Ha meg akarjuk érteni, hogyan gondolkodnak a szlovákok – és a csehek – a Benes-dekrétumokról (és e megértésre feltétlenül szükség van), akkor fel kell idéznünk mindazt, ami e dekrétumok kiadása előtt történt. Mint közismert, Csehszlovákiát, amely békés és környezetéhez képest progresszív szellemiségű ország volt, kiprovokálatlan agresszió érte. Olyan állam megszállása, illetve befolyása alá került, amely az embereket származásuk alapján osztotta fel magasabb és alacsonyabb rendűekre, uralkodásra termettekre és kipusztítandókra. Amely a kollektív bűnösség elvét bűnösség nélkül is politikája központi elemévé tette. Ám a világ szembefordult e „szörnyállammal” és legyőzte, mérhetetlen további borzalmaktól mentve meg önmagát.
Milyen csodálatos lenne, ha mi, magyarok elmondhatnánk, hogy államunk a jó és a rossz e gigantikus harcában a jó oldalán állt! De nem így volt. Magyarország, melyet Trianonban égbekiáltó igazságtalanság ért, úgy próbált segíteni magán, hogy azokkal szövetkezett, akik Trianonnál sokkal nagyobb igazságtalanságokat követtek el.
Ahogy nincs kollektív bűn, úgy nincs kollektív ártatlanság sem. Szlovákia áldozat volt, ám a szlovák fasiszta állam hívei és fenntartói ugyanolyan bűnösök voltak, mint a magyar jobboldal.
A különbség annyi, hogy a szlovák nemzeten belül végül az antifasiszták kerekedtek felül, míg nálunk erre esély sem volt. A háború után pedig – éppen ama nagy, világraszóló igazságtalanságra hivatkozva – csehek és szlovákok követtek el kisebb, ám az áldozatok számára nagyon is fájó igazságtalanságokat. Leglelkesebben és legkegyetlenebbül feltehetően éppen azok, akiknek antifasiszta elkötelezettségéhez a háború idején igencsak kétség férhetett. Akiknek vaj volt a fejükön. Akárhogy nézzük is, erkölcsi szempontból a világ nem nemzetekre, hanem csakis emberekre és embercsoportokra osztható. Jókra és hitványakra – minden nemzeten belül.
Kepecs Ferenc
