FÁY MIKLÓS
Solti után, szabadon
Zene
Balsejtelem volt elég. Mindenekelőtt maga Valery Gergiev, az ember, akit szeretünk gyűlölni, maga az internacionális túlterheltség, a zeneipari téboly, aki folyamatosan röpköd a világban, minden lehetséges zenekarnál elfoglal valami vezető állást, aztán megy tovább. Aztán ott volt a zenekar, Világzenekar a békéért – ez meg hogy jutott eszükbe? Ha azt mondják, Nemzetközi Fesztiválzenekar, az érthető és érdekes, de hogy egy ilyen társulat hogyan szolgálja a világbékét, azt már nehéz felfogni. Talán ha a görögök meg akarják támadni Fokvárost, akkor szól Yannis Tsitselikis, hogy ő valamikor együtt játszott Zoltan Kovatscsal, és hagyjuk az egészet, ne bántsuk egymást. Ez a vállalkozás nem olyan, mint a Berlini és Izraeli Filharmonikusok közös koncertje vagy a Barenboim-féle palesztin-izraeli zenekar, az itteni tagok még szimbolikusan sem békeharcosok, csak zenészek, akiket beválasztottak egy nemzetközi válogatottba.
Talán szeretnek veszélyesen élni: a leeresztett vászonra a zenekar egy régebbi hangversenyéből vetítettek részletet, a Tell Vilmos-nyitány ment, nem a legvidámabb értelmezésben, de olyan döbbenetes vonósjátékot lehetett látni és hallani, úgy sistergett a darab, és annyira egyszerre mozdultak a vonót tartó kezek, hogy kevés zenekar engedheti meg magának az összehasonlítást. Aztán mégis jött Gergiev, fölemelte a kezét, és kiderült, hogy a Világzenekar a békéért pontosan olyan jó zenekar, mint önmaga. Amikor a rezek is beléptek, egészséges harsonarecsegés indult, és már csak a vérmérséklettől függött, hogy az ember hátradőlt vagy előrehajolt a székben. Öt percig vagy tízig, talán negyedórán át is ez volt a világ legjobb hangversenye: szenzációs zenekart irányított egy drámai arcú, pálca nélkül hadonászó, biztos kezű, nagy odaadással ugráló karmester, és Gergiev látványosan dolgozik, kézben tartja a társaságot, az van, amit ő akar.
Végül letelik az ámulat ideje, és az ember arra is tud figyelni, hogy mi az, amit Gergiev akar. Hatást. Az vesse rá az első követ, aki hatástalanul akar zenélni, de a naiv hallgató azt képzeli, hogy a hatás csak az egyik elem, csak a fűszer, a figyelem megragadása, a mód, amellyel a zenét érthetővé vagy átélhetővé lehet tenni. Gergiev hatásos műveket választott, két Rómeó és Júliát, az egyik Berlioz, a másik Prokofjev és a Tannhäuser-nyitányt. Szédületesen jól játszottak.
Az csak a baj, hogy amint rájött az ember arra, hogy mi történik, az egész majdnem teljesen értelmetlenné is vált. Amint a Tannhäuser-nyitány elején a fúvósok olyan veszett módon kötik a hangokat, már lehet tudni, hogy ez nem értelmezés, csak csel, hogy furcsább és misztikusabb legyen a kezdet, amint jön egy nagy lassítás, már nem azért történik, hogy megmutasson valamit, hogy aláhúzzon egy fontos zenei gondolatot, hanem csak arra szolgál, hogy aztán lehessen honnét gyorsítani. De hogy miért kell gyorsítani, azt Gergiev nem mondja. Vagy legalábbis én nem értem. Így pedig az egész csak hangzás, és nem zene, nem lételem, csak fülolaj. Nem nélkülözhetetlen.
(A Világzenekar a békéért koncertje – Művészetek Palotája, szeptember 10.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
