamit, hogy vannak ma fontosabb kérdések is, mint a Zuschlag-ügy, és Gyurcsány Ferenc is elintézte azzal: „Jövök befelé, valamelyik újságíró kolléga kérdezi, hogy mit szólok arról, hogy X.-et vagy Y.-t elfogták. Nem ez Magyarország kérdése. Ez a napi politikai vitának a habja.”
A habverés tehát abból áll, hogy elvtársaink időnként elhullanak, hívják őket mondjuk Zuschlagnak vagy Kabainak, de ez mellékszál, nem erről szól Magyarország, sőt, az MSZP sem arról szól, hogy egy mégoly kis szegmense rács mögé kerül, vagy éppen körözik. A volt ifjúsági és sportminiszter persze nem hülye, tudja, hogy a minisztériumában történt pénzosztásról akkor is beszélnie kell, ha anno tizedére csökkentette a tárca ifjúsági keretét, ezért fel is ajánlotta, hogy ha kell, tanúskodik az ügyben.
Erre – valamint Szilvásy György és a többi érintett megjelenésére – szükség is lesz: nagyon úgy tűnik, hogy a tárca ténykedése elválaszthatatlan ifjú pártaktivisták nem létező tevékenységének közpénzekből történő finanszírozásától.
A szocik most utoljára üléseztek a Köztársaság téren, ebből az alkalomból mindenki hazavihetett egy puzzle-darabkát az épület képéről. Talán stílszerűbb lett volna egy olyan gigafotót szétosztani, amin fiktív szocialisták fiktív alapítványok papírjait rendezgetik a fiktív minisztérium épületében, a nagyon is valóságos tízmilliók bejövetelét megelőlegező sugárzó mosollyal ifjú arcukon.
*
Hogy a fiatalember (aki a holokauszt-áldozotokon történt viccelődés óta is a párt tagja, sőt, megyei elnöke és a megyei közgyűlés tagja) és barátai a kecskeméti ügyészség szerint miben utaztak, az ma már nem hiányzik egyetlen, az ügyről beszámoló tudósításból sem. A tényálladék gyanúja röviden, közérthetően tálalható, pártpolitikailag beazonosítható (bár nyilván hamarosan várható a Fidesz-éra tényfeltárása is): 2002-től kész szerződésmintákkal nem valódi működésre szánt alapítványokat, egyesületeket hoztak létre, hogy aztán képtelenek legyenek elszámolni úgy 50 millió forint pályázati pénzzel.
A lúzerek. Ha Zuschlagék „Az első ötvenmillióm” című vígjátékra elsőfilmes pályázatot nyújtanak be a Mozgókép Közalapítványnál és a Nemzeti Kulturális Örökségből Haverokat Támogató Minisztériumnál, közel a dupláját, 90 millió forintot nyerhettek volna el, mint az ismert színész-rendező, Verebes István fia, aki Veréb atya (Pater Sparrow) néven alkot halhatatlant belátható időn belül. A kezdő és haladó filmesek is nagyon szeretik a közpénzeket, és mivel ez a vonzalom kölcsönös, a közpénzek is mindig megtalálják a filmeseket, a színházakat, az operát, a Szigetet, Kapolcsot, a baráti szatirikus kéthetilapot, a közrádió kabarétársulatát, ilyeneket. Valamint a civileket.
A rendszerváltás lényeges eleme volt, hogy a demokrácia túllépett a Kádár-korszakon, amikor az állampárt lefojtotta az autonóm civil szerveződéseket – ez olyannyira sikerült, hogy most már a civil szféra kezd túllépni a képviseleti demokrácián. Ehhez persze nemcsak az szükséges, hogy a civil szférának gőze se legyen, mit jelent valójában az autonóm civil működés és ethosz, hanem az is, hogy az állam egyszerre értékelje túl és le a civil szférát, mindenesetre igyekezzen őt – párthovatartozásra tekintet nélkül – korporatív módon magához láncolni (NKA, Nemzeti Civil Alapprogram), merő szívjóságból, nyilván.
Ha megnézzük az elmúlt évek politikai vitáit és civil botrányait, azt láthatjuk, hogy egyetlen permanens szerepzavar az egész. A kétkamarás parlament eszement ötletétől (amelyben senki által nem választott civil, egyházi és szakszervezeti figurák vétójogot kapnának választott képviselőink törvényjavaslatai felett) az egyházak finanszírozásán és a médiakuratóriumokban tévelygő, sokszor pártpolitikailag is elkötelezett valódi és álcivileken át egészen az NBH-gazdaságos alapítványig, amely olyan gyerekeket hoz haza Törökországból, akik nem akarnak hazajönni – mindenhol ugyanaz a gond.
Éspedig a gond az, hogy állam és civil szféra nem tisztázta, és főleg: nem oldotta fel egymáshoz fűződő, szoros és megbonthatatlan viszonyát.
*
Könnyű botrányosnak tartani a Zuschlag-ügyet és a lapokban rendszeresen visszatérő egyéb anomáliákat (Gyermekrák Alapítvány, Együtt Egy-másért stb. stb), de valamiért még 2007-ben is nehéz kimondani: nem egyszerűen ez, hanem az egész hazai civil létforma, az úgynevezett normális működési mód az, ami botrányos.
A civil létnek, mint minden más emberi tevékenységnek az alapja a szó nemes értelmében vett önzés, tehát a racionális önérdekérvényesítés (amely egyébként, ha mélyebben megvizsgáljuk, a látszólag irracionális cselekedeteknek is az alapja). Az ilyen értelemben vett önzés jó és erkölcsös, mert szabaddá tesz és önkiteljesít, hiszen olyan célokra motivál, ami az egyénnek használ. Másoknak segíteni ugyanebben az értelemben önző dolog: azért segítek, mert nekem jó. És ezzel semmi baj nincsen, sőt.
Ideje, hogy lassan a helyükre kerüljenek a dolgok. A civil egyesületet, alapítványt létrehozó egyének tenni akarnak: másokért és különböző ügyekért, de elsősorban azért, mert nekik ez jó. Hogy másodlagosan ebből a társadalom, a közjó profitálhat is, teljesen más kérdés, és persze remek, ha így van – ám a civilek ezért cserébe nem várhatnak garantált állami hálát.
Egyébként céges hálát sem: a mostanában divatos „cégek társadalmi felelőssége” c. általánosan elvárt norma ugyanúgy elkényelmesíti és infantilizálja a civil szférát, mint az állami apanázs, plusz azt sugallja, hogy a profitorientáltság önmagában megvetendő, bűnös dolog, ha nem párosul adományozással. Pedig nem.
Egy civil szervezetet (a nemzetközi szakkifejezés nem véletlenül NGO – „nem kormányzati szervezet”) a tagsága legitimál: ha a tevékenységükre van igény, az jó hír, de akkor szervezzék meg az önfinanszírozást, ahogy tudják: adománygyűjtéssel, vállalkozással (amelynek bevételét ugyebár csak a civil tevékenységbe forgathatják vissza), szolgáltatási díjjal, stb. Erős elkötelezettségű, világos jövőképpel rendelkező civil vezetőkkel, átgondolt stratégiával, hatékony programokkal ez nem is kéne, hogy gondot okozzon.
Különösen közhasznú tevékenység esetén, szigorú elszámoltatási feltételek mellett az állam természetesen szerződhet a civilekkel – ez azonban nyilván töredéke lenne a mostani álságos, hazug „szakmai kuratóriumos”, minisztériumi, sőt miniszteri (!) különkeretes állami-civil szimbiózisnak.
Ha véget akarunk vetni a demoralizáló, korrupt helyzeteknek és valóban erős civil szférát akarunk, akkor sürgősen be kell fejezni a nonprofit szektor (közalapítványok, egyesületek, egyházak, horgászklubok stb.) állami támogatását. A világ sokszínű, és vannak kérdések, amelyekre csakis egyértelmű „igen”-nel vagy „nem”-mel lehet válaszolni.
