Népszabadság * Friss Róbert * 2007. szeptember 22.
A „cinikus róka” egy párizsi kávéházban, 1952-benRossz előérzet. Nem feltétlenül kellett volna felmásznia arra a magaslatra 1954. május 25-én. Érezhette volna ő is: napra csaknem tíz év telt el, hogy egyetlenként végigfotózta az amerikaiak partraszállását Omaha Beachen, a második világháború talán legvéresebb napján. A D napot túlélni, ehhez az ördöggel kellett cimborálni, s hát ekkor már ő is mondta: „A háború nekem olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és fotón mind kevésbé ábrázolható”.
De hát, épp ő lett volna, aki nemet mond? Japánban volt, az általa is kreált Magnum fotóügynökség kiállítását szervezte, s a Life-nak – amelynek végigfényképezte a háborút – nem lehetett nemet mondani: ha már úgy is ott van, „ugorjon már át” Indokínába, s tudósítson a vietnami függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel indult útnak a laoszi határvidéken: katonák, leégett, kifosztott falvak, temetetlen holtak – újra és újra, egész nap. Délután öt perccel három előtt kapaszkodott fel arra a kis dombra, Thai Binh mellett. Még hallotta az alakulat parancsnokának figyelmeztető kiáltását, de hát annyiszor üvöltöztek már rá. Meg túl sok volt a halott, a füstölgő rom, talán egy totál a környékről… Omaha Beach tíz évvel korábbi örök túlélőjének a lába alatt ekkor robbant fel a taposóakna. Negyvenegy éves volt.
Lipcse, 1945. április 18.: az utolsó csatában lelőtt amerikai katona, aki Capa kamerája előtt kapott halálos lövést Kép: Robert Capa: Kissé Elmosódva, Emlékeim A Háborúból. Park Kiadó Ha már meghalt, PR-szempontból Robert Capa bizony nagyon rossz időpontban halt meg. 1913-ban született és 1954-ben robbant a halálba, így hát, ha illeszkedünk a sajtó bevett szokásaihoz, és mondjuk tízévente megemlékezünk a születésnapjáról, komoly szerkesztői fejtörés, mit tegyünk a rákövetkező évben, amikor a halálának van az évfordulója? Ám nem biztos, hogy ragaszkodnunk kell holmi szokásjoghoz. Róla írhatunk bármikor – mindig időszerű. Most éppen csak azért, mert a kezünk ügyébe került egy néhány hónapja megjelent kötet, amely eddig a polcon porosodva várt unatkozó pillantásunkra.
Capa könyve (Kissé elmosódva, Emlékeim a háborúról, Park Kiadó 2006.) egy nyár végi, esős, álmosító délután magával ragadó elfoglaltsága. Egyetlen szuszra lehet, sőt muszáj végigolvasni. Könnyű kézzel megírt szöveg: egy fotóriporter világháborús kalandozásainak és egy finoman kiszínezett háborús szerelemnek a története. Lebilincselő, de nem irodalom. Hanem? Bevallottan: filmforgatókönyv. Valamikor el is adták Hollywoodnak, de soha nem került celluloidra. Pedig oda való, mozivászonra. (Azt is olvasom valahol, hogy Hámori András a Sorstalanság producere „játszik” a gondolattal, filmre viszi… Vigyáznia kell vele, nem egyszerű eset.)
Elsőre azt gondoltam: a kötet fényképeit nézem meg alaposan. Capa fotói olyanok, mint bizonyos regények: újra és újra el kell olvasni őket, Capát meg újra és újra meg kell nézni. Fel kell fedezni. Mert minden apró részlet kiegészíti az egészet. Mert az egész mindig rejt újabb érdekes részletet. A múltbeli jelenlét érzete gazdagodik minden finomabb tekintettől. Hihetetlen zsenialitása volt ahhoz, hogy a pillanatban megörökítse az örökkévalóságot.
Bambultam tehát szorgalmasan a képeket. Aztán magával ragadott a szöveg.
Igazi road-movie pereg itt! Frontról frontra száguld egy Raymond Chandler Philip Marlowe-jába oltott, cinikus, piás, bohém, megszállott (fotó)riporter. Aki mellesleg rémesen beszél és ír angolul, lévén útlevél nélküli hontalan, baloldali magyar zsidó menekült. Épphogy kiszökik az Államokból, hogy aztán az amerikai hadsereg oltalmában a Life tudósítója legyen. Amolyan igazi világcsavargó, dörzsölt magyar, aki mindig a talpára esik. Minden és mindenki mellékes neki, a lényeg: civilként az első legyen a fronton rögtön a felderítők mögött. Mert meg kell csinálnia, azt a képet, amit más szerint képtelenség megcsinálni. Egy konvenciókat, szabályzatokat, félresöprő újságíró kíváncsiskodik és rögzíti a látottakat a háború poklában, egy olyan történetben, amelyben sok a kitalált elem és még több a valóságszelet.Közben francia konyakot és skót viszkit vedel, másnaposan ugrik ejtőernyővel, amiről csak annyit tud, bal lábbal előre ki a gépből – egyenesen bele a németek géppuskatüzébe. Kihasználja különleges helyzetét, röpköd, autózik, vedel, bulizik. Ez a cinikus alkoholizmus persze hasonlatos a sebész iszákosságához – másként szinte lehetetlen elviselni a halált.
Filmre követelődző sajátos szövet. Látszik, fotóriporter írta: láttatja önmagát. Mint szöveg, gyökerei messze ágaznak. Feltűnik benne a pesti humor, párbeszédeiben Rejtő Jenő, szerkesztésében Molnár Ferenc. Hangulatában, technikájában a legerősebb szálak azonban az amerikai irodalom egy sajátos vonulatához kötik. Főként Capa barátaihoz. John Steinbeckhez (közös művűk: A Russian Journal – Orosz útinapló, 1948), akinek a világgazdasági válság idején játszódó Érik a gyümölcse (1939) a mintadarabja valamennyi „road book”-nak és „road movie”-nak. Ernest Hemingway-hez, a „Papához”, aki fogadott fiának tekintette, s aki sokat javítgatott Capa kéziratain, s akinek piás-privát vad háborúzása feltűnik Capa lapjain is. Ebben az állandóan mozgó-alkoholizáló-bulizó-érzékenykedő közegben tűnik fel tíz évvel később Jack Kerouac, aki beteljesíti az úton levést, mint életformát (Úton, 1957.). És itt van a beatirodalom másik óriása, Ken Kesey, (Száll a kakukk fészkére), aki már nem vándorol, csak szabadulni szeretne, de a piás buli nála is plasztikusan jelenik meg, mint ön- és közfeloldozás. Ami pedig a háború abnormalitását illeti, nem hagyhatjuk említetlenül e folyamban Joseph Hellert, a 22-es csapdájával, s hát ebbe a sorba tartozik a koreai háború orvosainak fekete komédiája, Richard Hooker (igazi nevén: H. Richard Hornberger) M.A.S.H.-je, amelyből Robert Altman adott közre 1970-ben világsikerű filmet.
Ebben az írói közegben találjuk Robert Capát is. Kiváltságos újságírói helyzetben a PR-ra oly érzékeny amerikai hadseregnél. Capa azt mondja: „Mi a különbség a haditudósító és minden más egyenruhás között? A haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, ezért a játék bizonyos szakaszában, szabadságában áll megválasztani a tartózkodási helyét. Ilyesformán tehát vállalhatja a gyávaságot is, és vele azt az életfogytiglan tartó kínszenvedést, hogy még csak ki sem végezték érte.” Az ő dolga a rögzítése annak, amit lát, ami történik. Hogy ez egyszerű volna? Capa a spanyol polgárháború végén, 1939 januárjában, Barcelonában azt írja: „Nem mindig könnyű félreállni, elviselni, hogy az ember képtelen bármit is tenni azon kívül, hogy megörökíti az őt körülvevő szenvedést”. A cinizmussal takarózó újságíró mindenkori etikai tépelődése. A „rögzítő” kételyei. (Michelangelo Antonioni – sokkal később – a Nagyítással egész filmet szentel neki.)
Az önéletrajzi elemekkel bőven teleírt könyvből is kiderül, ami a képekből teljesen hiányzik. Capa cinikusan hisz a predesztinációban.
Hihetett: sokak szerint már halott volt, amikor a második világháború frontjain végső formába öntötte a háborús sajtótudósító szobrát. Ekkor már világhírű volt az 1936-ban készült A milicista halála okán, amelyről olyan álnokul akarták az utókor hiénái bebizonyítani, hogy beállított kép, és amelyről aztán éppen az ellenkezője bizonyult be. (Az 1936. szeptember 5-én a Córdoba melletti Carro Muriano faluban készült képen Federico Borell Garcia kap halálos lövést – Capa szeme előtt.) Mintha nem lett volna felesleges ez a vita. Hiszen, ha Capa semmi más nem tett volna, csak ezt a képet készíti el, akkor is bebizonyítja: lehetséges egyetlen pillanatba sűríteni a történelem átláthatatlan szövevényeit. Capa a világháborúra cinikus-halott volt már. A szakmájába menekült, de túl volt minden naiv hiten. Első szerelme már halott volt. A német zsidó menekült Gerda Pohorylle-t, akivel 1934-ben Friedmann Endre helyébe kitalálták „a világhírű fotós Robert Capát”, s aki Gerda Taro néven a spanyol polgárháborúban együtt dolgozott vele (Death in the Making – Így készül a halál, 1938), 1937 júliusában Madrid mellett a zavaros visszavonulásban, amelyet Taro fotózott, véletlenül halálra gázolta egy köztársasági tank. Capa élete végéig nem heverte ki Pohorylle-Taro halálát: innen (is) az a cinizmus és halálkeresés, amely végigkísérte további tevékenységét, addig, amíg a „keresett” halál be nem várta azon a vietnami magaslaton.
A „világ leghíresebb háborús fotósa” az első években nem kapott megbízást, hogy a világháborús frontokról tudósítson. Az angliai légi csata, a bombázások idején Londonban van ugyan, de nem mint tudósító, bár Diana Forbes-Robertson szövegével kötetet is kiadott (The Battle of Waterloo Road – A Waterloo Road-i csata, 1941). Attól fogva azonban szinte végig az első vonalakból küldte tudósításait-képeit az amerikai sajtónak, elsőként persze a Life magazinnak. Könyvében 1942 nyarától követhetjük nyomon száguldását Észak-Afrikában, Szicíliában. Aztán elérkezik a Dnap, 1944. június 6. hajnala, s ő az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Omaha Beachnél Normandia földjére lép. Csaknem hiába: hat tekercs filmet, 106 kockát fotóz el, majd a félelem keltette sokkban, délután 2-kor, amikor már biztosnak látszik a hídfőállás, egy kórházhajóval visszatér Portsmouth-ba. Ami ezek után történik, közismert tragikomédia. A tekercseket beviszi a Life londoni irodájába, majd lefekszik aludni. A laborasszisztens, a később szintén neves hadifotós, a 15 éves Larry Burrows annyira kíváncsi a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál melegebbre állítja a szárítót. A negatívokról leolvad az emulzió. Nyolc teljes kép és további három kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisülnek a felbecsülhetetlen értékű fotók, a megmaradtak is elmosódtak.
A Life 1944. június 19-én tíz képet közöl, s dugdosva az igazságot ezt a címet adja a képriportnak: „Slightly out of focus” – „Enyhén életlen”. Innen a bosszús Capa könyvének címe is, amely aztán 1947-ben jelenik meg először. A kötet a magyar fordításban 2006 októberében a Kissé elmosódva címet kapja. A Slightly – Kissé, még rendben is volna. Azonban az out of focus az elmosódottnál sokkal többet mond az utókornak. Olyan valamit is jelez, mint ami az ember látóterének határán van. Ami nem mellékes ugyan, de másodlagos. Ami kiegészíti azt, ami a fókuszban van. S ez utalhat akár Capa megírt szövegére, arra, hogy nem az a lényeg, ami vele történt, hanem az, aminek megörökítője volt.
Capa szövege önmagában „csak” filmforgatókönyv, amelyből egy nézhető, kissé „out of focus”-filmet lehetne csinálni. Csakhogy a kötetben ott vannak a képek is. A dokumentumok, amelyek egyedüli hiteles vizuális lenyomatai a partraszállásnak, s amelyek később gyümölcsözően inspirálták Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése című film nyitó képsorainak megalkotásakor. Ám: az csak film. Nem valóság. Ami Capa könyvét igazán figyelemre méltóvá teszi, hogy a képek messze elemelik a szöveget annak értékétől. Feszültséget a képek valósága ad a szövegnek, a szöveg meg hátteret a képek valóságának. Itt csodálkozhatunk el, de nagyon, hogy nem jutott még senkinek komolyan eszébe filmre vinni legalább ezt a könyvet, ha nem Capa egész életét.
Capa tartotta magát közhellyé lett mondásához: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Közel ment. Rögzített. Belehalt. Mérhetetlen egyénisége volt a szakmájának.
Ui.: Capa munkássága újra és újra nyilvánosságot követel ki magának. Szeptember 26. és január 6. között most az egyik legrangosabb New York-i galéria, az International Center of Photography állítja ki képeit, kéziratait. A címe – mi is lehetne más? – This is WAR!, Robert Capa at work…
