TÓTH GÁBOR ATTILA
Az állam feje
Szabadláb
Szádi, középkori perzsa költő és bölcselő történetében a király egy nagyhírű tanítóra bízta fiát, a trónörököst. Miután a fiú panaszkodni kezdett apjának a durva módszerek miatt, a király kérdőre vonta a tanítót. A válasz így hangzott: „egy koldus vagy egy csavargó ezernyi neveletlenséget követhet el anélkül, hogy mások szóvá tennék. Ám ha az állam feje egyetlen bolond szót is kiejt vagy a legcsekélyebb hibát követi el, az elvétett szó vagy a nem megfelelő cselekedet visszhangozni fog földrészeken át. Ezért sokkal nagyobb szigort kell felmutatni egy herceg nevelése során, mint a köznép fiainál.”
A régmúlt idők államai ritkán tudtak megfelelni a királytükörben leírt eszmének, ezért kevés bölcs és erényes uralkodó képét őrizhetik emlékeikben a népek. A mai alkotmányos köztársaságok más elvekben bízva szervezik életüket. Elutasítják a születési előjogokat és az örökölhető hatalmat, helyettük a nép felhatalmazásához kötik az államvezetést. Így a köztársasági elnök és más vezető tisztségviselők megbízatása – közvetlenül vagy közvetve – demokratikus választáson alapul. Ez a módszer szabad és egyenlő polgárok társulásává alakítja a politikai közösséget, de nem jár feltétlenül jobb eredménnyel, mint az egyeduralmi rendszerek. Lengyelországtól az Egyesült Államokig szép számmal találunk fafejeket és tökfejeket az államfők között. Hogyan lehet hát megközelíteni azt az ideált, hogy mértékadó és mértéktartó emberek legyenek a legmagasabb tisztségekben? Két dolgon biztosan sok múlik: a közoktatáson és a közéleti vitán.
A perzsa bölcs nevelési tanítását nem célszerű követnünk. A születéskor meglévő társadalmi és természeti egyenlőtlenségek miatt azt nem állíthatjuk, hogy mindenkiből ugyanolyan eséllyel lehet köztársasági elnök. Viszont biztosan tudhatjuk, hogy felnőtté válva az ágrólszakadtaknak ugyanannyi joguk lesz a közügyekben való részvételre és döntéshozatalra, mint a jómódúaknak. Kevesen mondhatják el, hogy családjukban a mai alkotmányos kultúra szellemiségét adják tovább nemzedékről nemzedékre. Politikai berendezkedésünk annyira újszerű, hogy a felnőtteknek is bőven van mit tanulniuk. Ezért döntő fontosságú, hogy az iskolákban milyen mintákat mutatnak a gyerekeknek, és mennyire sikerül megalapozni azt a szemléletet, hogy mindannyian egy nagy társaság egyenrangú résztvevői vagyunk. Holnap is ugyanaz lesz a helyzet, mint ma: képviselőink és vezetőink politikai bölcsessége tükrözi a választópolgárok előrelátását.
A közoktatás színvonala tehát kihat a legfőbb tisztviselők megválasztására. A közéleti vitákat pedig azért hozom elő, mert befolyásolják a már megválasztott vezetők látásmódját és cselekedeteit. A mi bölcs költőnk, Eörsi István írt arról, hogy ha életünk nevelési regény, akkor megdermedésünk pillanatáig alakíthatjuk magunkat. Kapcsoljuk ezt a gondolatot köztársaságunk elnökéhez. Már megválasztása előtt lehetett sejteni, hogy elődeitől jelentősen eltérő, markáns szerepet játszik majd a politikában. Így is lett: legtöbb fellépésekor más felfogást jelenít meg mindkét előző elnökhöz képest. Elsődleges ezek között, hogy az alkotmányos értékek első számú védelmezőjének mutatkozik. Alkotmányjogunk nemcsak egy rögzített normaszövegből áll, hanem közhatalmi intézményeink változó gyakorlatából is. Ami ma meghökkentő újdonság, a jövőben bevett szokássá válhat. Sokat számít, miként viszonyul a többi alkotmányos intézmény az elnök lépéseihez, és milyen közéleti vita bontakozik ki a formálódó szerepekről. Az elnök és a köztársaság életének nevelési regénye is akkor haladhat megfelelő irányba, ha a nyilvánosság színterein értelmes diskurzus zajlik.
Ettől most távol vagyunk. Részben a politikai környezettel, részben az államfő egyéniségével magyarázható, hogy sokan már-már vallásos áhítattal hajtanak fejet előtte. Úgy hiszik, ő az alkotmány apostola, aki egyedüliként képes kinyilvánítani az alaptörvény helyes és hiteles értelmét. Mindenfelől kérelemmel fordulnak hozzá, hogy ezt vagy azt olvassa ki az alkotmányból: „vezesse le, hogy az egészségügyi ellátás szintje nem csökkenthető”, „határozza meg a közösségi tudatot a magyar nép számára”, „mondja ki, hogy a nácizmus rosszabb, mint a nácikkal való riogatás”.
Legalább ilyen számban vannak a teljes tagadók. Az elnök bármit mond, bármit tesz, felkapják a fejüket, és indulatos támadásba lendülnek. A személyes ellenszenv eluralkodása nagyon káros, mert az alkotmányvédők és alkotmányrontók csatározásakor mindig szükség van az elnök kiállására. Róla biztosan állíthatjuk, hogy alkotmányos rendszerünk elkötelezett híve, az viszont nem világos, hogy mit kívánnak elérni a mindig átkozódók. A napokban az elnök két évadnyitón is részt vett. Hétfőn felszólalt a parlamentben, és elvitathatatlan erőfeszítéseket tett, hogy bizonyítsa, milyen súlyosan megveti az alkotmányosság radikális rombolóit. Arra is utalt, amiről egyre több tapasztalatunk lehet, mégis kevés szó esik: hogy mennyire népszerűvé váltak a kirekesztő eszmék a fiatalok körében. Az antifasiszta egységfront néhány tagja mégsem a szélsőségeseket támadta az államfőre hivatkozva, hanem az államfőt a szélsőségesekre mutogatva.
Egy héttel korábban az elnök beszédet mondott egy nógrádi falucska iskolai tanévnyitóján is. Első mondataiban szólt a romákról: „nem messze innen országos botrány kellett ahhoz, hogy harminc roma gyerek egyáltalán járhasson iskolába. Itt nincsenek elkülönített osztályok, és a cigány gyerekek is minden évben nyújtanak valamilyen kiemelkedő teljesítményt, akár a sportban, akár a továbbtanulásban. Mindezt a helybéliek nagyon jól tudják, az ország számára mondom el az eredményeket.” Nos, erről a kiállásról meg alig esett szó a sajtóban, a legnagyobb, antifasiszta napilapnak egy gúnyos megjegyzésre futotta az iskolalátogató elnökről.
Szádi jól látta, hogy a tudás szorgalommal, állandó vitákkal és megfelelő időben hallgatással szerezhető meg. Ezt gyakoroljuk mindannyian, az elsős kisdiáktól az államfőig.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
