Külföld 2007-09-18 22:27
Ismét fegyverkeznek a Kaukázusban
A Kaukázus térségében újabb fegyverkezési hullám figyelhető meg. A viszonylagos békét az egyes államok arra használják fel, hogy katonai teljesítményüket fokozzák egy esetleges háborúra készülve. Az idei nyár ismét felhevítette az örmény-azeri ellentétet is.
Azeri katonák forró teáért tülekednek a nagorno-karabahi fronton 1994 januárjában. Ismét bevethetik őket (Fotó: Reuters)
A Szovjetunió széthullásával a Kaukázusban ismét felszínre kerültek a régi nemzetiségi konfliktusok: Örményország és Azerbajdzsán között 1991 decemberében tört ki a háború az utóbbi állam területén fekvő, ám szinte kizárólag örmények lakta Karabah tartományért. Ez a térség az 1917-es orosz forradalom után lett a Transzkaukázusi Föderáció része. A szövetség azonban rövid idő után három külön országra bomlott: Grúziára, Azerbajdzsánra és Örményországra. 1920-ban a Kaukázus déli része is a bolsevikok kezére került, és Karabah területét Örményországnak ígérték, Nahicsevánnal és Zangezur régióval egyetemben. A törökországi kommunista befolyás reményében Moszkva olyan megosztást javasolt, amely szerint Zangezur Örményországhoz, Karabah és Nahicseván pedig Azerbajdzsánhoz kerülne. Ennek eredményeként a Nagorno-Karabah Autonóm Terület az Azerbajdzsáni Szocialista Szövetségi Köztársaságon belül alakult meg 1923-ban. Ezeket a területrendezéseket Sztálin nyomására vitték véghez.
Az etnikai szempontból nem túl szerencsés határkialakítás egyenes következménye lett az 1990-es évek eleji fegyveres összecsapás. 1993 végére a karabahi konfliktus ezrek életét követelte, és menekültek százezrei jelentek meg mindkét oldalon. 1993 novemberében Ilham Alijev azeri elnök a nemzethez intézett beszédében, s egyúttal a konfliktus hat évét értékelve tizenhatezer azerbajdzsáni katona haláláról és huszonkétezer sérültről számolt be.
A háború mint alternatíva
Az ENSZ úgy becsüli, hogy körülbelül egymillió kitelepített és menekült él Azerbajdzsánban napjainkban is. A háborút 1994 májusában fegyverszüneti egyezmény zárta le, gyakorlatilag Örményország katonai győzelmével. A háborúban a mintegy húszezres örmény hadsereg és a hasonló létszámú, időközben gyakorlatilag függetlenné váló Karabahi Köztársaság erői álltak szemben a negyvenkétezer fős azerbajdzsáni fegyveres alakulatokkal. Őket segítették mindkét részről a nem hivatalos katonai csoportok.
A posztszovjet hatalmi vákuumban a két független ország közötti katonai akciókat nagyban befolyásolták az orosz haderők. Orosz utánpótlások és fegyverek mozogtak a térségben, mindkét országot érintve. Fegyvereket és harci járműveket szállítottak több ízben illegálisan Örményországba, ellenszolgáltatás igénye nélkül. Bár a háborúban a keresztény örmények és a muzulmán azeriek álltak szemben, Oroszország érdeke az volt, hogy a lehetőségeket a legnagyobb arányban kihasználja. Azért tartott kapcsolatot mindkét állammal, hogy minél több fegyverkereskedelmi megállapodást köthessen a térségben. Nem utolsósorban pedig a régi rendszer idejéből megmaradó óriási mennyiségű hadianyagtól is szabadulni kívánt. Valószínűleg hasonló okok miatt ápol szoros üzleti kapcsolatokat Izrael Azerbajdzsánnal. A zsidó államot nem lehet ugyanis azzal vádolni, hogy vallási vagy rokoni alapon támogatná a bakui vezetést. Nem úgy, mint Törökországot, amely a háborúban az azeriek legfőbb támogatója volt. Irán nem küldött ugyan közvetlen segítséget, de nem hivatalosan, alsóbb szinteken az északi szomszéd mellett álltak ki. Mellettük az állami megbízással nem rendelkezők, az afgán mudzsahedinek és csecsen önkéntesek csoportjai harcoltak az örmények ellen. A háborút lezáró fegyverszünetet tizenhárom éve betartják a felek. Ilham Alijev nemrégiben ezzel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy bár kitartanak a béketárgyalások folytatása mellett, de a tárgyalások alternatívája csak a háború lehet, és Azerbajdzsánnak készen kell állnia a fegyveres összecsapásra. Szerinte tanultak a korábbi hibákból, amikor a kilencvenes évek elején a harminc-ötven millió dolláros katonai kiadások az ország költségvetésének hetven százalékát tették ki, romba döntve ezzel a gazdaságot.
Azerbajdzsán nem lehetett egyenrangú ellenfél, amikor Oroszország egymilliárd dolláros segéllyel támogatta Örményországot. Tavaly utóbbi ország százhatvanmillió dollárt költött hadseregére, szemben Azerbajdzsán kilencszázmilliós katonai kiadásaival, amelyek az idén jóval egymilliárd dollár fölé emelkedtek. Ez a mutató egyébként megegyezik Örményország teljes évi költségvetésével. A fejlesztés a hadsereg létszámára is kiterjed: míg az örmények hatvanezer sorállományú katonát képeznek ki tizenkét hónap alatt, addig ellenfelük több mint százhúszezret tizennyolc hónap alatt. Azeri részről a tizenötezer légi úton szállítható katona, a csaknem nyolcezres légierő, a három és fél ezres légvédelmi személyzet és az ötezer tengerész jelenthet fenyegetést a hadsereg ötszáz tankjával és mintegy kétszáz repülőgépével együtt. Az örmény fél pedig abban élvez előnyt, hogy az immár tizennégy éves megszállás alatt számottevő védelmi rendszert épített ki a Karabahi Köztársaság hegyei között. Alijev elnök szerint Azerbajdzsán gazdasági potenciálja erősödik, országa korábban Örményországgal egy gazdasági fejlődési szinten volt, napjainkban a helyzet azonban Azerbajdzsánban jelentősen javult. Ezért egy újabb háború – a kiegyenlítettebb erőviszonyoknak köszönhetően – valószínűleg hosszúra nyúlna, sokkal több áldozatot követelve, mint a korábbi fegyveres összetűzések. Bár Alijev mostanában úgy nyilatkozik, hogy Azerbajdzsán csak a saját erejére számíthat, a potenciális támogatók között ott lehet még Törökország, Izrael, esetleg Ukrajna vagy Irán is.
A forgatókönyvek elkészültek
Örményország sem maradna egyedül: az orosz haderők és az amerikai fegyverek minden bizonnyal újra képesek lennének megvédeni az országot. A karabahi kérdés mindkét kaukázusi országban a belpolitika egyik legfőbb témája. Azerbajdzsánban a revízió ugyanolyan égető kérdése a pártpolitikának, mint Magyarországon Trianon ügye volt a két világháború között. A vita itt csak a cél megvalósításának mikéntjéről szól. Ezért félő, hogy az egyre radikálisabb azeri pártok egymást túllicitálva újabb háborúba sodorják az országot. Egy újabb konfliktus kitörésének esetére három lehetséges forgatókönyv él a köztudatban: a legvalószínűbb, hogy a nacionalisták megszerzik a hatalmat Azerbajdzsánban és megindítják a támadást a Hegyi Karabah visszaszerzésére. Ha a jelenlegi kormányzó erők egy tagja szerzi meg az irányítást az országban, kismértékű támogatást élvezve, a nagyobb népszerűség érdekében támadást intéz Karabah ellen. A harmadik feltételezés szerint – melynek a legkisebb az esélye – Grúzia háborút indít Örményország ellen, s Azerbajdzsán a kedvező lehetőséget kihasználva lerohanja és visszaszerzi Karabahot. E forgatókönyvek egyikének megvalósulása a megállapodások eredménytelenségének esetén egyre valószínűbb.
Megfontolandó kérdés
A szomszédja területének ötödét megszálló Örményország most inkább a védelemre készül. Robert Kocsarján örmény elnök is karabahi származású, azonban ő sem ismeri el a hegyi köztársaságot függetlennek, ahogyan a világon egyik állam sem. Ha a jereváni vezetés mégis úgy döntene, hogy elismeri Hegyi Karabah Köztársaságot, azzal újabb nemzetközi konfliktust robbantana ki. Azerbajdzsáni álláspont szerint Örményország száz év alatt másodszor folytat hadjáratot a térségben a türk eredetű népcsoportok ellen. Még 1905-1907-ben kezdődött meg Örményországban a nem örmény lakosok kitelepítése. Ezután mintegy másfél millió azeri kényszerült elhagyni otthonát. Ennek következményeként Örményország egynemzetiségű állammá vált. A válaszcsapás, a hírhedt népirtás, amelyet törökök követtek el az örmények ellen az első világháború éveiben, a több évszázados ellenségeskedés egyik véres állomása volt. E keserves egymás mellett élésnek az újabb fegyverkezés csak még sötétebb jövőt jósol.
Lőrincz András
