Olyan, hogy „a” privatizáció, nincs. Konkrét ügyek vannak. Sikeresek és kudarcosak, tisztességesek, illetve gyanúkeltők. Az összes magánkézbe adás vizslatására történő felszólítás a szabadpiac elleni hangulatkeltő próbálkozásként definiálható. Mert adott, egyes üzletkötéseket firtatni teljesen jogos. De valamennyit kérdőjelessé tenni, érintettjeiket potenciális vádlottként kezelni, a burzsujokra ferde szemmel tekintő osztályharcos mentalitás utánérzése.
Szili Katalin hatásosan überelte előző ciklusban történt nómeklatúrázását minapi, közrádiós interjújával. Utóbbiban kijelentette, örömest újravizsgálná a privatizációs szerződéseket, méghozzá egészen a rendszerváltásig. A parlamenti elnöknek mindezzel ugyanaz a célja, mint hivatkozott 2003-as nyilatkozatával. Belecsíp egyet a magánosításban annak idején nyakig érdekelt Fletóba, gesztust téve jobboldalra. Hisz arrafelé számít nemzetrontó ősbűnnek a privatizáció. Tisztelt Házunk feje mindezzel igencsak elvette a sulykot.
Már ha komolyan gondolja, nem pedig csak pártbeli helyezkedés újabb fejezetéről van szó. Akárhogy is, fenti mondattal igencsak rossz társaságba került. A piacgazdasághoz vezető tulajdon(os)váltási folyamat revideálását jelenleg csak a klinikai stádiumú zsidókomplexustól gyötört szélsőjobb akarja.
Magyarországon a hagyományos termelő/szolgáltató ágazatok privatizációja jórészt visszafordíthatatlan és befejezett tény. Ennek megkérdőjelezését a Fidesz is csak retorikai síkon nyomatja. Sőt, már ott is alig. Egyrészt Medgyessy és Gyurcsány esetében is kudarcosnak bizonyult a privatizációval összefüggő ügyeik kampánytematizálása. Másfelől a gazdaság államtalanításából azért a jobbos holdudvar is derekasan leszüretelte a maga részét a Mahirtól Széles Gáboron át az Orbán-családig.
Nem haszontalan azt sem emlékezetünkbe idézni: a Németh-kormányban az 1989-90-es spontán privatizáció idején Martonyi János, a Fidesz-kabinet külügyminisztere volt a magánosítási kormánybiztos. De még a szélsőjobbnak is jutott a tortából: az ÁVÜ 1992-ben a Csurka-közeli Magyar Fórum Kiadóval szerződött le 43 millióra egy, a privatizációt dicsőítő film gyártására. A forgatókönyv írását pedig az állami vagyon nemzetietlen elkótyavetyélését sokszor bíráló testes drámaíró vállalta. Ebből is látható: a honi magángazdaság kialakításának jutalomfalatkáiból a politikai elitben szinte mindenki részesült kisebb-nagyobb volumenben.
Ezt kéne most Szili javaslatára átnyálazni. De kinek?
*
Az ügyészség nemigen fogja, hisz a „90-es években lezajlott tranzakciók mind elévültek. Igazságszolgáltatásilag már nincs keresnivalónk benne. Jogi felelősségre vonás kilőve, legfeljebb a dolgok politikai és morális vetületét tekinthetjük át. Innentől kezdve pedig dőreség bármiféle vizsgálatot emlegetni. Mert kik csinálnák? Egy ad hoc parlamenti testület? Józan ésszel nem lehet egy politikusokból álló törvényhozási bizottságra testálni saját (vagy riválisuk) viselt dolgainak feltárását.
Mivel a politikai felelősség nem jogi kategória, így egy pártközi vizsgálóbizottságban csak az önmosdatás és sárdobálás folyna, amint egyéb ügyekben is megszokhattuk. Erkölcsi téren állást foglalni pedig egy világnézeti semlegességre kötelezett hatalomnak amúgy se ildomos. Végezhetné persze a régi szerződések bogarászását a független Állami Számvevőszék. De mi a rossznyavalyának is tulajdonképp?
Házelnökünk felvetése kábé olyan, mintha a rendőrség, egy bizonyos könyvelő sikkasztási bűnügyének apropóján országunk összes könyvelőjét beidézné kihallgatásra. Amely vagyonértékesítéseknél még nem vagyunk túl a jogvesztő határidőn, ott se lehet megalapozott gyanúper nélkül, politikusi füttyentésre differenciálatlanul nekiesni az új cégtulajdonosoknak, mint bolond kistehén az anyjának.
Olyan ugyanis, hogy „a” privatizáció, nincs. Konkrét ügyek vannak. Sikeresek és kudarcosak, tisztességesek, illetve gyanúkeltők. Az összes magánkézbe adás vizslatására történő felszólítás a szabadpiac elleni hangulatkeltő próbálkozásként definiálható. Mert adott, egyes üzletkötéseket firtatni- főként bizonyítékok révén- teljesen jogos. De valamennyit kérdőjelessé tenni, érintettjeiket potenciális vádlottként kezelni, a burzsujokra ferde szemmel tekintő osztályharcos mentalitás utánérzése.
Akik- Proudhon nyomán- lopásnak vélik a tulajdonszerzést, elfeledik, hogy a legnagyobb tolvaj maga a tulajdonosként megbukott állam. Az igazi kérdés nem az, mennyit nyúlt le az állam (pontosabban a vezetői) a privatizáció révén a néptől. Inkább, hogy mennyiszer több pénznek kelt volna lába, amennyiben nincs tulajdonoscsere.
Mi történik ugyanis, ha egy köztulajdonú céget szabadpiaci vételáron alul tesznek pénzzé? A közteherviselők buktak rajta egyszer, az kétségtelen. De utána, ha az újdonsült birtokos rosszul sáfárkodik az ebül szerzett jószággal- tehát csődbe megy- individualice ő szív, nem pedig a vétlen közösség.
Ugyanez állami vállalatnál így megy: a regnáló kormány topmenedzsmentet csinál a pártkassza-feltöltő cimborákból. Ők pedig alvállalkozót/beszállítót kreálnak további haverokból, szép lassan csődközelbe lökve a közvagyontárgyat. Mely viszont- a piac törvényeivel dacolva- nem dobja fel a talpát, hanem adóforintokból összedobott gyorssegélyeknek köszönhetően derűsen vegetál tovább. Míg jön egy hatalomváltás, s az új tulajok kirúgják a lejárt szavatosságú fanariótákat. Azok pedig busás végkielégítéssel lelépnek. Hogy az utódjaik folytassák, ahol ők befejezték. Közcég magánkézbe adásával legfeljebb egyszer rövidítik meg a társadalmat. Állami marokban tartásával- a permanens feltőkésítés/túlkonszolidálás végett- zsinórban kismilliószor.
*
Bánom is én, vizsgálja a privatizációt oknyomozó hevületből Szili Katalin Orbán-kompatibilis, társadalompolitikás „népi baloldala”, ha annyira rágerjedt a témára. Csak ne az én adópénzemből. Dobják össze a tagdíjból, kérjék ki a vagyonügynökségi levéltárból a papírokat- ha már üvegzsebben tartjuk a közös brifkót- aztán lehet feltárni.
Ha pedig belemelegedtek, akkor frissiben annak is utánakereshetnének, mennyibe fájtak csóró állampolgárnak a rendszerváltás óta olyan, nyakunkon ragadt pénzevő szocialista dinoszauruszok, mint a Posta vagy a MÁV. S hány nullával ugrik meg a végösszeg, amennyiben- privatizáció helyett- néhány egyéb ilyen kádári gigakombinátot is megtartunk.
Liberálisként amúgy semmibe nem kerül elismerni, hogy a privatizáció során- finoman szólva- voltak necces mozzanatok jobb- és balfelől egyaránt. Ha az állam rossz gazda, s csomó mindent szarul csinál, ugyan miért épp a privatizációt lenne képes normálisan levezényelni?
Az eladó- vagyis a kormány- számára előnytelen üzletek mögött nem is feltétlenül mindig összefonódás, lepénzelés, umbulda van. Hanem dilettantizmus: igen, kedves etatisták, az állam tényleg ennyire debil, hogy nemcsak rentábilisan, ügyfélcentrikusan működtetni, de jó pénzért dobra verni se tudja a portfólióját. Valamint kiszolgáltatottság. A magát nyugdíj-és közbérügyileg túlvállaló hatalom már csak a nyomott áron, de rekordgyorsasággal piacra dobott vagyonából jövő bevételből finanszírozhatja- görgetheti maga előtt ideig-óráig- a kora-és torzszülött jóléti állam csődjét.
Mellesleg a privatizáció szélsőjobboldali kritikusai- akikre Szili kádárosan rákacsintott- nem az állami tulajdon egyeduralmához akarnak visszatérni. Hanem afféle pszichedelikus mesevilágot óhajtanak. Ahol formálisan sem a bibsi porhintésnek számító rátermettség, kapcsolati tőkehányad, árajánlat dönti el, kié lesz a vagyon. Hanem az, ki a nemzettudatosabb fajmagyar. Gonosz banki faktoring, démoni tőzsdevarázslás se kavar be. Pirospozsgás őstermelő kisgazdák borulnak a derék nemzeti iparosok vállára. Idegen karvalytőke tollai megperzselve.
Hogy egy ilyen- nemzetietlen műveltségszóval autarkiának nevezett- utópia éppúgy kivitelezhetetlen, mint a szocializmus? Annyi gond legyen. Mindenesetre Szili legalább tett valamit a megcsappant népszerűség visszaszerzésére. Még egy-két ilyen odanyilatkozás és Szűrös Mátyás- fantompártjának tagságával együtt- visszalép az MSZP-be. Az is több, mint a semmi, nem igaz?
