Napok óta tüntetéseken töltöm az estéket, ha épp nem zajlik semmi, akkor is. Bármikor történhet valami, nekem pedig az a dolgom, hogy ott legyek és elmondjam, megírjam. Ha pedig éppen semmi izgalmas nincsen, nézelődöm, hallgatom a körülöttem lévőket, hogy megértsem őket. Néha nehéz.
Amikor egy ember felmegy a színpadra, hogy elmondja a gondolatait, azt még tudom követni. Igaz, nem mindig akarom, mert a kirekesztés, megbélyegzés, kivégzés, meg a hasonlóan bájos dolgok elég távol állnak tőlem. De őket is meg kell hallgatnom, ugyanúgy, mint azt a tüntetőt, akivel kedd este a Kossuth téren találkoztam.Apámra emlékeztetett; sapkában, sálban, nagykabátban állt az árkád alatt, csendben beszélgetve a körülötte, vele álldogálókkal. Intett, nyugodtan menjek közelebb, ott pont nem fúj a szél. Este tíz is elmúlt már, a bennem lakó újságíró lassan visszakúszott az agyam leghátsó részébe, kényelmesen összekucorodva elhelyezkedett, és már csak egyetlen kérdésre futotta az erejéből: „elnézést, nem láttak véletlenül néhány száz símaszkos-kendős embert errefelé?” A férfi kuncogott: „Nem. Mi végig itt voltunk. És lassan haza is megyünk, hideg van.”Másnap megint ott állok az emelvény előtt, és hallgatom, hogy az egymás után színre lépő szónokok – egymásnak és olykor önmaguknak is ellentmondva – hol csendre, nyugalomra, türelemre intik a hallgatóságot, hol az igaz magyarok ellen összeesküvő zsidókat akarják kötélen lógva látni, „jobb” esetben maguk hordanák nekik a kóser vizet a börtönben. És ilyenkor jutnak eszembe azok, akik csendben álldogálnak a téren, aztán szépen hazamennek, nem uszítanak, nem törnek, nem fröcsögnek. Az ő nevükben ki beszél?Talán ez adja azt a nagyon furcsa hangulatot az összes demonstrációnak: a békésektől az őrültekig mindenki ott van, és mindenki mást mond. A hallgatóság pedig eleve elkeseredett, csalódott emberekből áll – nem csodálnám, ha nem tudnák követni, hogyan lett az előbbi békés, közösségért magunkat feláldozó hangulatból népirtó banzáj. És mikor juthatnak szóhoz, vagy mikor képviseli valaki az ő álláspontjukat?Hallgattam őket, aztán kérdezgettem: ha az önjelölt népvezérek nem azt mondják, amit ők is gondolnak, miért nem tesznek valamit? Egy huszonéves srác azt mondta, nem tartja épeszűnek azokat, akik törve-zúzva, sakálrészegen rohangálnak a városban, és attól várják a kormány bukását, vagy azokat, akik a szónoki emelvényen állva mindenkit ki akarnak irtani. „De nyilván akkor sem történik semmi, ha csak állunk és morgunk. Muszáj hagyni a marhákat, hogy hőbörögjenek, mert akkor legalább történik valami. Akkor lehet reménykedni.”Gondolkodom tovább: ha az úgy-ahogy választott vezetők ellen tüntetők úgy-ahogy választanak vezetőt, az mi? Forradalmi megalkuvás?
Szerző: Nagy Krisztina | egyéb írások a szerzőtől 
