Forrás: ÉS

Timothy Garton Ash

Idegsejtjeinkben a Stasi

Páratlan teljesítmény Németországtól, hogy a világ szemében sikerült elválaszthatatlanul társítania magát az emberi történelem leggyilkosabb századának két leggonoszabb politikai rendszerével. „Náci”, „SS” és „Auschwitz” – mindezek világszerte a fasiszta embertelenség legszörnyűbb mélységeinek köznapi hívószavai. Manapság a „Stasi” szó válik a kommunizmus titkosrendőrségi terrorjának legelterjedtebb szinonimájává. Florian Haenckel von Donnersmarck megérdemelten Oscar-díjas filmjének, A mások életének világsikere ez utóbbi társítást erősíti, noha erre nem kerülhetett volna sor, ha képzeletünket nem programozza át az előbbi kapcsolat. Nazi, Stasi – gennyedő német asszonánc.

Nem volt mindig így. Amikor az 1970-es évek végén Berlinbe költöztem, nem hagyott nyugton a talány, hogy a náci gonoszság miként kerítette hatalmába a magaskultúrának ezt a hazáját. Főleg attól a kérdéstől nem tudtam szabadulni, hogy milyen tulajdonsága folytán vált az egyik ember ellenzékivé vagy az ellenállás harcosává, a másik pedig az államilag szervezett bűncselekmények részesévé. Miért lett valakiből Claus von Stauffenberg, aki életét áldozta a Hitler elleni merényletben, másvalakiből pedig, mondjuk, Albert Speer.

Hamarosan rájöttem, hogy a berlini fal mögött, Kelet-Németországban élő emberek hasonló dilemmákkal szembesülnek egy másik német diktatúrában, igaz, fizikailag nem ennyire végzetes következményekkel. Ezt az emberi feladványt nem poros levéltárakban, hanem a jelenkori történelemben tanulmányozhattam. Úgyhogy a végén nem az Adolf Hitler, hanem az Erich Honecker alatt élő németekről írtam könyvet. Ebben a másik Németországban mindenütt belebotlottam a Stasi keltette félelembe. Amikor felmentünk egy színész lakására, aki épp akkor kapta meg a főszerepet Goethe Faustjában, egy barátom odasúgta: „Vigyázz, Faust a Stasinak dolgozik.” Miután módfelett kritikusan elemeztem a kommunista Kelet-Németországot, egy brit diplomatát behivattak a keletnémet külügyminisztériumba, átadták a hivatalos tiltakozó jegyzéket (ennél hízelgőbb recenzióról politikai szakíró nem is álmodhat), és többé nem léphettem az ország területére. Ám azt a felfogást, hogy a Német Demokratikus Köztársaság is csak egy gonosz német diktatúra, korántsem fogadták el általánosan Nyugaton. A náci-Stasi párhuzamnak még a felvetését is elavult, reakciós, hidegháborús hisztériakeltésként bélyegezték meg sokfelé a nyugati baloldal berkeiben.

Ennek az idült rövidlátásnak két fejlemény vetett véget. Kelet-Németország népe 1989-ben végre fellázadt, és a Stasit mint addigi elnyomásának megtestesítőjét ítélte el. Az érem másik oldala az volt, hogy gyakran elfojtották – saját mindennapos megalkuvásaik emlékét éppúgy, mint a kommunista rezsim fennmaradásában viselt személyes felelősségük tudatát. A Német Szövetségi Köztársaság 1990-ben mindenestül magába olvasztotta Kelet-Németországot, így az összes többi posztkommunista országtól eltérően nem volt folytonosság a régi és az új biztonsági szolgálatok között – percig sem haboztak, hogy leleplezzék az egykori titkosrendőrségi állam gonosztetteit. Luther Márton és Leopold von Ranke hazájában igazi protestáns szenvedéllyel tárják fel a múlt vétkeit; keletnémet ellenzékiek – nem sokan – a rezsim bűncselekményeinek leleplezését sürgették nagy meggyőző erővel, sok nyugatnémet pedig (főleg a 68-as veteránok) eltökélték, hogy nem ismétlik meg az 1949 után elkövetett hibákat, a nácizmus gazságainak eltussolását és elfelejtését – így hát példátlanul gyors, kiterjedt és módszeres munkával megnyitották a több mint 180 folyókilométernyi Stasi-dossziét. Németország negyven éven belül másodszor nekilátott, hogy feldolgozza-legyűrje múltját (Vergangenheitsbewältigung).

Némi habozás után úgy döntöttem, megnézem, szól-e rólam is Stasi-akta. Szólt. Mélységesen megrendítettek a múltbeli életemről percnyi kihagyás nélkül készült feljegyzések – 325 oldalnyi mérgezett madeleine. A német történelmi felvilágosodás apparátusának köszönhetően sikerült páratlan részletességgel tanulmányoznom a politikai megfélemlítésnek azt a gépezetét, amely ezt az anyagot létrehozta. Aztán, valóságos detektívmunkával, kinyomoztam a rólam jelentő ismerősöket, és az ügyemben érintett Stasi-tiszteket. Egy kivétellel mind hajlandók voltak beszélni. A történet valamennyiük esetében érthető volt, nagyon is érthető; emberi, túlságosan is emberi. A tapasztaltakról könyvet írtam The File (Az akta) címen.

Ezért is voltam nagyon kíváncsi A mások életére, erre a máris híres Stasi-filmre, melynek rendezője alig tizenhat éves volt a berlini fal ledöntésekor. Az orwelli 1984. évben játszódó történet hőse egy munkájának élő Stasi-százados, Gerd Wiesler, akire a rendszer kegyeltjének Georg Dreyman drámaírónak és szépséges, csupaideg szeretőjének, Christa-Maria Sielandnak a megfigyelését bízzák.

A százados lassanként megcsömörlik feladatától. Ráébred, hogy az egész művelet csak arra jó, hogy a kulturális miniszter, pozícióját kihasználva, félreállítsa riválisát, és szexuális kegyeket csikarjon ki Christától. Közben megbűvöli mindaz, ami a poloskákra csatlakoztatott fejhallgatójába eljut: az irodalom, zene, barátság és gyöngéd szex varázsos világa – mennyire más, mint az ő szikkadt, magányos élete a rémséges panelházban. Lehallgatói rejtekhelyén, a bérház padlásterében Wiesler megbabonázva hallgatja, hogyan játssza Dreyman zongorán a „Jó emberek szonátáját” – a drámaíró születésnapi ajándéka ez az ellenzékivé lett rendezőnek, akit a miniszter eltiltott hivatásától, s aki nem sokra rá öngyilkos lesz. A titkos megfigyelő megszegi a szabályzatot, amit maga is tanít a Stasi főiskoláján, besurran a lakásba, és ellop egy Brecht-verseskötetet. Aztán látjuk, amint megdelejezve olvassa Brecht egyik elégikus versét. A cselekmény tetőpontján visszájukra fordulnak a szerepek: a drámaírót elárulja szeretője, de a Stasi-százados megmenti a lelepleződéstől és letartóztatástól – további karrierje árán. A fal leomlása után az író elolvassa Stasi-aktáját, és miután rájön, hogy minden bizonnyal Wiesler – HGW XX/7 – védte meg, regényt ír róla, úgyszintén „Jó emberek szonátája” címmel. A leszerelt Stasi-tiszt 1993-ban kinyitja a frissen megjelent regényt, és megtalálja az ajánlást: „HGW XX/7-nek, hálával”. „Kér ajándékcsomagolást?” – kérdezi a könyvesbolti eladó. „Nem – mondja Wiesler -, es ist für mich, nekem lesz.” Slusszpoén, végefőcím.

Bármekkora erővel hatott rám a film, saját tapasztalatom alapján kénytelen voltam ellentmondani: „Nem! A valóság sokkal szürkébb volt, alpáribb, közhelyesebb.” Az író például úgy öltözködik viselkedik és beszél, mint egy nyugatnémet értelmiségi Schwabingból, München előkelő negyedéből. Napi szolgálatban a Stasi-tisztek nem hordtak fess egyenruhát, kisuvickolt térdcsizmával, bőrövvel, lovaglónadrággal. A Stasi-főiskola növendékei viszont uniformisban jártak, nem pedig diákos civilben. A Stasi lehallgatóegysége aligha kvártélyozta volna be magát a célszemély házának padlásterében, hiszen ezzel biztosan elárulta volna jelenlétét. Olykor a nyelvhasználat is túlságosan csiszolt, ódivatú vagy egyszerűen nyugatias. Kelet-Németországban például sohasem hallottam a nőknek ezt a megszólítását: gnädige Frau. A Stasi-ezredes pedig végképp nem mondta volna kihallgatáskor Christának, hogy „gnädigste”. Csakhogy ezek a kifogások egy fontosabb nézőpontból mellékesek.

Amikor megbeszéltem fenntartásaimat Von Donnersmarckkal – aki Oxfordban tanult politikatudományt, filozófiát és közgazdaságtant az 1990-es évek közepén -, hevesen védelmezte a film történeti pontosságát, de azt elismerte, hogy dramaturgiai céllal némely részlete szándékosan megváltoztatott. Azzal érvelt, hogy a filmekben a valóság legyen verdichtet – a szó jelentése: „sűrített”, de árnyalja a Dichtung, „költészet”. Egy oxfordi moziban, kérdésekre válaszolva, két filmet említett csodálattal: Claude Lanzmann megrázó dokumentumfilmjét, a Soát és A tehetséges Mr. Ripleyt Anthony Minghella rendezésében. A gyilkosságról és ellopott identitásról is szóló thrillert azért emelte ki, mert „nem untat, és ezért nagyon hálás vagyok”. Von Donnersmarck fontosnak tartja a történelmi tényeket, de még jobban ügyel rá, hogy kerülje az unalmat, és ezért hálásak lehetünk neki. Elvész-e bármi lényeges az ilyesfajta átültetésben? Az apró pontatlanságok és valószínűtlenségek végső soron megférnek a művészi szabadsággal, lehetővé teszik a mélyebb igazság kimondását. Mégis elvész valami fontos: annak érzete, amit Hannah Arendt a „gonosz banalitásának” hívott – és a gonosz sehol sem volt banálisabb, mint a Német Demokratikus Köztársaságban. Persze, rendkívül nehéz – főként a nagyközönség számára – érzékelhetővé tenni mindezt, pontosan azért, mert annyira könyörtelenül, lélekölően unalmas volt az egész.

A film mondandójának egy lényegi eleme mégsem hagy nyugodni. A befejezés egyértelműen arra utal, hogy a Stasi-százados a „jó ember”, akiről a szonáta szól. Mármost hallottam olyan Stasi-besúgókról, akik a végén már óvták azokat, akikről jelentettek. Tudok főállású Stasi-operatívokról, főleg az 1980-as évekből, akik elvesztették hitüket. És noha sok-sok órán át beszélgettem volt Stasi-tisztekkel, egyetleneggyel sem találkoztam, akit – kereken kimondva – gonosz embernek éreztem volna. Gyengének, szemellenzősnek, megalkuvónak, öncsalónak igen; és feltétlenül olyannak, akinek gonosz tettek száradnak a lelkén. De mindig észrevettem bennük annak a felvillanását, amivé lehettek volna; a más körülmények között uralkodóvá fejlődő jóságét. Érdekes, hogy a kísérő kötetben (amely az eredeti forgatókönyvet is tartalmazza) a film történész-tanácsadója, Manfred Wilke több ponton megerősíti a mű történelmi hivatkozásait, de egyetlen dokumentált példát se mond arra, hogy egy Stasi-tiszt így viselkedett volna, mint Wiesler – ráadásul büntetlenül. Helyette két kiábrándult tiszt példáját hozza föl, egy őrnagyét 1979-ből és egy századosét 1981-ből. Mindkettőt halálra ítélték és kivégezték. Ettől azonban még hajlamos vagyok elfogadni, hogy az ilyen megtérés eltussolása még úgy-ahogy innen van a hihetőség határán. (Ha Wieslert leleplezi főnöke, Grubitz ezredes, azzal magát is kompromittálja.)

Két jellegzetes hibát követhet el az, aki megpróbál eligazodni a diktatúrabeli viselkedés értékelésének morális útvesztőjében. Az egyik az emberek leegyszerűsítő, fekete-fehér, manicheus felosztása jókra és rosszakra: X. besúgó volt, tehát utolsó porcikájáig rossz, Y. viszont ellenzéki, tehát ízig-vérig jó. Aki élt ilyen körülmények között, nagyon is jól tudja, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A másik, hasonlóan súlyos hiba ennek az ellentéte: az erkölcsi relativizmus, amely elmossa a különbséget a bűn elkövetője és áldozata között. Efféle relativizálással gyakran találkozhatunk nyugati liberálisok körében – nem véletlen, hogy gyakran éppen azok között, akik annak idején rózsaszín szemüvegen át nézték Kelet-Németországot. Ez nemegyszer együtt jár azzal az érveléssel, hogy a Stasi aktái egyáltalán nem megbízhatóak, hazudnak: die Akten lügen. Von Donnersmarcktól nagyon távol áll az ilyen relativizmus, de filmje zavaróan közel kerül hozzá. A „jófiú” egy Stasi-százados, aki meghamisítja jelentéseit egy művész védelmében. Ez hiba ugyan, de nem végzetes. A mások élete nem fog világméretű szimpátiát kelteni a Stasi-tisztek iránt. Ellenben – stilizált módon – érzékelteti a rendszer rémségeit olyan közönséggel is, amely addig semmit vagy nagyon keveset tudott róla. Emlékezetes, jól megcsinált film, megérdemelte az Oscart.

A Spiegel megírta, hogy amikor a boldog Florian Henckel von Donnermarck megérkezett a díjkiosztás utáni német ünneplés helyszínére, magasba emelte az Oscar-szobrocskát, és elkiáltotta magát: Wir sind Weltmeister! Mi vagyunk a világbajnokok! A német kifejezésnek azonban van a művészi kiválóságot érzékeltető mellékjelentése is, mint a Meistersinger vagy a Meisterwerk szavakban. De pontosan miben is a világ mesterei a németek? A futballban – kis híján. A tavalyi világbajnokságon mutatott remek teljesítményük a háború utáni Nyugat-Németországban szokatlan, őszintén hazafias örömünnepekhez vezetett. Bizonyosan mesterek az exportágazatokban, legyen szó akár Angliában eladott BMW-kről, Iránba küldött szerszámgépekről, Kínába szállított gyártósorokról. És időnként a filmművészetben is.

A film láttán némelyeknek az is eszébe juthatna, hogy Németország a kegyetlen diktatúrák létrehozásában is a világ tanítómestere. Der Tod is ein Meister aus Deutschland – a halál egy német mester -, írta hasonlíthatatlan Halálfúgájában Paul Celan. Fasizmusban kétségtelenül Hitler Németországa volt a világbajnok – a szó kínosan szoros értelmében világverő.

De elmondható-e ugyanez Honecker Németországáról? Igen, ez a kicsi, 17 milliós ország a lelki megfélemlítés miniatűr mesterműve volt. Mint Orwell is felismerte, a tökéletes totalitárius rendszer nem szorul rá, hogy bárkit megöljön vagy fizikailag megkínozzon. Én volnék az utolsó, aki a keletnémet rendszer gaztetteit kisebbítené, de ha a sztálini Gulagban elpusztult milliókat, Mao mesterségesen előidézett éhínségeit, Pol Pot népirtását nézzük, nemigen védhető az állítás, hogy ez volt a kommunizmus legrosszabb változata.

Akkor hát minek tulajdonítható, hogy a „Stasi” szó – nem pedig a „KGB”, a „vörösgárdisták” vagy a „Vörös Khmer” – válik példátlan gyorsasággal a kommunista terror világszerte használt szinonimájává? Nem másnak, mint hogy a németek egyvalamiben csakugyan Weltmeisterek: a terror német változatainak kulturális reprodukciójában. Nincs még egy ország, amely ragyogóbb tehetséggel, szívósabban, több innovációval nyomozná, tárná a nyilvánosság elé, reprezentálná – re-prezentálná, jelen-ítené meg, és jelenítené meg újra – saját múltbeli bűneit.

Ennek a kulturális reprodukciónak egyformán van köze az elkövetők és az áldozatok karakteréhez. A hitleri holokausztban Gutenberg népe látott neki, hogy megsemmisítse a Könyv népét. Európa egyik legtehetségesebb, legmélyebben gondolkodó, legkreatívabb népe próbálta elpusztítani a másikat, amellyel sok éven át szoros, termékeny kulturális szimbiózisban élt. Utána pedig mindkét nemzet olyan tüzetes gondossággal és művészi átszellemültséggel emlékezett meg a rettenetről, amilyenre addig sohasem volt példa. Ami a kommunizmust illeti, azzal a németek támadtak saját magukra – igaz, nem szuverén államban. Gutenberg népe nyomta el Luther népét. Amint az egész lezárult, Ranke népe felvette a történet fonalát. A nácizmus tanulmányozásán nevelkedett nyugatnémet történésznemzedék tudós figyelme az NDK felé fordult. A Stasi-jelenség páratlan kulturális átvitelét nem magyarázza más, csakis Nyugat-Németország puszta léte és karaktere, a keserves múlt vizsgálatában érvényesülő, szigorúan morális, professzionális szemlélet. És most itt a filmváltozat, amelyet egy ízig-vérig amerikanizált fiatal nyugatnémet készített.

Ennek a folyamatnak minden szakasza az előzőre épül. A kognitív tudomány szerint a szavak és képek ismétlése megerősíti az idegsejtek szinaptikus kapcsolatát azokban az idegi áramkörökben, amelyek kiszámítják fejünkben e szavak és képek jelentését. Idővel ezek a mentális társítások elektrokémiai pályákká rögzülnek. Vegyünk egy látszatra egyszerű példát: a Stasi-tisztek díszegyenruháját. Hogy miért nem mindegy? Mert a poroszos szürkébe, magas szárú, fényes bőrcsizmába öltözött németek látványa azt üvölti oda szinapszisainknak: nácik! A színpadias beállítású jelenetek, amelyekben Dreyman rituálisan körbetáncolja a művelődésügyi minisztert, a Mephistót juttatták nyomban eszembe, Szabó István remek filmjét Gustaf Gründgensről és az ő Hermann Göringgel kötött fausti paktumáról. Újabb náci-Stasi asszociációs áramkör lépett önkéntelenül működésbe.

Aztán ott van az a fordulópont, amikor Dreyman a „Jó emberek szonátáját” zongorázza, Wiesler pedig a fejhallgatóján hallgatja. A végén Dreyman Christához fordul, és kifakad: „Ha valaki hallotta ezt a zenét, igazán hallotta, hogyan lehet rossz ember?” Von Donnersmarck elbeszéli, ezt a jelenetet Gorkij egyik följegyzése ihlette. Lenin bevallotta, képtelen túl gyakran hallgatni Beethoven Apassionatáját, mert ahhoz támad kedve, hogy kedves butaságokat mondjon, és megsimogassa az emberek buksiját, pedig ezeket a fejecskéket ütni kell, ütni kell könyörtelenül a forradalom érdekében. Elsőéves rendező hallgatóként Donnersmarck azon tűnődött, „mi lenne, ha Lenint rá lehetne kényszeríteni az Apassionata hallgatására” – és ez volt filmjének csírája.

Nyilván eszünkbe jut Roman Polanski filmje, A zongorista is, melyben a német katonatisztet mélyen meghatja a lengyel zsidó zongoraművész Chopin-játéka, és ezért megkíméli az életét. Ahogy Wiesler megkíméli Dreymant. Nyilván eszünkbe jutnak azok a művelt náci gyilkosok is, akik este Mendelssohn zenéjét hallgatják, aztán reggel Mendelssohnokat ölnek meg. Ő vajon nem igazán hallották meg a zenét? Szinaptikus kapcsolatok révén rögzül A mások élete oly erőteljesen az agyunkban.

Az a Németország, ahol ezt a filmet forgatták, a XXI. század elején a világ egyik legszabadabb és legcivilizáltabb országa. Ezen a földön manapság érzékenyebben és hatásosabban védik az emberi és polgári jogokat, mint (rosszul esik mondanom) olyan országokban, amelyeket hagyományosan a szabadság hazájának mondanak, például Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban. E derék ország történészeinek professzionalizmusa, újságíróinak oknyomozó tapasztalata, parlamenti képviselőinek komolysága, alapítóinak nagylelkűsége, lelkészeinek és moralistáinak idealizmusa, íróinak alkotóereje és igen, filmeseinek ragyogó tehetsége mind közrejátszott abban, hogy a világ képzeletében kitörölhetetlenül azonosuljon Németország a gonosszal. Ám közös igyekezetük nélkül Németország sohase válhatott volna ilyen jó országgá. Szóltak-e valaha is ennyire paradox sikerről az emberi kultúra krónikái?

(A The New York Review of Booksban megjelent esszé rövidített változata; Vitai Gergely fordítása;

(c) 2007. Timothy Garton Ash; New York Review of Books; distributed by The New York Times Syndicate)

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 37. szám