Bazsányi Sándor
Békakirály tükörországban
Követési távolság
Kornis Mihály: Egy csecsemő emlékiratai. Képeskönyv. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007. 264 oldal, 2900 Ft
Írhatnék Kornis Mihály új könyvének CD-mellékletéről, arról, hogy az, kis adagokban fogyasztva, miféle akusztikai-emocionális gyönyöröket kínálhat a hallgatónak; de nem írok.
Írhatnék arról is, hogy a Képeskönyv műfajmegjelöléssel ellátott kötet fotói betekintést engednek egy elmúlt korszak világába, e világ lakosainak életébe, leginkább a szerző szüleinek és gyermekkori énjének életébe; de nem írok.
A hang és a kép ajánlatait, járulékos örömeit ugyan elfogadom, mégis inkább a szóról beszélnék. Hiszen tényleg képeskönyvet kapunk kézhez: a fényképek tényleg leginkább illusztrációk, egyfajta érzelmi nyomatékok – éppúgy, mint a hangzóanyag – az egyébként is jócskán érzelmes szövegtesten. Tulajdonképpen a Kornis-próza teátrális alaphelyzetét, olykor már-már cirkuszi mutatványjellegét hangsúlyozzák. Az önmagát, önnön legzsigeribb érzéseit és rögeszméit szertelen kedvvel mutogató szerző ezúttal képeket is mutogat, mondhatni képek mögé bújik, majd onnan újra előbújik, és kendőzetlenül feltárja magát, illetve magából mindazt, amit ő maga szégyenletesnek, botrányosnak, azaz mutogatásra méltónak talál. Hiszen amikor Kornis képeket mutogat, valójában a nyelvi-stiláris eszközökkel hosszú évek során felhizlalt és kicsinosított önképét mutogatja. (E hosszú évek legízletesebb gyümölcsének még mindig az 1994-es Napkönyvet vélem.)
Nézzük, mi mindent tart szerzőnk mutogatásra méltónak. Leginkább saját zsidóságát, annak minden pszichikai és társadalmi-történeti vetületével együtt, mely utóbbi csakis az előbbi, jócskán patetikus fénytörésében lesz látható és megközelíthető. Így hát kár volna Kornis önmarcangoló zsidóságát bármi mással összefüggésbe hozni, mint – Kornis önmarcangoló zsidóságával. Ami – lévén szépíróról van szó – rendjén is volna. Aki színpadias alkat, nem tud nem színpadiasan beszélni még a legneuralgikusabb történelmi és közösségi traumákról sem. Mint ahogyan meg aki ironikus alkat, nem tud nem ironikusan közelíteni még a legkényesebb vagy legordasabb eszmékhez sem. Kérdés persze, mi tesz jót egy (olvasó) kulturális közösség önismeretének: a privátszférában tenyésző, noha jócskán lenyűgöző indulat; vagy annak közösségi érvényű – mondjuk a tartósan rögzült, elfojtásos-moralizáló közhelyeket ironikusan kikezdő – megzabolázása. Innen nézve Kornis prózája ugyan nekünk szól, de kizárólag Kornisról; míg például Kertész Imre ironikus Sorstalansága vagy Sándor Iván legutóbbi (ál)dokumentatív regénye, a 44 telén játszódó Követés nekünk szól és rólunk.
Könyvünk alaphelyzete zsigerileg lírai. Van az Én, és van mindaz, ami nem-Én, és ami így eleve az Én ellenében, az Én ellen létezik: „…sejtelmük sincs róla, hogy az iskolában velünk mit csinálnak. A nem odahaza megismert embereket megvadult gépezeteknek hittem, a gonosz valóság kiismerhetetlen szolgahadának.” (12.) És noha a bevezető fejezet második bekezdésének egyetlen mondata (átellenben egy öntudatosan támaszkodó kisgyerek képével) így szól: „Én vagyok.” (11.) -, mégis inkább az lesz érdekes az „emlékiratok” első felében, hogy ekkor az Én még egyelőre nem az Én, hanem a nem-Én. Hiszen a csecsemő még előtte van annak, hogy Én legyen, előtte van az Énnek. Ámde aki beszél, a felnőtt író, az már jóval utána van. Az már maga az Én. Az Én, aki a nem-Énről beszél. Arról, aki viszont nem beszél, csupán érzékel. Az Én tehát arról beszél, hogy a nem-Én érzékel. Az Én a nem-Én testéről beszél, és mindarról, ami közvetlenül hozzá tartozik, az érzékelésről, tapintásról, szaglásról, ízlelésről, látásról és hallásról, eltekintve a későbbi mentális következményektől. De hogy van-e a nyelv előtti érzékelésnek nyelve, azazhogy miként lehet róla beszélni -, nos erre Kornis pontosan válaszol a 73. oldalon: „Nem pontos.” Mármint nem pontosak a szépirodalmi kérdések, amelyek a csecsemő világérzékelésére vonatkoznak.
Kornis témaválasztása tulajdonképpen az írás mindenkori paradoxonjára, létesítő skizofréniájára utal: az írás alanya beszélő és gondolkodó lény, az írás tárgya viszont élő és szenvedő, jelen esetben pusztán érzékelő lény. Aki az Egy csecsemő emlékirataiban csakis önmagát tapasztalja, legfeljebb az anyát – egyfajta preödipális szimbiózisban. (Ahonnan persze előbb-utóbb, az iskolás évek során kitaszíttatik, konkrétan az anya ágyából.) Önmagunk és környezetünk megismerése legelsősorban önmagunk érzékelését jelenti: „Szeretném megcsókolni a szájammal a szájam. De nem tudom, a nyálamtól nedves ujjaim tudom csak betenni… (…) Kár, hogy az orrom hegyét nem éri el a nyelvem hegye. De még a lyukát sem…” (92.) Ehhez, az orrlyuk felé tapogatózó nyálas nyelvhez képest minden más – dolog, állat vagy ember – idegen, mely idegenséget Kornis az elsődleges érzéki öntapasztalatra vonatkozó másodlagos érzéki nyelven, a költői próza nyelvén próbálja megközelíteni – így például egy lovat (miként a Napkönyvben egykor egy kutyát): „Rángott a bőr a hátán, mintha láthatatlan bogarak csípdesnék, lógatta a fejét. Horkantott! Csapkodott a vastaghajú, fekete fark-copfjával a nagybarna feneke mögött, és szendén toporogva kürtöseket fingott.” (189.) Csecsemő és állat között talán nincs is akkora távolság. Leszámítva, hogy a csecsemőből előbb-utóbb (gyermek vagy felnőtt) ember lesz. Kornis könyvének csecsemőjéből viszont csak látszólag lesz ember, hiszen már gyermekkorában is csúf békának tűnik, illetve a beszélő szerint: az is. (Nem úgy, mint Gregor Samsa esetében, aki a csecsemő és az állat között azért egy darabig ember is volt.)
A Békakirály című fejezet hőse a tükör előtt áll, és kútba esett békának érzi magát. A tükör a szövegben (metaforikusan) és maga a szövegtükör is (metonimikusan) kúttá változik: Kornis többnyire nem azt mutatja, ami látható, hanem azt a feneketlen mélységet, ami nem látható. A reflexióba áztatott önmarcangolás rossz végtelenségét: „Hanem van még egy rossz oldalam is. Nagyon rossz oldalam. És abban a pillanatban a borzongás, hogy aki ezt kérdezni tudja, az már rossz…” (220.) Mert ami egy csecsemő vagy kisgyermek létezésében még ártatlan, sőt rajongásig értékes, minden tagolatlanságával és testiségével együtt, az a felnőtté növekvő gyerekben már taszító, csúf, botrányos és undorító. Ámde Kornis hősének kényszerű önazonossága, valamint írásmódjának kényszeres harsánysága éppen innen, ebből a kamaszos dacból, reaktív sértettségből fakad: „Brekegtem az órán. // Most már brekegek is, nem tudom megállni. Némelyik brekegés böfögésbe megy át. Egyedül vagyok ültetve, az utolsó padba.” (228.)
Nem lehetett könnyű Kornisnak a kamaszkori brekegést és böfögést szépirodalmi nyelvre váltani, megtalálni a békaidentitás felnőttkori megfelelőjét. Vagy ahogyan ő látja: bejárni az utat a békától a zsidóig. Még akkor is, ha könyvében nem valódi békáról olvasunk, ha pusztán szépirodalmi módon eltúlzott zsidóságról van szó: „Itt állok a tükör előtt és attól félek, / rossz vagyok. / Azért vagyok csúnya, mert rossz vagyok. / Azért vagyok béka, mert elvarázsolt a boszorkány. / Azért olyan béka a fejem. / Zsidó. // Széttaposni.” (219.) Még szerencse, hogy széttaposni csak valódi békát lehet. És talán nekünk, felnőtt embereknek nem is szokásunk szórakozásból vagy indulatból békákra tiporni. A vétlen autósgázolást meg – legyünk jóhiszeműek embertársainkkal! – ne tekintsük szándékosnak.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 38. szám
