SZÉKY JÁNOS
Természetszerűen elválaszthatatlanul
Méd levelek
Sólyom László köztársasági elnök az Országgyűlés őszi ülésszakának első ülésnapján a „pontos fogalomhasználatot és a tiszta beszédet” sürgette a „világos értékrend” jegyében. Mielőtt az ő beszédében próbálnánk tisztázott fogalmakat és világos értékrendet keresni, foglalkozzunk a kommunikációs folyamat egy másik lényeges összetevőjével. Ki volt a címzett, kihez szólt az elnök? Ha a jelen levő országgyűlési képviselőkhöz – a politikai osztályhoz -, akkor a beszéd tökéletesen fölösleges volt. Az egyik nagy pártot semmiről sem sikerült meggyőznie, mivel nem tett mást, mint bővebben kifejtette azt a gondolatmenetét, amellyel a szocialisták eleve nem értettek egyet. A másik nagy pártról és csatolt részeiről pedig egyszerűen lepergett a jámbor felszólítás, hogy tiszteljék a holtakat, és legyenek emberségesek a túlélőkkel, ne pattogjanak ezentúl árpádsávos zászlók alatt. Végül, noha Sólyom László felszólította a pártokat, tegyék félre „közvetlen politikai érdekeiket”, és legalább az alapokban állapodjanak meg az ország jóléte végett, beszéde után látványosan távozott, s így félreérthetetlenül jelezte, hogy nem érdekli, mit mond a válság megoldásáért pillanatnyilag leginkább felelős közjogi méltóság, a miniszterelnök. Ez a gesztus hibátlan összhangban volt az ellenzéki szövetség hagyományos, menetrendszerű kivonulásával. „Veled mi nem állunk szóba.” A beszéd elhangzott, az elnöktől ennyi kezdeményezés tellett. Folytatódik a szomorú cirkusz, mintha mi sem történt volna.
Ha az elnök nemcsak a parlamenti beavatottakhoz, hanem a nagyobb nyilvánossághoz is szólni kívánt, akkor még rosszabb a helyzet. És ez már médiatéma. Viszonylag sok politikai hírt és elemzést olvasok, műfordítóként évente munkaórák százait töltöm szövegek alázatos értelmezésével, memóriám jó, s még a kognitív nyelvészethez is konyítok egy kicsit, úgyhogy van fogalmam az emberi fogalomalkotás és -használat mechanizmusairól. Mégis, az első meghallgatás után még legalább háromszor-négyszer el kellett olvasnom Sólyom László beszédét, hogy nagyjából pontos képem legyen arról, mit akart mondani. És még így se vagyok minden részletben biztos. Aligha van száznál több ember Magyarországon, akinek nemcsak az ugrik be, hogy „”a rendszerváltás befejezése” és hasonló jelszavak” kitétel a Jobbikra és Magyar Gárdájára utal, hanem egyszersmind azt is tudja, melyik fontos magyar történész mely lapban és milyen érvekkel magyarázta meg, hogy „Európa mai (…) viszonyai között nincsenek meg a nemzetiszocializmus sikerének feltételei”. Olvastam kiemelkedő történészt, aki egy kicsit mást mondott.
De hogyan lehet elvárni a közembertől, hogy értse a célzást, ha maga az államfő sem érti a fogalmi distinkciót az SZDSZ frakcióvezetőjének (végre egy azonosítható személy!) abban a mondatában, miszerint „Magyarországon nincs fasizmus”. Az állítmány ugyanis itt a fasiszta rendszerre utal, nem pedig a fasiszta mozgalmakra. Azaz a liberális politikus nem egy rosszindulatú torzítást tisztázott, hanem egy mindenkinek világos tényt szögezett le. Magyarországon nincs fasiszta rendszer, és nem is fenyeget ilyen veszély. A szójelentést tisztázza a sohasem idézett folytatás: „Ám Magyarországon vannak fasiszták, mint ahogy Európa minden országában, a régi demokráciákban és térségünkben egyaránt vannak neonácik”. Mondom, a laikus politizáló állampolgárnak mindezt emlékezetében kellene őriznie, hogy a) értse, miről beszél az ország első embere, b) észrevegye az ellentmondást az elnöki tétel és az idézett forrás között. Sólyom László ugyanis a fentiekkel éppen azt a saját állítását kívánta igazolni, hogy Magyarországon nem nácik, hanem „radikális jobboldaliak” vannak, mint Európa demokratikus mintaállamaiban is. Nos, ez merő tévedés (forrásait ne firtassuk, de a jobboldalinak becézett médiában keresendők). Szélsőséges polgártársaink nem Le Pen, Fortuyn, Haider összes művein nevelkedtek, hanem a virtigli magyar hagyományon, ami ez esetben nem más, mint a nyilas mozgalom és vidéke. Magyarországon nem radikális jobboldaliak vannak, hanem nemzetiszocialisták.
Ahhoz pedig egyenesen rutinos politikai elemzőnek kell lenni, hogy valaki pontosan értelmezze a következő passzust: „Magától értetődik, hogy egy politikai párt a radikális jobboldal megmozdulásaira politikai pártként reagál; vagyis a magasabb szempontokat, az alkotmányos és erkölcsi értékeket pártpolitikai érdekeivel együtt, azoktól természetszerűen elválaszthatatlanul képviseli. A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és kárát mérlegelve.” Ki cselekszik és micsodát? Hívjuk elő e ponton memóriánkból, hogy a szocialisták reagálását az elnök a „félelemmel való manipulációnak” nevezte, és – mint ebben a beszédében is – a „jobboldali radikális” félelemkeltéshez fogható bűnnek tüntette föl. Azaz erkölcsileg lenullázta. Az a bizonyos „egy politikai párt” tehát, amely úgy reagál, hogy magatartásában egyszerre képviseli saját pártpolitikai érdekeit és „a magasabb erkölcsi értékeket”, kizárásos alapon nem lehet más, mint a Fidesz. Magyarán, csupasz pártpolitikai érdekből éveken át nem elhatárolódni a „radikális jobboldaltól”, sőt, alkalomadtán felhasználni: erkölcsös cselekedet. Elhatárolódást követelni: bűn.
Lehet, hogy rosszul értelmezem, hiszen sehol egy konkrétum, de láthatóan az elnök is téved egyben-másban. Amellett célozgat, sejtet, eufemizmusokba burkol. Gondoskodik a félremagyarázás lehetőségéről. Ebből nem lesz fogalomtisztázás. S mindez sajátos ellentétben van morális csalatkozhatatlanságának elvével. Utóbbit tudomásom szerint nem fogadta el semmilyen zsinat, mindig is kikezdhető lesz. Mi sem jellemzőbb, mint az a mondat, amit már többen bíráltak: „A holokauszt túlélőinek félelme előtt elnémulok: itt értelmetlen lenne előhozni a racionális érveket, hogy megváltoztak a történelmi körülmények, nincs veszély.” Nos, kár elnémulni, volna közös téma. Celan nem félelemből írta a Halálfúgát, Kertész Imre a Sorstalanságot. A vészkorszak túlélői, legalábbis tapasztalatom szerint, nem két lábon járó feltételes reflexek, akik ha meglátnak egy kopaszt fekete uniformisban, rettegve tárcsázzák az aggódó politikusok számát. Nem, a túlélők ugyanúgy morális lények, mint Elnök Úr, és valamikor régen romba dőlt az erkölcsi világrendbe, a kozmosz igazságosságába vetett hitük (más szótárban ezt alkotmányos értékrendnek vagy láthatatlan alkotmánynak neveznék). Nem attól félnek, hogy Karádi őrmester holnapra generalisszimusszá lép elő, hanem azon háborodnak föl – sokunkkal együtt, akiknek nincs ilyen tapasztalatunk -, hogy az igazság, merő politikai okból, nem áll helyre. Hogy morális és intellektuális megrázkódtatásukat semmibe veszik akár újnyilas bunkók, akár dörzsölt pártpolitikusok. Akár pedig szuperművelt pártfölöttiek, akik maguknak sajátítják ki az erkölcsi felháborodás jogát, és megfellebbezhetetlenül döntenek arról, mi éri meg a tiltakozást most, mi a hatástalan dorgálást két hét múlva, és mi az, amivel sohasem kell foglalkozniuk, mert, úgymond, „idegen” tőlük.
Van veszély, csak az nem látszik a palota erkélyéről szétnézve.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
