Minél többször olvasom el Sólyom László elnök úr parlamenti beszédét, annál több, számomra elfogadhatatlan, hihetetlen kijelentésre bukkanok benne. Megnyugtat, hogy nem egyedül vagyok így ezzel. Különösen problematikus számomra az a kijelentés, hogy a „>>gyűlölet« a rendszerváltás után került a magyar politikai szótárba”. Ezt háromféleképen értelmezhetem: 1. Azelőtt nem volt gyűlölet – amit senki sem feltételezhet. 2. Volt, de nem beszéltek róla – ami szintén nem igaz, hiszen a gyűlölet megtalálható minden kor szónoklataiban, irodalmában, majd sajtójában. 3. Nem beszéltek róla politikai körökben. Ez sem tartható fenn, ha általánosságban a rendszerváltás előtti világról beszélünk. De lehet, hogy elnök úr a rendszerváltás előtti évekre és csak azokra a politikai körökre gondolt, amelyekhez közel állt – és ott lehetett olyan szerencsés, hogy nem találkozott gyűlölettel. Lehet, hogy a „tiltott, tűrt és támogatott” világában, illetve az „aki nincs ellenünk, az velünk van” fásult-poshadt korában már a gyűlöletre se futotta a politikai szótárforgatóknak.
A rendszerváltás után valóban megjelentek új színek a hazai politikai palettákon: az elnök úr kijelentése tehát annak a szélsőjobbnak a megjelenésére vonatkozhat, amelynek alaptétele a fajgyűlölet. Vagyis e logika szerint az elnök úr csakis arra utalhatott, hogy – amint jól tudjuk – a rendszerváltás után elszabadult a szélsőjobboldali gyűlöletszítás.
De ha ez így van, akkor miért nem ítélte el nyíltan, félreérthetetlenül a radikális szélsőjobb újabb előretörését, azt, ahogyan az árpádsávosok kihívóan idézik a magyarországi nácizmus legsötétebb idejét: a Szálasi-korszakot? Miért nem szólalt fel határozottan demokráciánk védelmében a szélsőjobb legújabb megtestesülése, a Magyar Gárda nyílt színrelépése ellen? Mert hát utal rá, tehát tudatában van, hogy milyen negatív ez a jelenség, de csak a saját házát tartja szükségesnek megvédeni tőle: mert nem a gárda létrejötte, nyilvános felavatása, hanem csak a helyszín megválasztása ellen emelte fel egyértelműen a szavát az elnök úr: „Ezért kérem, hogy ne használják a palotát politikai akciójuk díszletéül”, mert ez a hely „diplomáciai ceremóniák tere és a semlegesség jelképe” – de azt sem említette, hogy ez nem mindig volt így. Azóta sem tért vissza arra, hogy a Vár 1944 őszén-telén nem a diplomácia és a semlegesség jelképe volt. A mostanihoz hasonló, radikális jobboldali ideológiával elvakított, fanatizált fiatal – részben „gárdistakorú” – leventék vére itatta azt a földet. És diplomácia helyett ennek a megszállottságuk nevében lövettették szét városunkat az ostromlókkal, miközben dicstelen vezérük Nyugatra menekült.
Beszéde korábbi részében említi ugyan azt a véres-romboló korszakot, de csak egy vonatkozásban: „A holokauszt az emberiség egyetemes példázatává emelkedett, mint mítosz örök érvényű lett, s azoknak, akik ott voltak, mindig jelenvaló. Az áldozatok emlékezése önazonosságuk része, és gyermekeiké is. Ha ezt végre megértené a magyar társadalom, ha belegondolna, mi történt, nem jutna eszébe senkinek viccelődni” – mondotta volt. Ezt a két mondatát már többen értelmezték, próbálták értelmezni. Nem mennék bele például a mítosz itt rejlő értelmezésébe, de beszéde egyéb passzusai is arra utalnak, hogy a magyar holokausztot tartja a nyilasok fő bűnének – ami így igaz -, de egyúttal mintha egyetlen bűnének tekintené. Mintha nem tudná: nem csak az etnikai származásuk miatt meghurcoltak szenvedték meg a Szálasi-korszak esztelen, véres tobzódását.
E vészkorszaknak a szimbólumait öltötték magukra nemrég fiatal gárdisták, akiket egyházi személyek jelenlétében az elnöki palota előtt avatott fel a rendszerváltás utáni első hadügyminiszter.
Szintén a holokausztra utalva fogalmazza meg kérését az elnök úr: „A halottak iránti és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az árpádsávosat válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót! Legyen emberséges, gondoljon arra, mit okoz ezzel.” Létezhet ilyen naivitás? Valóban úgy gondolja, hogy mindazok, akik kezükbe vették azt a zászlót, a holokauszt áldozatai iránti megértésből erre a felkérésre leteszik? (Mint láthattuk, egy héttel a beszéde után a nemzetiszínűhöz képest sokkal több volt az árpádsávos, mint annak előtte.)
Sólyom László ne értené, hogy a nacionalista szélsőjobb éppen azért választotta ezt a szimbólumot, hogy lerója tiszteletét Szálasi „nemzetmentő”, zsidópusztító törekvései iránt? Vajon el sem képzelheti, nem látja át, hogy az árpádsávosok mögött főként éppen az a kemény mag áll, amely annak reményében aktivizálódott, hogy sikerül befejezni valamilyen módon a zsidóság (és a cigányság) kiszorítását a magyar társadalomból, aminek a nácik és a nyilaskeresztes testvérek nem járhattak a végére?
Lehet, hogy munkatársai nem tájékoztatják az elnök urat a szélsőséges médiában, portálokon egyre-másra megjelenő uszításokról, gyilkos kitörésekről, amelyek sok tekintetben túltesznek a harmincas évek „nemzetvédőinek” addig elképzelhetetlen tettekben végződő retorikáján is. Talán sosem értesült a már évekkel ezelőtt elhangzott felhívásról – „rekesszük ki őket!” -, amely ugyanannak az egyházi embernek a tollából eredt, aki idén március 15-én vezette az árpádsávosokat nemzeti ünnepünk meggyalázására?
Lehet, Sólyom László annyira hisz abban „hogy a Sándor-palota ablakából azért messzebbre is lehet látni”, hogy nem hiszi: talán alá kellene szállnia onnan, ha meg akarja hallani a „buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána” skandálást. És hogy megértse: vannak sokan, túl sokan, akik a homoszexuálisok megvédését is zsidó-összeesküvésnek tartják annak érdekében, hogy fogyjon a magyar, helyet nyitva az izraeli bevándorlóknak. Ha értené mindazt is, amit nem soroltam fel, de amiről munkatársainak kötelessége lenne tájékoztatni a Magyar Köztársaság elnökét, talán nem a „bárhol, csak ne az én házam táján” érveléssel állt volna elő e nehéz döntésekkel terhes parlamenti év megnyitóján.
A szerző író
