A jogállamiság eszméjéből az következik, hogy mindenki számára biztosítani kell adatai felhasználásának ellenőrzését, és a különböző nyilvántartásokból való törlés lehetőségét.
Gyakran hangoztatott közhely, hogy Orwell negatív utópiája egyre inkább valósággá válik. A szabadságjogok korlátozása a terrorizmus elleni harcra hivatkozva, az ipari kamerák számának növekedése, a magánszféra (privacy) megsértésének egyre gyakoribbá válása, az adatvédelemmel és adatbiztonsággal összefüggő problémák növekedése számtalan kérdést vet föl a liberális demokráciák jövőjével kapcsolatban.
A túlzott pesszimizmus azonban alighanem indokolatlan, ugyanis működnek a fékek és ellensúlyok, léteznek jogállami garanciák a jogsértések orvoslására, és egyelőre az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata érvényességének határozatlan időre szóló felfüggesztése sincs napirenden. Az emberi jogok tehát köszönik, jól vannak, legalábbis a világ szerencsésebbik részén, ahol a kapitalizmus szelleme hatja át a viszonyokat.
A jogvédők a nyugati demokráciák legkisebb jogsértéseit is kíméletlenül elítélik, tegyük hozzá, nagyon helyesen – azemberi jogokkal való számtalan komolyabb visszaélés viszont gyakran szó nélkül marad. George W. Busht, az Egyesült Államok nem mellékesen szabadon választott elnökét például egyesek fasiszta diktátorként emlegetik, miközben nagyokat hallgatnak, amikor az ENSZ emberi jogi tanácsában (leánykori neve: emberi jogi bizottság) különböző diktatúrák képviselői a szabadságjogokért hullatnak könnyeket.
Jogsértések természetesen a legfejlettebb demokráciákban is előfordulnak, elítélésük alapvető jogunk és kötelességünk. A hangsúly a jogon van, egy orwelli világban ugyanis hiányoznak a jogok, ahogy az érvényesítésük alapjául szolgáló törvények is. Az egyre több kamerának persze senki sem örül, tudomásul kell azonban venni, hogy a New York-ban, Madridban és Londonban elkövetett terrortámadások új helyzetet teremtettek.
Ami pedig Magyarországot illeti: nem is olyan régen Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos nem találta kifogásolhatónak, hogy kamerákat szereljenek az üzletek próbafülkéibe, azt viszont „adatvédelmi szempontból aggályosnak” tartotta, hogy biztonsági okokból bekamerázzák a metrót. Az adatvédelmi jogszabályok értelmezését forradalmasító állásfoglalása szerint ugyanis, ha valaki annak tudatában megy be a próbafülkébe, hogy odabent majd felvételek készülnek róla, akkor ráutaló magatartásával egyszersmind hozzájárul adatainak kezeléséhez is.
Ennyi erővel persze a metróállomásokon elhelyezett kamerák mellett is érvelhetett volna, hiszen az emberek ráutaló magatartásával alighanem ebben az esetben sem lenne probléma, az adatvédelmi biztos azonban ezt nyilván egészen máshogy látja.
Akárhogyan is: az emberek szabadsághoz és biztonsághoz való joga összeütközésbe kerül egymással, hiszen a több biztonság könnyen vezethet kevesebb szabadsághoz, a jelenlegi viszonyok fenntartásával viszont nem garantálható a biztonság megfelelő szintje. A szabadságjogok korlátozásával a terroristák elérnék céljukat. Azt sem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az embereknek a szabadság mellett természetesen az élethez is joguk van.
*
Orwell egy elnyomó, a szabadságjogokat semmibe vevő totális diktatúra kialakulását előlegezte meg. Szerencsére tévedett, totalitárius rendszerek születésére azonban továbbra is számíthatunk, hiszen eddig is történtek erre irányuló kísérletek, ráadásul sokan nehezen bírják elviselni a szabadsággal óhatatlanul megnövekvő felelősséget, ami részben megmagyarázza a diktatúrák iránt megmutatkozó szűnni nem akaró társadalmi igényt.
Az 1984 című regényt „a gonosz birodalmának” megdöbbentő erejű leírása tette örökérvényűvé. Főhőse egy olyan világban kénytelen élni, ahol minden lépését és gondolatát a Nagy Testvér vigyázó szemei kísérik. Ez átvitt és valós értelemben is igaz, hiszen a Vezér állandó jelenlétét nem csupán óriási szobrok és plakátok biztosítják, mint az egykor létezett szocializmusban, hanem a rejtett mikrofonok és az úgynevezett teleképek is, amelyek az emberek totális ellenőrzésének leghatékonyabb eszközei. A teleképeknek ráadásul kettős funkciójuk van, ugyanis nem csak rögzítenek, hanem sugároznak is, méghozzá állami propagandát, amitől egy percre sem lehet megszabadulni, mivel a készülékeket nem lehet kikapcsolni, csak lehalkítani.
Aki tehát az ipari kamerákat a teleképekkel azonosítva orwelli világról beszél, több lényeges szempontot is figyelmen kívül hagy: a kamerák nem követik az állampolgárok minden lépését; alkalmatlanok az orwelli értelemben egyébként nem is létező állami agitprop terjesztésére, nagy részük ráadásul nem is állami tulajdonban van; általában nem rejtett kamerákról van szó, tehát elkerülhető, hogy a látókörükbe kerüljünk; vannak jogaink a felvételek készítőivel szemben.
Az utóbbival, tehát a jogok érvényesítésével kapcsolatban viszont már fölmerülhetnek problémák, hiszen az egyszerű állampolgár lehetőségeit valószínűleg meghaladja a róla készült felvételek felhasználásának nyomon követése, bár az is igaz, hogy egyelőre nagyon kevesen vannak azok, akik „adattudatosnak” mondhatók. A visszaélések megelőzésére és megszüntetésére azonban ott van a jog, a törvényhozók felelőssége tehát rendkívül nagy a megfelelő óvintézkedések kidolgozása terén.
Manapság azonban már nem kellenek kamerák és rejtett mikrofonok ahhoz, hogy adatokat gyűjtsenek az emberek szokásairól, van ennek egy sokkal civilizáltabb módja is, úgy hívják, hogy bankkártya, amiben az a legnagyszerűbb, hogy az adatszolgáltatás önkéntes. A legnagyobb adatgyűjtő tehát már nem az állam, helyét átvették a különböző multinacionális cégek, amelyeknek az a céljuk, hogy minél több ember vásárlói szokását térképezzék föl.
Ezzel még nem is lenne olyan nagy probléma, hiszen adott esetben így könnyebben tudomást szerezhetünk azokról a termékekről, amelyek érdekelhetnek bennünket. Gond akkor van, ha visszaélnek az adatokkal, és elkezdik őket egymás között cserélgetni, hiszen így olyan cégek is megkereshetnek ajánlataikkal, amelyektől mondjuk nem szívesen vásárolnánk.
A jogállamiság eszméjéből az következik, hogy mindenki számára biztosítani kell adatai felhasználásának ellenőrzését, és a különböző nyilvántartásokból való törlés lehetőségét.
*
Az állam természeténél fogva hajlamos arra, hogy fennhatóságát egyre újabb és újabb területekre terjessze ki. Ennek megelőzése állandó figyelmet követel, a jogállami normák betartása és betartatása minden állampolgár alapvető érdeke. Ennek elmulasztása könnyen az 1984-ben leírt állapotokhoz vezethet.
Az elnyomó rendszerek kivétel nélkül arra épülnek, hogy beférkőznek az emberek életének azon területeire is, ahol semmi keresnivalójuk sincs. A legújabb technikai újítások iránt éppen azért érdeklődött mindig is az állam, mert az autonóm gondolkodás túlzott mértékű elterjedése egyet jelent az emberek fölötti hatalma meggyengülésének veszélyével.
Ha tehát az állam a biztonságunkra hivatkozva kamerákat akarna szerelni a hálószobánkba, jogosan beszélhetnénk Orwell pesszimista jövőképének megvalósulásáról, több mint valószínű ugyanis, hogy ebben az esetben az államot a biztonságunk érdekelné a legkevésbé. Egyelőre azonban korainak tűnik az ombudsmanok és a különféle jogvédő szervezetek riadóztatása, a totális kontroll ideje még nem jött el, és ha ragaszkodunk a szabadsághoz, a későbbiekben sem fog. Kizárólag rajtunk múlik, mennyi esélyt adunk a totalitarizmusnak.
