Népszabadság * Návai Anikó * 2007. szeptember 22.
Az igazi von Stauffenberg és a filmbéliKép: United ArtistsA náci idők monumentális Dresdner Bankjának, a mai Berlin Hotel De Rome nevű luxusszállodájának acélszürke szigora és a késő nyári estében szomorúan csepegő eső nem könnyíti meg Tom Cruise dolgát. Ebben a díszletben elmosódik az alkalmi amerikai turistára koreografált laza sportzakó, farmer, nyitott aprókockás ing és fogpasztareklám-mosoly, és csak a homlokába hulló mértani tincs meg az oldalt-hátul katonásan felborotvált frizura hivalkodik, márpedig ez hideglelősen náci-berlini.
Aztán ahogy könyörtelenül tárgyilagos tekintetével feltérképezi a hotel tetőteraszáról feltáruló hajdani Kaiser Franz Joseph Platz, a jelenlegi Bebel tér, ahol 1933. május 10-én Goebbels parancsára máglyára dobták Heine, Remarque és Thomas Mann könyveit, cseppnyi kétséget sem hagy, hogy támadni jött. Nem védekezni.
Pedig sokszorosan volna miért. Mint a Németországban betiltott szcientológia élharcosa, Cruise ebben az országban nemcsak szeretett-gyűlölt távoli ikon, hanem június óta ideiglenes berlini megszálló is, aki arcátlan magabiztossággal, német állami hozzájárulással és nagyrészt eredeti helyszíneken saját stúdiója (United Artists) égisze alatt amerikanizálja a Hitler ellen 1944 nyarán elkövetett sikertelen merénylet hősét, Claus von Stauffenberget a Valkyrie (Valkűr-terv) című filmben. Szinte még egy kockát sem forgatott le ez a komoly statisztériát megmozgató produkció, máris felbolydult ellene a sajtó. A berlini CDU a német adófizetők pénze miatt puffogott, a német protestáns egyház szóvivője a szcientológia Goebbelsének titulálta Cruise-t, a berlini polgármester a kulcshelyszínnel dacolt, Stauffenberg kékvérű fia félreérthetetlenül kikérte magának a kontár amerikait, az élvonalbeli Thomas Kretschmann pedig keserű hallgatásba burkolózva belenyugodott egy mellékszerepbe, miután évek óta álmodozott a címszerepről.
Stauffenberg-Cruise, táskájába a bombával Kép: United Artists Tom Cruise pedig máig nem reagált a heves német ágálásra, mely persze az internet révén azonnal utat tört magának a világsajtóba. Ehelyett azt a stratégiát választotta, hogy megpróbál felpuhítani néhány kiszemelt újságírót a Berlin környéki zárt forgatáson, és elárasztja őket a kollégák megnyugtató lelkesedésével. Cruise (és leglojálisabb köre) csak a látogatás előestéjén tűnik fel egy koccintásra, kezet ráz, meggyőzően mosolyog, majd elegánsan lelép. Így kezdődött és másképp folytatódott. ( Persze a forgatást kísérő viharokra, így Cruise szcientológiai kapcsolataira vonatkozó kérdést kapásból hárította a United Artists helyi embere)
– Húsz évvel ezelőtt bizonyosan nem randevúzunk Kelet-Berlin kellős közepén ezen a teraszon.
– Ez tényleg elég szürreális. Mióta itt vagyok, mindenkit arról az időszakról faggatok, és mindenki sztorizik. Nem tudok betelni vele, hogy milyen lehetett élni ebben a megosztott városban. És nem tudom kiverni a fejemből azt az élő közvetítést, amikor leomlott a fal. 1989-ben teljesen átéreztem azt az eufóriát.
– Ez is megérne egy filmet, de maradjunk annál, amit éppen forgat. S kezdjük mindjárt egy ellentmondással. Hogy lehet pozitív az a hős, aki Hitlerre felesküdve előbb az európai, majd az afrikai fronton harcolt?
– Ez volt az én legnagyobb aggodalmam is, mert nácit végképp nem akartam játszani. De Stauffenberg soha nem viselt náci egyenruhát, nem volt az SS tagja, hanem mint katona, a Wehrmacht tisztje szolgált. Szerintem ez óriási különbség! Ha az ember német szemszögből elemzi Németország történelmét a XIX. századtól a korai huszadik századig, megértheti egy olyan német arisztokrata, mint von Stauffenberg, személyes drámáját. Németország javát akarta, de mint katona, fel kellett esküdnie Hitlerre. Közben nemcsak rájött, mi a különbség, hanem elég nyíltan hangoztatta is. Erre 1938-tól kezdve bizonyítékok vannak. Abban a pillanatban átéreztem ezt a feloldhatatlan feszültséget, amikor először felvettem azt az egyenruhát.
– Csakhogy a leendő nézők többsége csak sztereotipiákból ismeri a második világháborút, von Stauffenbergről pedig valószínűleg soha nem hallott. Miként kerüli el a csapdát, hogy a közérthetőség kedvéért ne hollywoodizálja, vagyis ne torzítsa el ezt a történetet?
– Ez a legnagyobb kihívás. Amíg nem került hozzám ez a projekt, azt se tudtam, hogy ez az ember létezett. Kellően megnehezíti a dolgunkat, hogy nagyon kevés anyag maradt fent von Stauffenbergről. Csak a Hitler elleni merénylet kapcsán van róla némi dokumentáció. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy nem dokumentumfilmet, illetve szigorú értelemben vett életrajzi filmet csinálunk, hanem politikai thrillert. Viszont a történelmi hűséghez ragaszkodtunk. Az első dolgom volt, hogy miután elolvastam Chris McQuarrie forgatókönyvét, saját munkatársaimmal a lehető legtüzetesebben leellenőriztessem az összes adatot.
– És az előkészületek során nyilván a családtagokkal is kimerítően beszélgetett, hiszen von Stauffenberg özvegye csak tavaly halt meg, az egyik fia pedig, aki nyíltan kritizálta önt, még most is él.
– Igen, találkoztam a családdal.
– És?
– A családról inkább Chris McQuarrie-től érdeklődjön.
– De én magától szeretném hallani.
– Chris sokkal többet beszélgetett a családtagokkal, mint én. Főleg Claus emberi oldaláról, hogy milyen odaadó férj és apa volt. Sem sznob nem volt, sem arrogáns. Mindig mindenkinek nyitva volt az irodája ajtaja. Egyébként, ami a családot illeti, von Stauffenberg unokája, Philipp játszik a filmben. Vele is nyugodtan beszélhet.
– Már túl vagyunk rajta. Elmesélte, hogy a családi kapcsolata révén kapta meg a szerepet. Logikus, hogy teljes mellbedobással az ön oldalán áll. Sőt, azt is említette, hogy amikor a nagybátyja – von Stauffenberg fia – nyíltan kritizálta önt, hogy egy kétórás film nem tud igazságot tenni, a produkció azonnal kapcsolatba lépett vele, hogy megnyugtassa.
– Philipp csak a nagymamáját ismerte, Claus feleségét, róla sokat mesélt. Meg a családról általában. Nekem ez egy egész más kultúra, mint amiben Amerikában felnőttem, épp ezért ezt a drámát nem akarom sem nemzeti, sem történelmi szempontból leszűkíteni, mert szerintem ez egy nagyon is univerzális, élő probléma.
– Azért ne távolodjunk el attól, hogy ez mégiscsak egy német háborús történet, amit Berlinben forgat az eredeti helyszíneken (időközben a német hatóságok megváltoztatták az eredeti döntést és engedélyezték, hogy Cruise a Bendlerblockban is forgasson, ahol von Stauffenberget kivégezték – a szerk.). Ez mennyit számít?
– Nem is tudom elmondani! Hogy például abban a házban forgathatunk, amit Stauffenberg aktatáskájában legalább háromszor megjárt az a bizonyos bomba, s ahol most egy idős hölgy él, aki akkor 18 éves volt. Pontosan emlékszik, hogyan hurcolták el az apját, aki benne volt ebben az összeesküvésben. Hetekig, hónapokig nem hallott róla. Jóval később tudta meg, hogy az apja részt vett az ellenállásban, és egy zongorahúrral fojtották meg. Én ezt a történetet akarom elmesélni, kellő emberi árnyaltsággal, teljesen hitelesen. Azt, hogy voltak jó németek is, akik nem hittek Hitlerben, nem akartak vele tartani, sőt ellene fordultak.
– És úgy érzi, hogy a németek kellően hálásak a jó német meséjéért?
– Fogalmam sincs. Forgatás közben semmin nem rágódom, inkább minden percét élvezem. Majd miután befejezem, remélem, hogy a közönség is élvezi a filmet. S talán egy kicsit tágabb értelemben is elgondolkodik az élet dolgain. Azt viszont pontosan felmértem, hogy a stáb német tagjai és azok, akik most és itt körülvesznek, értik, érzik és értékelik, hogy mit miért csinálok. A reakcióikból látom.
–A német kormány is értékeli azzal, hogy a szövetségi filmalap több mint hatmillió dollárral szállt be a filmbe, bár kevesebbel, mint a költségvetés tíz százaléka. Lehet, hogy ez a németek részéről inkább erkölcsi gesztus?
– Amikor filmet csinálok, minden fillérért hálás vagyok. Méltó és szép dolog, hogy a németek anyagilag mellénk álltak. De a gesztus erkölcsi értéke legalább ilyen fontos, mert végül is ez az ő országuk, az ő történelmük és von Stauffenberg az ő hősük.
Berlin, 2007. szeptember
Tom Cruise
Thomas Cruise Mapother a New York állambeli Syracuse-ban született 1962. július 3-án. Szülei korán elváltak. Két nővére és egy húga van. Cruise birkózónak készült, és egy térdsérülés folytán lett színész úgy, hogy emiatt kimaradt a gimnáziumból. 1981-ben már Los Angelesben élt, ahol találkozott és egy életre összebarátkozott mentorával, ügynökével és későbbi producer-partnerével Paula Wagnerrel. Wagner hozzájuttatta a Kockázatos üzlet (1983) főszerepéhez, mely meghozta az áttörést. 1986-ban egy csapásra az élvonalba került a Top Gun főszerepében, majd a Pénz színében (1986) Paul Newman oldalán játszott. 1988-ban megacélozta színészi elismerését Dustin Hoffman mellett az Esőemberben, 1989-ben pedig Oscar-dijra jelölték az Oliver Stone rendezésében készült „Született július 4-én” főszerepéért. Legismertebb filmjei: Egy becsületbeli ügy (1992), A cég (1993), Interjú a vámpírral (1994), majd a Mission: Impossible sorozat első része (1996), melyet további kettő követett. 1996-ban a Jerry Maguire című vígjátékot Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című, be nem fejezett opuszával követte, majd a Vanilia égbolt című romantikus filmmel. Spielberggel két filmet forgatott: 2002-ben a Különvéleményt, 2005-ben a Világok harcát. Az utolsó szamuráj 2003-ban, a Collateral – a halál záloga 2004-ben készült. Miután 2006-ban megszűnt többéves szerződése a Paramount Studióval, Cruise és Wagner megvette a United Artists stúdiót, melynek első produkciója a Robert Redford rendezésében ősszel bemutatásra kerülő Lions for Lambs, második filmje pedig a most Berlinben készülő Valkyrie. Cruise háromszor nősült. Második házassága során örökbe fogadott gyermekei (Isabella és Connor) után 2005-ben saját gyermeke is született jelenlegi feleségétől, Katie Holmestól. Los Angelesben él, a szcientológiai egyház egyik vezéralakja.
Claus von Stauffenberg
Claus Philipp Maria Schenk, Stauffenberg grófja 1907. november 15-én született a Münchentől 50 kilométerre nyugatra lévő jettingeni Griefstein kastélyban, mint az egyik legősibb és legbefolyásosabb bajor katolikus nemesi család sarja. Bár a család férfi tagjai hagyományosan katonai pályára léptek, az ifjú Stauffenberg mélyen vallásos és komoly érdeklődést mutatott az irodalom és a társművészetek iránt. 1926-ban mégis lemondott a zenei illetve építészeti karrierről és a család hagyományai szerint a bambergi lovasság tiszti akadémiájára iratkozott, ahol 1930-ban osztályelsőként diplomázott. 1933-ban a születésnapján vette feleségül a szintén bajor Nina von Lerchenfeld bárónőt. Három fiuk és két lányuk született, második lányuk már von Stauffenberg kivégzése után. Hitler hatalomra jutásának évében von Stauffenberg rokonszenvezett a nácikkal, akiktől gazdasági fellendülést és erős Németországot remélt, de hamarosan kiábrándult a rendszerből. 1936-ban a berlini katonai akadémiára nyert felvételt, s ismét osztályelsőként végzett. 1938-ban egységét vezetve részt vett Csehszlovákia megszállásában, majd 1939-1943 között Lengyelország és Franciaország lerohanásában. 1943. január
1-jén von Stauffenberget alezredessé léptették elő és saját kérésére áthelyezték az afrikai frontra. Április 7-én egy brit támadás során megsebesült: elvesztette a bal szemét, a jobb karját és a bal kezén két ujját. Egy müncheni kórházba szállították. Októberben a berlini főparancsnokság vezérkari főnökévé nevezték ki. Ekkor tervezte meg társaival a Hitler elleni merényletet. 1944. július 1-jén Stauffenberg a tartalékos hadsereg vezérkari főnöke lett. Ez a tisztség feljogosította, hogy részt vegyen a legszűkebb körű tanácskozásokon. Sebesülései miatt mentesült a megmotozástól, ezért döntött úgy, hogy ő maga lesz a merénylő, és aktatáskájában bombát helyez el a tárgyalóasztal alatt. A július 11-ére, majd 15-re tervezett merényletet társaival együtt elnapolták és július 20-ra a rastenburgi megbeszélésre tűzték ki Hitler meggyilkolását. Von Stauffenberg elhelyezte és kibiztosította a bombát, majd távozott a teremből. A bomba felrobbant, négyen meghaltak, heten megsebesültek, de Hitler kisebb horzsolásokkal, égési sebekkel és fülsérüléssel megúszta. Mire von Stauffenberg Berlinbe ért, kiderült, hogy Hitler túlélte a merényletet. Azokat a merénylőket, akik nem követtek el öngyilkosságot, 1944. július 21-én formális katonai tárgyalás után a hírhedt berlini Benderblockban agyonlőtték, illetve zongorahúrral felakasztották.
