. évfolyam . szám,
Napjaink egyik legismertebb és legnépszerűbb írója ez a perui szerző, a Nemzetközi PEN egykori elnöke. Magyarul is tucatszámra jelennek meg a művei, főleg kasszasiker regényei, monográfiái. Korunk politikai és társadalmi kérdéseiben is gyakran hallatja szavát: egy jobb- és baloldali diktatúrát egyaránt elutasító és vértől, erőszaktól irtózó, felelősségtudatos, bátor gondolkodó hangját. Ebben a riportkönyvében is. Pedig darázsfészekbe nyúl vele: a sok évtizedes közel-keleti viszályba.
Alig másfél éve, 2005 nyarán töltött két hetet Izraelben és Palesztinában. Fontos személyiségekkel találkozott és beszélgetett, kormánypárti és ellenzéki politikusokkal, neves értelmiségiekkel, áldozatokkal, illetve azok családtagjaival, harcias és békés izraeli és palesztin „aktivistákkal”, ortodox zsidókkal és fundamentalista muzulmánokkal. Ezeket a beszélgetéseket tartalmazza ez a nyolc riport, amely a madridi liberális El País című lapban, majd hamarosan olasz, francia és latin-amerikai újságokban jelent meg először. Megtoldotta őket hét korábbi – és hasonló tárgyú – írásával, és ezek együtt teszik ki ezt a karcsú kötetet.
Mind izraeli, mind palesztin részről minden segítséget megkapott a világhírű vendég, hogy könnyebben eljuthasson, ahová csak akar abban az igen bonyodalmas közlekedésű – mert betonfalak, kerítések, torlaszok, katonai ellenőrző pontok, biztonsági övezetek szabdalta – térségben. Mégis viszontagságosnak bizonyult az a kirándulás.
Tárgyilagosan ítéli meg a régió elfajult konfliktusát. Nem számított rá, hogy így is olyan sok és heves bírálatban részesül. Hiszen harminc év óta kitartóan támogatja a zsidó állam ügyét, nem csökkent a csodálata Izrael sikerei, gazdasági fejlődése, magas életszínvonala és az ország demokratikus rendszere iránt, amely kifogástalanul működik, „legalábbis az izraeli állampolgárok számára”. De nem hajlandó antiszemitának tekinteni mindenkit, aki éppúgy bírálja az izraeli kormány politikáját és bűntetteit, mint a palesztin fanatikusok véres merényleteit. Már csak azért sem, mert magában Izraelben is hasonló bírálatot hangoztat a Saron-féle Likud párt parlamenti ellenzéke.
Nincs jó szava a szerzőnek Saron múltjáról, (tavalyi) jelenéről, erőszakos politikai és katonai módszereiről. Annál jobban tiszteli Simon Pereszt és a Munkapártot, Barakot, a magyarzsidó Tomy Lapidot és főleg a meggyilkolt Rabint. Úgy tartja, hogy három kegyelmi pillanat is volt a viszály rendezésére (Camp David, Oslo és Taba), de meghiúsította a sunyi, tehetetlen és telhetetlen Arafat, amikor nem fogadta el a megszállt palesztin területek 97 százalékának visszaadását Izrael elismerése és a béke fejében. Igaz, hogy – Llosa szerint – Saron meg sosem akart megegyezést: örök hadiállapotra, az amerikai szövetségre és támogatásra akarta alapozni Izrael jövőjét. Tavaly írta a szerző ezeket a – lánya készítette remek fényképekkel is színesített – friss-eleven riportokat, de máris túllépett rajtuk egyben-másban az idő: Arafat halott, Saron kómában (igaz, hogy nem a nála is radikálisabb Netanyahu lett az utóda), Busht is újraválasztották, pedig az ő bukásában is bízott Vargas Llosa: éppen a közel-keleti zsákutca miatt.
Mégis: ritka lebilincselő és okos könyv ez arról a nemzetközi kihatású fekélyről, amelyről azt mondta egy emlékezetes versében Vas István, hogy „a rossz testvérek háborúi”.
