A Közel-Kelet évtizedek óta csatatér, az arab országok mindegyike valamiféle diktatúra, ha nem éppen polgárháború helyszíne. Az arab társadalom és politika szinte teljesen megkövesedett, a bürokratikus elnyomás és a középkori vallási fanatizmus között ingadozik. A kiút az élénk, a globális kultúrába egyre inkább betagozódó pánarab kultúrában, egyfajta nyugatos reneszánszban lehet, írja könyvében Szamír Kasszír, a két éve meggyilkolt meghatározó libanoni újságíró.
Mi történt az arabokkal? Az arab-iszlám világ a 16-17-ik századig talán a legsikeresebb civilizációja volt az emberi történelemnek, kultúrájában, műveltségében, jogrendjében, anyagi fejlettségében, toleranciájában, katonai erejében. De ahogy Európa kiemelkedett a sötét középkorból és pár száz év leforgása alatt a világ urává vált, úgy indult hanyatlásnak a Közel-Kelet.Mára a világ egyik legszerencsétlenebb és legreménytelenebb térségévé vált. Ahogy a prominens libanoni újságíró, Szamír Kasszir fogalmaz nagyszerű könyvében, a Being Arab-ban, a 21-ik század elején már „kimondottan kellemetlen arabnak lenni”.
Az először 2004-ben publikált, angolul 2006-ban megjelent Being Arab (Verso, 2006, 92 oldal) hatásos könyv, már csak azért is, mert a benne ecsetelt szomorú állapotokat fagyosan illusztrálja szerzőjének sorsa. A libanoni napilap, az An-Nahar esszéírójával a gépkocsijába rejtett pokolgép végzett Bejrútban 2005-ben. Ahogy ez Libanonban megszokott, a gyilkosokat soha nem találták meg, de Kasszír halála feltehetőleg a szír elhárítás számlájára írandó. A bátor újságíró a libanoni függetlenségi mozgalom egyik meghatározó tagja volt, és éveken keresztül kritizálta a Libanont harminc éven át részben vagy egészében megszállva tartó brutális szír rezsimet.
A rövid kis könyv – inkább esszé – az arabok huszadik századi balsorsán rágódik, megpróbál némi világosságot felkutatni a kietlenségben, kiutat keresni a sötét kútból, ahol az arab világ a 21-ik század elején találja magát. Hogy a kút sötét és igen mély, afelől nincs sok kétség, és Kasszír sem áltatja magát.
Az arab balsors
„Le kell írnunk egyáltalán, mi a baj az arab világgal? Néhány statisztika elég ahhoz, hogy demonstráljuk, milyen komoly bajban vannak az arab társadalmak: krónikus írástudatlanság, hatalmas különbségek a gazdagok és a szegények között, túlnépesedett városok, elsivatagosodó vidék. De az arabok balsorsa több ennél… inkább érzés ez, mint statisztikai adat… A meggyőződés, hogy az araboknak nincs jövőjük, hogy sorsukon nem javíthat semmi, és a gyógyíthatatlan betegség előli egyetlen menekvés a kivándorlás – már ha ez lehetséges volna” – írja a könyv elején.
Persze a világnak van még elég szerencsétlen környéke, az arab sors ebben az értelemben nem egyedi. A frusztráció egyik forrása az, írja Kasszír, hogy a harmadik világ – ma fejlődő országoknak szokás őket nevezni – még azon régiói is több eredményt, és főként több reményt tudnak felmutatni, amelyek nem sokkal ezelőtt még osztották az arab világ fejletlenségét, vagy egyenesen a sötét elmaradottság olyan posványába voltak beleragadva, mint Fekete-Afrika. Fekete-Afrika, ami ma „fittyet hányva a lehetetlen körülményekre, a demokráciával kísérletezik, még traumatikus polgárháborúi közepette is”.
Kasszír temetése 2005-ben: „mi a baj az arab világgal?” (Fotó: yalibnan.com)
Ehhez képest az arab világ, tekint végig Kasszír a diktatúrákkal és szükségállapottal, nyomorral és írástudatlansággal, középkori intoleranciával és vallási fanatizmussal, ilyen vagy olyan háborúkkal sújtott térségen, „semmit nem tud felmutatni”. Se a technológiai, se a gazdasági, se a politikai fejlődés szférájában. Mindennek tetejébe a nagyhatalmi versengés és a térség kifogyhatatlan olajkútjai miatt a Közel-Kelet az egyetlen olyan környék a világon, ahol a kvázi gyarmati politizálás a mai napig fennmaradt.
Ez olyan, az arabok számára szinte elviselhetetlen frusztrációt okozó megaláztatásokban ölt testet, mint az Izraellel vívott vesztes háborúk sorozata, vagy Irak, az arab világ egykori szívének amerikai-brit megszállása. A frusztrációt tovább fokozza a tudat, hogy az arab-iszlám civilizáció valaha az emberi fejlődés csúcspontján állt – jóval magasabban, mint a Róma bukása után ezer évig barbarizmusban tengődő Nyugat.
Az erőtlenség frusztrációja
Na igen. A Nyugat, az örök vetélytárs a Földközi-tenger másik oldalán. „Az arabok balsorsát ráadásul nem lehet elválasztani a Másik – a Nyugat – szúrós tekintetétől. Ezt az egyszerre gyanakvó és leereszkedő tekintetet, ami kigúnyolja erőtlenségüket és csúfot űz reményeikből, az arabok képtelenek kikerülni.És még ha ki is tudnák kerülni a Másik tekintetét, hogyan tudnák elkerülni azt, hogy összehasonlítsák saját magukat a hosszú árnyékkal, amit vet?” Ez alatt Kasszír nem csak a Nyugat technológiai, katonai, gazdasági fejlettségét érti, de demokráciáját és az egyéni szabadságjogokat védő intézményeit is.
Mint minden frusztráció, az erőtlenség frusztrációja ez. „Az erőtlenség érzése tart minket foglyul. Az erőtlenség érzése, mint valami folytonos gyulladás, ez balsorsunk fő jele. Az erőtlenség, ami még azt sem hagyja, hogy kijelentsük, a Másik hűvös tekintetébe nézve: igenis létezünk. A Másikéba, aki tagadja jogunkat a létezéshez, megvet minket, és aki újra dominanciája alá hajtana minket. Erőtlenség, hogy elfojtsuk az érzést: nem vagyunk többek, mint szerény gyalogok a világ sakktábláján – miközben a játszma itt folyik, itt, a mi saját házunkban” – írja.
Ki tehet róla?
A könyv, szögezzük le gyorsan, nem Izrael- és Amerika-ellenes kirohanás. Persze a palesztin származású Kasszír a Nyugatot is vádolja az arabok balsorsáért. Rámutat: aligha meglepő, hogy a katonai megaláztatások sorozata, a Nyugat gyakorta rövidlátó és önző beavatkozásai olyan körülményeket eredményeztek, ahol tenyészik a katonai diktatúra és a fanatikus iszlám, ahol az értelmes vita keretein kívülre került az állandó harc Izraellel (az „ellenállás”), és ahol a háború soha ki nem alvó parazsa milliókra erőlteti rá a szükségállapotot, a bürokratikus elnyomást – vagy a szó szerint értelmezett Korán intoleranciáját és középkori társadalommodelljét.
Egyébként az iszlámista fanatizmus – dzsihádizmus, takfirizmus, szalafizmus, annyi neve van már – Kasszírt legalább olyan undorral tölti el, mint a halálát okozó szír rendőrállam. Eszelős, trappoló halálkultuszát az európai fasizmushoz hasonlítja, eredetét – hasonlóan az európai fasizmuséhoz – az arab társadalmak válságában és az arab államok szinte teljes csődjében fedezi fel.
De Kasszír szerint legalább ennyire felelős a katasztrofális helyzetért az olaj. Az olaj – a kincs, amiért nem kell megdolgozni – konzerválta, megerősítette és exportálta az arab világ hagyományosan egyik legelmaradottabb részének, az Arab-félszigetnek antimodern, középkori és intoleráns társadalmi berendezkedését, megerősítette a térség autoriter vonásait, segített eltiporni demokratikus törekvéseit, csírájában elfojtotta az egyéni szabadságjogok fejlődését. És persze biztosította, hogy a stabil olajellátás miatt aggódó Nyugat egy percre se hagyja békén az arabokat.
