Semjén Zsolt múlt hétfői napirend előtti felszólalása és ennek kormányoldali fogadtatása ismét szemléletesen példázza, hogy a zsidókérdésről, vagyis a zsidó és a magyar szóval jelzett azonosságok viszonyáról beszélve – értsünk bár e szavakon egyéneket, csoportokat vagy szellemi tartalmat – nincs közös nyelvünk.
Vádaskodás, térnyerés
Semjén egy valóban létező problémát érintett. De alkalmatlan helyen és időben. És amit előadott, annak se füle, se farka nem volt. Tehát ráadásul alkalmatlan módon beszélt róla.
A zsidóság vélelmezett érdekeire csakugyan gyakran hivatkoznak baloldali liberális körökben. Balliberális politikusok sokszor lépnek fel kéretlenül a zsidóság érdekképviselőjeként. És e hivatkozás, e kéretlen érdekképviselet tényleg nemritkán manipulációs szándékú. A jobboldallal szembeni vádaskodás formáját ölti, s csak a baloldal politikai térnyerését szolgálja.
Semjén Zsolt azonban a miniszterelnök politikai évadnyitójának vitájában kapott szót, és ott mondta el az elhangzottakhoz semmi módon nem kapcsolódó felszólalását. És a szavai több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszoltak.
Először is, hajánál fogva előrángatott témának tűnik fel a hallgató előtt, amiről beszél. De ha már napirendre hozza is a zsidósághoz való viszony kérdését, érthetetlen, hogy miért olyan beszéddel áll ki a nagy nyilvánosság elé, amelynek a megfejtése még a szövegértelmezésben gyakorlott értelmiségi hallgatótól is erőfeszítést kíván. Utal ugyan arra, hogy a balközép koalíció mostanában sokat beszél „a nyilasokról”. De inkább csak sejthető a szavaiból, hogy a pártját ért méltánytalannak érzett támadásokat akarja a baloldalon leverni, arra akar lehengerlő, átütő erejű választ adni, hogy a Magyar Gárda megalakulása kapcsán balliberális oldalról a KDNP elhatárolódását is erőteljesen sürgették.
Elődökhöz való viszony
Ezt még csak értenénk. Ám azt már nemigen látjuk át, hogy a pártok mai kérdésekről szóló vitáit miért gondolja azzal elintézhetőnek, hogy az elődeik vagy vélt elődeik politikai teljesítményét méri össze. Ha tárgyilag igaza van is, tizenhét évvel az első szabad választások után már messze nem olyan hatásosak az efféle riposztok, mint az első ciklus indulatos vitáiban voltak.
Már csak azért sem, mert ma mindkét félnek erősen vitatott az elődökhöz való tényleges viszonya. S nem is ok nélkül.
A KDNP a Barankovics-féle Demokrata Néppárt örökösének tekinti ugyan magát, amely inkább elhatárolódott a Horthy-korszak jobboldaliságától, mintsem folytatta. A baloldalon azonban a mai jobboldalt és a KDNP-t is éppen azzal vádolják, hogy a két háború közötti idők szellemét, nyelvét, stílusát hozza vissza, és inkább tekinthető ma már a Horthy-korszakbeli jobboldaliság örökösének, mintsem megtagadójának.
Az MSZP pedig, noha jobboldali ellenfelei kétségtelenül ma is sok tekintetben joggal kapcsolják a szocialista korszak uralkodó pártjához, az MSZMP-hez, látványosan igyekszik elhatárolódni az elődpártja szellemi örökségétől. Szavakban különösen. Nem is beszélve a még korábbi kommunista előd, az ötvenes évekbeli MDP örökségéről.
A KDNP és az MSZP zsidósághoz, illetve a „fasiszta veszélyhez” való mai viszonyának hitelességéről folyó vitát tehát már csak a fentiek miatt sem könnyű az elődeik politikájának összemérésével megvívni.
Nyelvhiány
A kormányoldali válaszok persze szintúgy az említett közös nyelv hiányára világítanak rá. Hiszen ahelyett, hogy például azzal intéznék el a felszólalást, zavaros, nehezen értelmezhető produkció szemtanúja lehetett a T. Ház, voltaképpen fedőszöveget hallott, aminek csak az lehet az értelme, hogy a felszólaló általa próbálja meg feloldani a parlamenti jobboldalnak és benne a KDNP-nek a gárdaügyi fejlemények kapcsán kialakult kényelmetlen helyzetét.
Esetleg hozzáfűznék, érdemi válaszban majd akkor részesítik, ha a felszólaló újra előadja a mondandóját, de előbb tisztázza magában, hogy valójában mit is akart mondani, kinek és miért.
Ahelyett tehát, hogy normálisan, visszafogott eleganciával, esetleg iróniával reagálnának erre a valóban különös produkcióra, ők is a maguk törzsi nyelvén válaszolnak. Határtalan felháborodásuknak adnak hangot. Morális szörnyülködést visznek színre. Azon méltatlankodnak, hogy ilyen zsidózást nem hallottak az Országgyűlésben a rendszerváltozás óta.
Sőt antiszemitizmussal vádolják a felszólalót. Ami maga az abszurdum.
Lehangoló nyitány, szánalmas válaszok.
Süketek párbeszéde. Egymás törzsi nyelvére süketeké. Pontosabban szubkultúrákra, törzsi nyelvekre hangolt törzsi füleké.
Bölcsebbek maradtak volna, ha hallgatnak, akik megnyilatkoztak. Mindkét oldalon. Azazhogy talán ez sem igaz. Hiszen nem attól lettek buták, hogy megszólaltak. Csak az jöhetett ki a szájukon, ami már előzőleg ott volt a fejükben.
Minden rosszban van valami jó. Most legalább ismételten megerősítést nyert, hogy igen, még ma is itt tartunk.
Innen indul az új politikai évad. Innen indulva lehet a klímán javítani – vagy rontani.
Elek István, közíró
