CSÁKI MÁRTON
Ex libris
„A korábbi kultúra romhalmazzá, végül egy rakás hamuvá omlik, de a hamu fölött szellemek lebegnek majd” – írta Wittgenstein 1930-ban, és bár megjegyzése igazságtartamát ez nem érinti, de felismerése nem igényelt prófétai képességeket. Európát ugyanis azóta is kísértetek lakják: ilyen Istrati, Rezzori, Schnitzler és Lernet-Holenia, akiknek műveit sokféle módon csoportosíthatnánk, hacsak nem tekintjük meghatározónak azt a körülményt, hogy ugyanannak a térségnek a szülöttei, amelyhez – akár Manés Sperber, akaratuk ellenére – örökké hűségesek maradtak. És e könyvek hősei keresztül vezetnek bennünket ezen a birodalmon, a peremvidékektől egészen a centrumig; követhetjük őket ezen a Damaszkusz-Bécs-tengelyen, keletről nyugatra haladva, akár a nap és a megváltás ígérete – mármint a történetben, a mesélés aktusában rejlő megváltásé, ami – nem kis bánatunkra – szertefoszlik a nyugati végeken. A történetté formált valóság ott már nem értelmet ad a létnek, csupán elfedni hivatott azt; mindent játékká, álommá, üres látomássá változtat, semmivé mossa a tájat, hogy Bagge báró észrevétlenül lovagolhasson át a túlvilágra.
Panait Istrati: Kyra Kyralina.
A szerző önéletrajzával
Nyilván nem véletlen, hogy Istrati könyvére itthon az egyetlen keleti bölcs, Füst Milán figyelt fel. Kicsit távolabb meg Romain Rolland, aki epekedve várta, majd kissé értetlenül fogadta az Istrati-féle barbárokat. A Kyra Kyralina mára klasszikussá válthatott volna, ha az a végletes fatalizmus, erkölcsön túli emberség és ösztönösség, ami e történet sajátja, nem akadályozná ezt meg. Ez a könyv ugyanolyan eleven, mint születése évekig tartó pillanatában, amikor Stavru – a szalepdzsi és pederaszta – előadta életét Adriannak. Vonakodva kezd mesélni; érzi, miféle szenvedélyeket fog fellobbantani a fiú lelkében – de hát Szókratész óta a mesterek elsőrendű feladata: megrontani az ifjakat. Na nem úgy, ahogy tették azt Stavruval a török urak és az állati szintre süllyedt rabok a börtönben, ahol „az emberi aljasság olyan fokot ért el, hogy már csak saját magával lehetett összehasonlítani”. Adrian egészen másféle kalandokról ábrándozik, mikor Stavru mellé szegődik. Afféle tréfamesternek tartja a férfit, noha ritkán, de annál feltűnőbben elboruló tekintetében észreveszi, hogy egy valóságos daimón lakozik benne. Ez a „másik Stavru” az, aki álmában csókolgatni kezdi a fiút, hogy végül belekezdjen beavatással felérő történetébe gyermekkoráról, amit hetéraként élő anyja és Kyra nővére társaságában töltött. Ám az élvezeteknek megvolt a váltsága: az apa és a báty, akik kizárólag azért látogattak el hozzájuk, hogy kegyetlenül elverjék őket. Menekülniük kell, de az asszony magára hagyja gyermekeit, mondván: soha nem látják viszont, ha nem sikerül visszaszereznie arca szépségét, hisz „bal szeme majdnem teljesen kijött az üregéből”. A két gyerek bosszút forral, de naivitásuk Nazim Effendi karjaiba kergeti őket, aki Kyrát eladja egy hárembe, Stavru ösztöneit pedig egy életre megmérgezi. Kétes jellemű segítők, szökések és újabb raboskodások tarkítják Stavru bolyongását; anyját és Kyrát soha többé nem láthatja. Esélye sincs még egyszer ilyen feltétel nélkül szerető lényekre akadni, hajlamai elfojtásától azonban döntő fordulatot remél: ezért megy vissza Romániába házasságot kötni, hogy aztán nászéjszakáján csúfos kudarcot valljon. Így kellett történnie, mert szembeszegült az anyai intéssel, tudniillik hogy engedni a vágyaknak valami Istennek tetsző dolog. És tudja ezt Istrati is, amikor magyarul elsőként e kötetben közölt önéletrajzában azt írja: „azon igyekeztem, hogy saját magam legyek, minthogy ez a létezés legelső törvénye”. Ismerve politikai választásait, messzire vezetne önéletrajza vizsgálata, de azért másról is vall e lapokon: „ma sem mondhatom, hogy kellőképp franciás a stílusom” -, holott félelmetes belső szabadsága miatt, amiben eggyé válik „az undorító irodalom és az átkozott élet”, inkább látom egy Cendrars, Genet vagy Céline rokonának, mint Gorkij utódjának.
(Fordította Horváth Henrik, Horváth Andor. Noran Kiadó, Budapest, 2007. 256 oldal, 2499 Ft)
Gregor von Rezzori: Egy antiszemita emlékiratai
Alighanem ugyanez a belső szabadság az, ami Rezzori művét is katartikus élménnyé teszi. A provokatív cím egyértelmű megoldást sejtet: a szerző bizonyára nem antiszemita vagy legalábbis nem úgy. Pedig az – és úgy. Ifjúságát Bukovinában és Bécsben töltötte, ahol csak úgy nyüzsögtek a zsidók, ráadásul „a legrosszabb fajtából”. Noha tisztában van előítéletei abszurditásával, számos zsidó barátja, szerelme akad, sőt második, zsidó – ezt a jelzőt soha nem felejti el odabiggyeszteni – feleségétől még gyereke is születik, ugyanolyan jól tudja, hogy életünk változásai nem vonják maguk után nézeteink felülvizsgálatát: legfeljebb zárójelbe tesszük őket egy időre. Rezzori nagyon okos, és itt nem csak csapongónak tetsző elbeszélései – melyekben a motívumok olyan finoman térnek vissza, mint egy bonyolult mintázatú szőttesen – elképesztő megszerkesztettségére gondolok. Hanem arra a cselre, amely lehetővé teszi, hogy féktelen őszinteségével és cinizmusával a zsidóknak is biztosítsa ugyanazt a szabadságot, hogy mindennek ellenére ne kényszerüljenek az áldozatszerepbe. Igaz, hogy nem szereti őket – de miért is kellene? Gyűlölete, idegenkedésének és korlátoltságának kendőzetlen megvallása is közvetlen viszonyt eredményez, egyfajta egyenjogúságot biztosít mindenkinek: amilyen egyértelműnek tekinti bizonyos pszichés tulajdonságok örökölődését, ugyanolyan tényként kezeli a maga a „pogányságát”, vagy hogy az örmények megőrülnek a szépen rendben tartott orvosságos szekrényekért és a rózsaszín kelmékért. Valami emancipáló tipizálás ez, ami – amíg nem szolgál világmagyarázatként – az eligazodást szolgálja, mondjuk a Monarchia társadalmában, amiről többet tudunk meg Rezzoritól, mint száz tudományos munkából. A mindenkivel, főleg a zsidókkal, de önmagával szemben is tanúsított kíméletlenség, a szépítés hiánya az, ami száműz minden olyasmit ebből a könyvből, ami a „boldog békeidőkről” írott memoárok többségében annyira megalázó. Persze Rezzori családjában „művészetté” fejlesztik, hogy az antiszemitizmust világmagyarázattá növesszék, ám ugyanilyen mély iróniával idézi fel a Szent Birodalom feltámasztásáról szőtt osztrák mítoszokat. Nagyon is érzékletesen festi le, miféle metafizikai jelentéssel bírt a „hűség” szó a birodalom polgárainak számára, milyen lenyűgözően romantikus színben tűnhettek fel a bajtársi egyletek, röviden: mi módon válhatott a fasizmus – ahogy Furet írja – reménységgé Bécsben is, jóval az Anschluss előtt. A szerző életének nagy részét lefedő öt történet közül csak az utolsó íródott egyes szám harmadik személyben, ahol házasságáról, fia elvesztéséről, de főleg az igazsághoz, a hitelességhez fűződő viszonyáról vall. Egyik kritikusa egyfajta elidegenítő gesztust vél ebben felfedezni – szerintem azonban végső bizonyítéka ez annak, hogy velejéig önéletrajzi alkotásról, „életgyónásról” van szó, amelyben Rezzori végletesen kiszolgáltatja magát.
(Fordította Szijj Ferenc. Konkrét Könyvek, Budapest, 2007. 384 oldal, 3999 Ft)
Arthur Schnitzler: A titokzatos asszony
Amikor 1938-ban Rezzori – mivel sem világhírű festő, sem úrlovas nem lett belőle – visszatért Bécsbe, Arthur Schnitzler már hét éve halott volt. Így is túlélte önmagát, hiszen nem is annyira Bécs írója, mint megírója volt; formába öntője, mitográfusa annak a világnak, amit – ugyanazzal a gesztussal – igyekezett bomlasztani, „meggyanúsítani”. Könnyű kézzel, többnyire belső monológ formájában írt elbeszélései hihetetlen emberismeretről tanúskodnak, amit szokás azzal magyarázni, hogy idegorvosként tevékenykedett. Ám az empátia és a kegyetlen önismeret nem feltétlenül jár együtt – talán ezért nem érezzük igazán nagy írónak. Mintha mindig visszariadna az utolsó, döntő lépéstől és a történeteiből kibontakozó sorsszerűség – vagyis hogy minden apróságért, minden semmiségért többszörösen lakolnunk kell – sokszor, akár barátja, Freud munkássága, inkább elrettentő példázatokat szül, semmint a szerepeinkkel való végső leszámolást. Vagy látta a „felszín mélységét”? – lehetséges, hogy ő Az agglegény halála című elbeszélésben szereplő költő és orvos egy személyben: „a költő válaszképpen a rendkívüli nehézségekről beszélt, amelyek legújabb drámájának előadását hátráltatják, amely dráma persze, hiába is tagadná, valóban hallatlan merészséggel támadja mindazt, ami az emberek számára állítólag szent. Az orvos bólintott, de nem figyelt oda”. Az elbeszélések hátterében becsületbeli ügyek, pitiáner félrelépések állnak – bár, mint mondtuk, itt semmilyen bűn nem lehet pitiáner; a szerepek megingása, valami sötét – mondjuk úgy, dionüszoszi – erő benyomakodása következtében. De a szerep: minden, ami bármilyen áldozatot megér. Egy tiszti kabát könnyen válhat a „lét elengedhetetlen feltételévé”, ahogy Améry írja a zseniális Guszti hadnagy kapcsán. Hiába jutunk tudáshoz arról a titokzatos erőről, feleslegesen maradunk józanok, ha szerepeink mögött még saját jelentéktelen, elbukott lényünket sem leljük, csak a semmit. Ezzel szembesülve csak a tébolyba vagy a halálba hajszolhatjuk magunkat. Hőseink a kötelességek világában nem találják, a határtalan világban viszont elveszejtik magukat, hiszen „minden emberi lény számára csak egy szűk tér adatik, önnön lényegét megérteni és betölteni – ott, ahol lényének egyszeri, csakis ővele született, s soha vissza nem térő rejtélye találkozik és közös mederben fut az isteni és emberi rend fenséges törvényeivel”. Így mondja Dionysia a Pásztorsíp című tanmesében, aminek a kilenc elbeszélést tartalmazó, amúgy kiváló válogatásban való szerepeltetése egyet tanúsít: nevezetesen, hogy Schnitzler képes volt iszonyú rossz dolgokat is írni, és ami ráirányítja figyelmünket a kötet azon apró hiányosságára, hogy a művek keletkezésének időpontját nem tüntették fel.
(Fordította Kurdi Imre, Lukácsy András, Tatár Sándor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 236 oldal, 2600 Ft)
Alexander Lernet-Holenia: Bagge báró
Nos, ez a lélek számára adatott szűk tér feltehetően az a mezsgye amelyik „térben és időben az élet elillanása és a tényleges halál állapota között húzódik – tudniillik sokan bizonyosak benne, hogy van itt egy köztes intervallum”. Bagge bárónak legalábbis volt alkalma meggyőződni erről, amikor az első világháborúban, Semler kapitány dragonyosaként kilenc napig rótta lóháton a kietlen észak-magyarországi tájakat. Lernet-Holenia 1936-ban vetette papírra ezt a történetet, ami két szempontból is fontos: egyrészt a céltalan lovaglás, a magánynak ez a modern regény megszületése óta kísértő képe, alig négy évvel később, Buzzatinál irtózatos metaforává nő. Másrészt elmerenghetünk a közép-európaiság mint kulturális hagyomány mibenlétén, pontosabban hiányán, ha tudjuk, hogy Tandori Doderer-fordítása évek óta kiadatlan, Lernet-Holinea neve pedig Tatár Sándor átgondolt fordítói tevékenysége nélkül még mindig teljesen ismeretlen volna. Ámbár ahogy nem is az író, nem is Bagge, hanem a kissé terhelt családból származó Semler homályosan megérezte: a halálban „mindaz, ami az életben meg nem történhetett” valósággá válhat. Mi egyébből táplálkozhatott volna elszántsága, amivel belevetette magát a híd megrohamozásába, ebbe a minden józan megfontolás szerint teljesen reménytelen vállalkozásba? Az ütközetben mégsem vesznek oda: útjuk, több városkán át, Bagge édesanyjának egykori lakhelyére is elvezet. Itt találkozik Charlotte-tal, akit anyja – még évekkel ezelőtt – az ő jövendőbelijének szemelt ki. A különös véletlenre, a találkozásra még akadna logikus magyarázat, Bagge barátainak furcsa viselkedésére, a városban uralkodó baljós vidámságra és főleg arra, hogy sehol nem találni az oroszokat, már annál kevésbé. Semler számára ez utóbbi a legelviselhetetlenebb, olyannyira, hogy Bagge és Charlotte esküvője után azonnal továbbindítja a századot, Bagge pedig – minden őszinte ígérete ellenére – abszolút bizonyossággal tudja: soha nem fog visszatérni a lányhoz. Hogy miért, arra csak akkor derül fény, amikor Bagge rádöbben: még mindig a hídon fekszik. Ám az a kilenc nap, amit odaát töltött, Charlotte alakja, az iránta érzett hűség semmivel sem tetszik kevésbé valóságosnak, miképp a kialudt vulkánokkal teli táj sem, amit évekkel később még egyszer bejár. Csak mintha mindent „ama régi világot elnyelő por függönye vagy fölborult urnák szélhordta hamuján át látna” – de ezt a hamut nem a vulkánok lehelik, hanem kétséget kizáróan ama romhalmaz maradványa, amelyikről Wittgenstein beszél.
(Fordította Tatár Sándor. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2007. 136 oldal, 2200 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 38. szám
