George Bush számára az elnökség egyre inkább hasonlít egy nem várt fejleményekkel teli tragikus színdarabhoz. Az ember, aki meg akarta reformálni Irakot, valóban forradalmi hatásokat ért el a közel-keleti és dél-amerikai lépéseivel a külpolitikában, bár nem azokat, amiket maga is szeretett volna, és hasonlót lehet érzékelni a belpolitika terén is. 2000-es, és 2004-es győzelme után, a közelmúlt legkonzervatívabb elnöke most úgy tűnik a szakadék felé vezeti a nyugati világ politikai gépezetét.
Ez a gépezet jutatta a republikánusokat a Fehér Házba az elmúlt tíz választás során hét alkalommal. Voltak idők, amikor úgy nézett ki, hogy a különös módon „kevésbé Istenes” pártnak nevezett demokraták bejutása is isteni beavatkozástól függött. A Watergate ügy segítette meg Jimmy Cartert 1976-ban, Bill Clintont pedig a hidegháború vége, és Ross Perot bomlasztó harmadik párti kampánya 1992-ben.
A jobban szervezett és a „szabadabb gondolkozású” ellenfeleiknél intellektuálisan leleményesebb konzervatívok akkor is kezükben tartották a napirendi pontokat, amikor vesztes pozícióban voltak: Clinton legemlékezetesebb tettei a költségvetés egyensúlyba hozása, és a jóléti reform volt, ami mindkettő konzervatív kezdeményezés. Egy országban, ahol háromból egy ember konzervatív (szemben az ötből egy liberálissal), és ahol a Dél és Nyugat mindig sokkal gyorsabban fejlődött, mint a liberális Kelet és Észak, nem nehéz megérteni miért is álmodott arról Bush és tanácsadója, Karl Rove, hogy egy generációnyira kisöprik a demokratákat a hatalomból.
Most már kevesebbel is beérnék. A demokraták ugyanis az elnökség visszaszerzését célozták meg 2008-ban. Az egyetlen esélyesnek látszó Rudy Giuliani kampánya nem annyira „dörzsölt”, mint Hillary Clintoné vagy Barack Obamáé. A szavazók által jobban kedveltek a demokrata jelöltek az olyan hagyományosan konzervatív témákban is, mint például nemzetbiztonság.
Busht nem lehet mindenért hibáztatni
Jelen pillanatban a republikánusok között Bush a bűnbak mindenért. Elnöksége alatt azok a kulcsszavak, mint a Katrina, Rumsfeld, Abramoff, Guantanamo és Libby az „illetéktelenég”, „haverkodás” és „extrémitás” rokon értelmű szavaivá váltak. Valóban, Bush klikkjének bukása néhány kihullott konzervatív számára biztató jeleket mutat remélve, hogy távozása után újra visszaszállhatnak a ringbe, ahogy az az elnök édesapjának távozása után is történt 1992-ben.
Mégis, Bush elnök nem jó bűnbak. Bőkezűen osztogatta a jogokat, ahelyett, hogy megvonta volna, ám ezeknél sokkal nagyobb bakikat követtek el konzervatív választókerületekben. A külpolitikával kapcsolatban tapasztalt arrogancia is inkább „fotelharcos” konzervatívoktól ered, nem a demokratáktól, ám Bush konzervativizmusát sok republikánus támogatja még ma is a gyakorlatban.
Ebből a szemszögből nézve a helyzet nem is annyira az 1992-es fordulathoz, hanem az 1960-as liberális győzelemhez hasonlítható. Néhány extrém ügy felkarolása, mint például a szabad abortusz kérdése, politikai pusztaságba sodorhatja a demokratákat. Egyre több amerikai kezd inkább a baloldallal szimpatizálni, egyre többen akarnak egyetemes egészségbiztosítást, és egyre többen vetik el a katonai erők bevetését a békefolyamatokban, ám óvatosnak kell lenni a kívánságokkal.
Néhány változás már folyamatban van, de vajon jobb lesz-e a helyzet velük? A gazdasági szféra soha nem leplezte szimpátiáját a republikánus párt egyénibb „nyugati” szárnya iránt, inkább, mint a moralizáló „déli” rész felé, melyet Bush képvisel. Az elnök azonban a legkevésbé sem szándékozik a közép felé visszafordulni. Az olyan szociál-liberális republikánusok, mint Giuliani és Arnold Schwarzenegger csak kisebbség a jobb oldalon. A bevándorlás ügyében Bush elveszette a csatát a pártja intoleránsabb szárnyával szemben, és ezzel a latin szavazókat is talán egy életre.
Ami a külpolitikát illeti, Amerika szövetségesei sem ünnepelhetnek még, két okból is. Először is mert az Amerikát kevésbé demokratikus országgá tevő változások nem túl népszerűek. A demokraták nem csak az egészségügy területén tolódnak baloldali irányba, hanem a kereskedelemben is, és egy védővámos Amerika Bush gyors távozását jeleneté a porondról, a világ „nagy” sajnálatára. De ennél egy elszigetelt szuperhatalom sokkal rémisztőbb.
Másodszor, a balra tolódás ellenére, Amerika még mindig konzervatív erőket képvisel a nemzetközi színpadon. Mrs. Clintont egy kansasi „beszéljük meg” rádióműsorában lehet, hogy kommunistának neveznék, de ha Mr. Sarkozy vagy Angela Merkel, esetleg Anglia David Cameronja, vagy bármelyik más európai konzervatív mellé állítjuk, akkor Mrs. Clintont minden jelentősebb kérdésben jobboldalinak mondhatjuk. Átlagban Istent is gyakrabban emlegeti, mint bármelyik európai püspök. A külpolitikát illetően a főbb demokrata jelöltek egyöntetűen kiállnak Izrael mellett, és egyikőjük sem utasította el teljes mértékben Irak megtámadását.
A közvélemény kutatások jelenlegi állása szerint a legtöbb amerikai megvonja majd bizalmát a jelenlegi kormánytól 2008-ban. A demokráciában a politikai forradalmak csak bizonyos idő elteltével visszatekintve válnak láthatóvá. 1968-ban, amikor Amerika egy másik kényes háborúval volt elfoglalva, csak néhány liberális látta Richard Nixon déli stratégiáját úgy, mint egy hosszú távú jobboldali fordulat részét. Ami akkor a legtöbb amerikai számára világos volt, az, hogy minél hamarabb menetirányt akartak váltani. Ugyanez figyelhető meg ma is.
The Economist
