Népszabadság * Papp Sándor Zsigmond * 2007. szeptember 20.
A csapda – Forgalmazza a Best Hollywood
Néha a táj is lehet olyan, mint egy fegyver. Ahogy a kezdő képsorokban Mladen lenéz erkélyükről a koszlott belgrádi negyedre, a rozsdás, epesárga utcákra, már érezni, hogy ez a se nem túl barátságtalan, se nem túl szívderítő város bármikor kapható a bűnre. Csak idő kérdése, hogy olyan helyzet álljon elő, amikor valakinek vétkeznie kell, mert nem tehet mást. Vétkeznie kell, ha nem akar még nagyobb bűnt elkövetni. Úgy lappang itt az erőszak, mint körsajtban a lyuk: ha kívülről nem is tűnik fel, elég egy helyen megbontani az egészet, hogy a szerkezet felfedje bűzös titkait.
Srdan Golubovic filmje hál” istennek megtalálja ezt az arkhimédeszi pontot. Mladen és Marija se nem vesztesei, se nem nyertesei a rendszerváltásnak: nem nyelte el őket a nyomor és a kilátástalanság, igaz, nem is szedték meg magukat, épphogy a felszínen maradtak. Mladen egy privatizációra váró állami vállalatnál dolgozik, Marija angoltanárnő, ennél átlagosabbak már nem is lehetnének. Aztán tízéves gyermekükről kiderül, ha nem műtik meg sürgősen Németországban, belehal veleszületett szívelégtelenségébe. A beavatkozás ára 26 ezer euró. Mladen ekkor lép a sorstalanság útjára, ahol minden lépés az előzőből következik, szükségszerűen és megfellebbezhetetlenül, s neki nincs is más dolga, mint végigjárni ezt az utat, a lépések kényszerű sorozatát.
Golubovic érdeme, hogy mindezt egy thriller feszültségével és egy dráma alaposságával meséli el, az eszköztelenség bátorságával, vagyis azzal, hogy nem művészkedi szét a filmet, nem keres különös szögeket, nem játszik a fénnyel és a kamerával, épp csak szereplői arcát hozza közel, annyira közel, hogy a néző se tudjon menekülni a vászon csapdájából. A Mladent alakító Nebojsa Glogovac meg is hálálja a figyelmet, néhol izzásig szenvtelen, néhol kiszámítottan őrült játékával hitelesíti a cselekmény minden fordulatát. Még azt is, hogy a zárás inkább illik egy olasz maffia- vagy egy szomorkás francia zsarutörténet végére.
És azért sem lehetünk elég hálásak, hogy eközben az alkotóknak arra is jut az erejükből, hogy egy-egy képben pontos látleletet adjanak a mai szerb társadalomról. Ahol akkor is mosolyognak a bankban, ha épp a gyermek életét megmentő műtétre kért kölcsönt utasítják vissza, hiszen a szívélyes kiszolgálás mindig az ügyfél érdeke. Szerencsére a film kikerüli a történetben rejlő csapdákat, nem szegények és újgazdagok meccsét mutatja be, nem veszi fel a morál kényelmes köntösét, hogy végül is kinek mennyit ér az élete, hanem csak egy kiábrándult, ám annál higgadtabb értékelést tesz le az asztalra: hiába oldanánk fel az egyik csapda kényszereit, abban – egy matrjoska baba módjára – máris ott lapul a következő. A megbízottéban a megbízó, a bűnösében az ártatlan, a tunyaságban a segítőkészség. És innen nincs és nem is lehet menekvés, hacsak nem akarjuk végképp szembe köpni magunkat.
A csapda egy olyan film a háborúról, amely egy kockát sem pazarol erre. Csak épp a hallgatásaiban, a történet logikájában bújik meg. Erre pedig a Kusturica keltette ricsaj után már nagyon is szükségünk volt.
