Dr. Szakály Sándor
Szép írás, némi „szeplővel”
Nádas Péter, a nemzetközileg (elsősorban német nyelvterületen) ismert és elismert író, Füst Milán A feleségem története című regényének új német kiadásához írott utószavában (Élete nevezetes napján, ÉS, 2007/35.) számos, a tényeknek ellentmondó állítást is megfogalmazott.
Többek között ezt írta: „Ami ezekben a napokban a magyar kormányzót, a mesés egyenruhákban feszítő Horthy ellentengernagyot illeti, ő realitásérzéke utolsó morzsáit emésztette el. Hadseregének méretével és siralmas felszereltségével mit sem törődve a Szovjetuniónak üzent hadat.”
Horthy Miklós azonban nem ellen-, hanem altengernagy volt. Az utóbbi a magasabb rendfokozat. (Az már csak egy szerény észrevétel, hogy nem viselt mesés egyenruhákat. „Kormányzó rangban” volt államfő, s mint államfő, egyben a Legfelsőbb Hadúr, azaz a haderő első számú vezetője.)
Horthy Miklós, de Magyarország sem üzent hadat a Szovjetuniónak 1941. június 27-én. Az államfő az 1941. június 26-án Kassát ért repülőtámadás (máig tart a vita, hogy kik is bombázták a várost? s amikor Ránki György épp az ÉS hasábjain vetette fel, hogy a szovjet támadók sem zárhatók ki a vizsgálódásból, „elszabadult a pokol”) és a Körösmező-Budapest között közlekedő gyorsvonat bizonyítottam szovjet repülőgép általi megtámadást követően, élve az 1920. I. és XVII. törvénycikkben biztosított jogával, elrendelte a „visszacsapást”. Döntését a kormány és a magyar Országgyűlés Képviselőháza, majd Felsőháza is jóváhagyta.
Az előbbiben a következő bejelentés hangzott el a miniszterelnök, külügyminiszter Bárdossy László részéről 1941. június 27-én: „T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.)”
1941. december 7-én beállott a hadiállapot Nagy-Britannia és Magyarország között is. Az ok: Magyarország nem teljesítette az 1941. november 29-én közölt brit ultimátumban foglaltakat, mely szerint a két ország között a hadiállapotot beállottnak tekinti Nagy-Britannia, ha a magyar honvédség csapatai 1941. december 5-ig nem vonulnak ki a megszállt szovjet területekről. (Ez magyar igen mellett is végrehajthatatlan lett volna!) December 8-án Új-Zéland, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika hadat üzent Magyarországnak.
Nem üzent Magyarország hadat az Amerikai Egyesült Államoknak. Bárdossy László, miniszterelnök s egyben külügyminiszter, az amerikai ügyvivőnek tett közlést követően, néhány nappal később az ügyvivő kérdésére úgy nyilatkozott, hogy az ország hadban állónak tekinti magát az Amerikai Egyesült Államokkal. (Az elsietett magyar döntés az ún. Háromhatalmi Egyezmény 3. cikkének következménye volt. A magyar kormány ugyanis úgy értékelte a kialakult helyzetet, hogy annak bekövetkezte az Amerikai Egyesült Államoknak köszönhető!) A Nádas Péter által is leírt „történet” számos variációja maradt fenn, és jól érzékelteti a két ország közötti viszonyt és különbséget, és azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok 1942 tavaszáig „komolytalannak” tekintette a magyar bejelentést. Egy kényszerhelyzetben lévő ország cselekedetének tekintették azt.
A magyar királyi honvédség nem hadsereg, hanem haderő volt. A hadsereg – a köznyelvben elterjed használattól eltérően – nem az egész haderőt jelenti, hanem a legmagasabb szervezésű seregtestet (legalábbis a korabeli magyar viszonyok között).
Az adott időszakban, 1941-ben, a magyar királyi honvédségben – melynek a felszereltsége, fegyverzete természetesen nem volt összevethető a német Wehrmachtéval, de a Szovjetunió ellen hadba lépő más államokéval (Románia, Finnország, Szlovákia) igen – az 1., a 2. és a 3. hadsereg „működött”. (Zárójelben jegyezném meg, hogy 1941-ben a szovjet Vörös Hadsereg sem volt azonos az 1944-1945-ben megismerttel!)
A kamenyec-podolszkiji események előzményéhez tartozik, hogy Magyarország jelentős számú – több tízezernyi – menekült ausztriai, lengyelországi zsidót fogadott be 1938 és 1939 után. Számukra a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) belépési engedélyt adott, azzal a feltétellel, hogy idővel elhagyják az országot. (Erre a Palesztina Hivatal vállalt kötelezettséget.)
1941 júliusában született azonban egy olyan minisztertanácsi döntés, amely azt indítványozta, hogy az országba az utóbbi időkben „beszivárgott” lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél előbb az országból kiszállításra kerüljenek. Az kiszállítás a Kárpátaljáról történt meg. A határon áttett, mintegy 11-15 ezer, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidó személy többsége a néhány hetes munka után a német Einsatzgruppe C. áldozatává vált. A kivégzés elől megmenekültektől kapott hírek után a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc a további kiszállításokat – a folyamatban lévőket is – leállíttatta.
Nem tudom, honnét az adat a Wehrmacht 1941 decembere előtti, több mint 1,25 milliós elesettjére és 1,3 milliós sebesültjére, illetve arra, hogy az „…utóbbi négy hétben naponta 32 ezer német katona pusztul el” (az összesen 896 ezer! – Sz. S.)? Az akkor még előrenyomulásában megállíthatatlannak tűnő Wehrmacht ekkora veszteségeket nem szenvedett. Az 1939-es lengyel hadjárat során a vesztesége 10 572 elesett, 30 322 sebesült és 3409 eltűnt volt. Az 1940-es nyugati hadjárat során 27 024 halott, 111 034 sebesült. Az 1939 és 1945 közötti időszakban az összes német katonai veszteség, halottakban 2 001 399 fő. 4 429 875 a sebesültek száma és 1 902 704 az eltűnteké. Nem valószínű, hogy ennek a veszteségnek több mint hatvan százaléka 1941 júniusa és 1941 decembere között keletkezett volna, amikor több mint 3,8 millió szovjet katona került német hadifogságba.
A munkaszolgálatról csak annyit, hogy azt az 1939. évi II. törvénycikk rendelte el, mely nem csak a magyarországi, zsidónak tekintett állampolgárokra vonatkozott. Tény, hogy a 2870/1941. M.E. számú rendelet (1941. július 16.) a zsidónak minősülő személyek számára már fegyveres szolgálat helyett munkaszolgálatot írt elő, melyet az 1942. évi XIV. törvénycikk ekként fogalmazott meg: „…zsidó hadkötelesek szolgálati kötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget”.
A Füst Milánt és feleségét megmentő hadbiztos százados, vitéz Gárdonyi-Hámory (eredetileg Hámory) Dezső volt, akit 1934. augusztus 20-án avattak gyalogos hadnaggyá a Ludovika Akadémia I. főcsoportjából.
Érdekes lenne tudni, hogy vajon ki volt az említett Kovács Gyula ezredes. Az adott időben ugyanis a magyar királyi honvédségben az a vitéz Kovács Gyula szolgált vezérkari ezredesként, aki a magyar 2. hadsereg vezérkari főnökeként vált ismertté. Vele lett volna közeli kapcsolatban Füst Milán?
Végezetül csak annyit: a magyar hadba lépés 50. évfordulója alkalmából az Élet és Irodalomban (is) jelent meg írásom a témáról. Az ÉS-ben a következő címmel: A magyar hadba lépés. Avagy miként nem üzent hadat Magyarország a Szovjetuniónak 1941. június 27-én? (ÉS, 1991. június 28. XXXV. évfolyam, 26. szám, 4. oldal)
Akkor sem és most sem a döntés „helyességéről, célszerűségéről” írtam, csak a tényekről.
Igaz, ki a fene foglalkozik azokkal, illetve emlékszik már a „régi dolgokra”. Elmondhatjuk, leírhatjuk a tényeket nem is kevesen. Vitázhatunk és vitázunk is egymással arról, hogy helyesek voltak-e az akkori politikai és katonai lépések. Történhettek volna-e másként a dolgok, azaz lett volna-e alternatíva? Az eredmény azonban nem igazán látszik. Ötven-hatvan éves dogmákat megváltoztatni egy emberöltő is kevés!
Dr. Szakály Sándor
hadtörténész
*
Mégsem gondolhatja komolyan
Horthy Miklós ellentengernagyot, a monarchia hadiflottájának utolsó parancsnokát, aki hajóit Károly király utasítására 1918. október 31-én átadta a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak, másnap altengernaggyá léptették elő. A háborús vereséget kísérő ünnepi aktus úgy látszik évtizedekig elkerülte a figyelmemet. Elnézést kérek az olvasótól, Horthy Miklóst igazán nem akartam magasabb rendfokozatától megfosztani, Szakály Sándornak pedig megköszönöm, hogy hibámat kijavította. Magam is a pontos fogalomhasználat híve vagyok. Megköszönöm, hogy a haderő és a hadsereg fogalmának különbségét is világossá tette, s ígérhetem, hogy ezt a hibát sem fogom többé elkövetni.
Ebben a két dologban hibáztam, Szakály mégsem gondolhatja komolyan, hogy az általa felsorolt összes többi adatot az ujjamból szoptam. Azt sem gondolhatja komolyan, hogy egy történelmi esemény megítélésében ne lehetnének megalapozottan nagy különbségek. Ránéz a szövegemre, máris látnia kell, hogy kutatási eredményeit tényleg nem használtam. De akkor azt is látnia kell, hogy melyik adatot melyik kollégája melyik munkájából vettem át, és kinek a kutatási eredményeit használtam. Nem hiszem el neki, hogy ne látná. Tudnia kell, hogy a washingtoni tisztviselő és a washingtoni magyar ügyvivő párbeszéde nem történet, nem én találtam ki, hanem anekdota. Hazai és külföldi kollégáinak munkái alapján idézem, mert hozzájuk hasonlóan én is alkalmasnak látom Horthy kormányzó és a magyar adminisztráció politikai realitásérzékének és politikai térérzékelésének jellemzésére. Forrásként az olasz külügyminiszter, Ciano gróf 1946-ban kiadott naplójára hivatkoznak, ezt is tudnia kell. Szakálynak tudnia kell, hogy a német veszteségekkel kapcsolatos számokat Radó Sándor emlékiratai alapján idézem. Azt is tudnia kell, hogy ezek az adatok nem az én elmeszüleményeim, hanem Radó hírszerzői tevékenységének gyümölcsei; a német hadvezetés legfelsőbb köreiből származó adatok. Meglehet, hogy hibásak. De én nem mondok mást, mint hogy azon a napon, amikor Füst befejezte regényét, a hírszerző Radó ezeket az adatokat igyekezett Genfből Moszkvába átkopogni, mert aznap ezeket az adatokat tekintette hitelesnek. Őszintén remélem, hogy ezt a tényt Szakály is elfogadja ténynek. S hogy ki lehetett Füst barátja, ki ez a rejtélyes Kovács Gyula ezredes, nem tudom. Mielőtt munkához láttam, megpróbáltam kideríteni. Nekem is szemet szúrt a név és a rendfokozat azonossága, bennem is munkál kutatási kedv, de kettőnk közül ezt mégiscsak Szakálynak kéne jobban tudnia. Ha meg nem tudja, akkor derítse ki, s ha lehet, akkor mondja el egy kicsit kedvesebben. Hiszen csak észrevette, hogy nem önálló történeti kutatásaim eredményét publikálom, hanem utószót írok egy regényhez. Ami persze nem azt jelenti, hogy az adatokat ne megbízható történeti munkákból vettem volna, illetve ne más jeles történeti munkákban, valamint komolyan vehető lexikonokban, naplókban, emlékiratokban és kézikönyvekben ellenőriztem volna. Történettudományi vitákba nem csak azért nem mentem bele, mert nincs hozzá kompetenciám – nem ez volt a témám.
A történeti adatokat három szerző munkájából vettem át, a történeti körülmények általános jellemzését három szerző munkájára alapoztam. Romsics Ignác Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 1999), Randolph L. Braham A népirtás politikája, A holocaust Magyarországon (Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997) és Raul Hilberg Die Vernichtung der europäischen Juden (Fischer Taschenbuch Verlag, Frankurt am Main, 1990) című művére. Ezeket a műveket korábban olvastam, nagy hatást tettek rám, s így írás közben ismét elővettem mind a hármat. „Magyarország hadat üzen az Egyesült Államoknak” – olvasom Romsics könyvének időrendi áttekintésében, s művének második világháborús fejezetében ugyanezt bővebben kifejti. Kassa bombázásáról, a brit hadüzenetről Szakály véleményétől szintén eltérő a véleménye. Már csak azért is, mert ismerteti Molotov június 24-i üzenetét, amely igazán méltányos megoldást ajánlott. Országa nevében elismerte a II. bécsi döntést és a Romániával szembeni további magyar területi követeléseket is jóindulattal kezelte. Ha tudjuk, hogy Bárdossy miniszterelnök ezt az üzenetet se kormányával, se kormányzójával nem ismertette, hogy aztán a hadba lépést se lehessen elkerülni, akkor Szakály szükséghelyzetre vonatkozó érvét is másként értékeljük. S így tovább. Romsics szerint az Egyesült Államok nem azért tekintette komolytalannak a magyar hadüzenetet, mert egy „kényszerhelyzetben lévő ország cselekedetének” tekintette, hanem azért, mert magát az országot tartotta a német villámháború megnyeréséről fantáziáló uralkodó elit foglyának. Ami nagy különbség. Szakály hibalistáját olvasva úgy látom, hogy nem én tévedtem ennyi mindenben, nem az adataim hibásak, hanem történészi vélemény áll szemben történészi véleménnyel. A magam részéről eldöntöttem, hogy melyiket tartom tényszerűnek és megalapozottnak, de Szakálynak ezekben a kérdésekben szerintem Romsics lenne a szakszerűbb vitapartnere. Lenne még a hadba lépés és a hadüzenet közötti különbség kérdése. Ennek a hadtörténetileg bizonyára fontos fogalmi különbségnek az ügyében – függetlenül Romsics és Szakály ebben a témában is megnyilvánuló markáns véleménykülönbségétől – gyümölcsözőbbnek látom, ha totális érzéketlenséget tanúsítok Szakály véleményével szemben. Nem könnyelműségből teszem. Az élő és holt emberi lényekkel szemben érzett felelősség miatt nem érdekel. Ezeket az emberi lényeket a hadvezetés nyári felszerelésben, biciklivel és lóval küldte el az orosz télbe, akár hadat üzent a kormányzó, akár hadba lépett. Es ist mir wurst, mondom fennhangon, mert Szakály tudományos szőrszálhasogatása hallatán nem akarom azt mondani, hogy mir ist es scheissegal. Őfőméltósága a túlvilágon tán megbocsát a kemény szavakért. Amit Kamenyec-Podolszkij áldozatainak sorsáról Szakály mond, azt viszont botrányosnak tartom. Nem azért, mert a tényekhez nincs köze. Gyorsan ható ellenméregként Hilberg művének második kötetéből a magyar fejezetet, Braham művének első kötetéből pedig a Bárdossy-korszakról írott fejezetet ajánlom olvasásra. Hilberg a kényszerű kollaboráns és a nyereségvágyó opportunista szerepében és vitájában írja le a háborús döntésekért felelős hatalmi elitet, Braham pedig igen körültekintően leírja, hogy mi történt Kamenyec-Podolszkijnál, leírja, hogy mit tudunk az események részleteiről, s mit nem tudunk. Nem azért ajánlom ezeket a nemes olvasmányokat, hogy Szakállyal szemben a védelmük alá helyezzem a saját munkámat, hanem azért, hogy világosan lássék, Szakály történészi vélekedése milyen távolságban áll e közismert kutatások eredményeitől. Amíg Szakálynak nincs új adata vagy dokumentuma, többnyire ezeket ismerjük el hitelesnek.
Nádas Péter
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
