CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Herespicc
Rádió
A readingi fegyház balladáját hallgatom, s hiába a meghatóan fájdalmas sorok, első körben úgy röhögök, mint kettő betépett fakutya, rögvest eszembe jut ugyanis sissova költői kérdése a régmúltból, melyben azon sanda gyanújának adott hangot, hogy talán a magyar „buzi” szó az angol „Bosie” becenévből jön. (Emlékszünk még a felejthető életrajzi filmre, melyet itthon Oscar Wilde szerelmei címmel vetítettek, s melyben a szépséges Jude Law játszotta Bosie-t, vagyis az ifjú Alfred Douglas lordot? Brian Gilbert rendező úr, ha beült volna anno a Művész moziba, és megtekinti a hazai közönséggel magyar szinkronnal ellátott alkotását – melyet ő minden bizonnyal könnyfakasztó kosztümösnek szánt -, bizonnyal nem érti, miért nyerít fel mindannyiszor a pannon mozizó, mikor Oscar „édes kis Bosie-mnak” hívja szerelmét.)
[Jegyezzük meg: a „buzi” szó etimológiája valójában még ennél is regényesebb. A Zaicz-szótár szerint a „buzi” szórövidítéssel és becézőképzővel keletkezett a „buzeráns”-ból, ami ausztriai német jövevényszó (vö. „Buserant”). A német szó olasz eredetű (vö. „buggerone”, vagy régebben „buzzerone” vagyis „szodomita”), mely a „buggerare” ige („irritál, erkölcstelenséget folytat”) származéka. A végállomás azonban a késői latin „Bulgari”, „Bugeri” (vagyis „bolgár”) szó. A „bolgár” > „eretnek” > „szodomita” jelentésváltozás a bolgárok patarén eretnekségével van kapcsolatban. A szavak csodálatos élete avagy bolgár-e vagy?]
Aztán jön egy komolyabb (és jóval píszibb) kör. Már nem röhögök. Hallgatom Tóth Árpád gyönyörű sorait, melyeket Szabó Lőrinc túl gyönyörűnek talált, s azt rótta fel Tóthnak, hogy elengedte a wilde-i ballada kemény, ijesztő, egyszerű tónusát, s helyette rafinálttá, túldíszítetté, bonyolulttá tette. A fegyházsivárságot egy finom óraszerkezetre cserélte, s tény: Tóth Árpád readingi balladája a bűnhődés míves zenélő dobozkája.
Van a filmben egy jelenet, ahol Wilde-Fry szemébe omlik híres haja, s azon kesereg, hogy az ember nem választhatja meg természetét. A jó Oscar végre rájön, nem Bosie könyörtelen szerelmével, az ifjú Lord tahó apjával harcol ő, nem zsaroló fiúkurvákkal, nem a prűd angolokkal, nem a családi lelkiismeret-furdalással, nem egy vaskalapos bírósággal, nem undorító törvényekkel – csakis saját magával.
A legfontosabb pillanat ez. Amikor az embert tökön rúgják, magzatpózban terül el a földön, s végre nem keni a szart, nem átkozza a hazát, a sorsot, az Istent, hanem beismeri, nincs nagyobb ellensége, mint önmaga, önnön természete. Lehet pózok, álarcok (arcképek), tetszetős paradoxonok mögé bújtatni, de el egészen mégsem lehet suvasztani, mert előbújik, s újra tökön rúg.
1895. február 28-án Wilde átveszi klubjában a hírhedt névjegykártyát a portástól, s ezzel megindul az őt, s egész családját maga alá temető lavina. Bosie apja, Marquis of Queensberry, a skót vadbarom (egyébiránt maga is poéta) ezt biggyeszti neve fölé tentával: „Oscar Wilde-nak, a pózoló szomdomitának.” Ez nagyjából annyi, mintha ma kapnánk egy SMS-t a következő szöveggel: „Bozi-e vagy?” [Ha az elcsapott felsőházi képviselő „szomdomita” alatt „szodomitát” értett (amit akkoriban a homoszexuális szó helyett használtak), akkor szavaiban nem volt semmi igaztalan: Oscar pózoló is volt (Joyce egyenesen az angolok udvari bolondjának hívja) és meleg is.]
Wilde-ot pillanatok alatt maga alá temeti saját természete. Elhiszi magának, hogy valami eposzi hérosz szerepébe került (névválasztása a tanú rá, mindig is erre vágyott). Elhiszi, hogy mindig lehet nyerni, és mindig nyerni is kell. Elhiszi, hogy a vereség csendje nem jó semmire. Legnagyobb ellensége keríti hatalmába, ezúttal a szabadsághős és a mártír pózát felvéve, s szegény azt gondolja, hogy az angol prüdéria ellen harcol kivont karddal, miközben szánalmas jószágként – magát önként felajánlva a vágóhídnak – seggfej ügyészeknek és bíróknak tart esztétikai előadást a férfiszerelemről, mely „nem nevezheti néven magát”, Dávidról és Jonatánról, Platónról, Michelangelóról, Shakespeare-ről, Izraelről, az antikvitásról és a reneszánszról papol – ahelyett, hogy pompás és pimasz darabot írna Dávidról egy párizsi szállodában, közben pazar sherryt kortyolgatna, a vendéglőben kacsamájat rendelne, és szépséges fiú prostikat nyalogatna.
De nem. Neki Mohács kell. Vagyis Reading. Akkora herespiccet visz be magának, hogy a magzatpózból többé nem kel fel. Most először döbben rá, hogy saját természete győzte le – nem Bosie, nem az öreg Queensberry, nem a hülye angolok. Csakis ő intézte el magát, senki más.
A C.3.3. számú rab két év után 1897. május 19-én szabadul, jobb fülében seb, anyja halott, nemsokára felesége is. És bebizonyítja, hogy írni nemcsak a lövészárokban lehet, de magzatpózban is. Sebastian Melmoth-nak már semmi más dolga nincs itt, a földi létben, csak amire született: megírni az ember halálos természetét, és sétálgatni kicsit a napon, mondjuk Nápolyban, Rómában vagy Párizsban, s nézni fel a kékségre, min felleg száll, ezüst hajó, mit a szél tovakap. Mindkettőre marad még ideje ebben a kurta három és fél esztendőben.
Halálos természetünk balladájában már az összes szerepet személyesen ő alakítja. Ő az, akinek vér s bor mocskolá kezét. Akinek krikettsapka van fején, s napfényre oly sóvár. Ő az, akit ágyában megöltek, s az is ő, aki ölt. Mert minden férfi öl, s ő ölt gyávák gyöngéd gyilkával, csókkal, és bátran törrel is; és az is ő, akit csókkal és tőrrel egyszerre gyilkoltak le. Sőt, még az is ő, akit Readingben felhúznak bitós foltú napon, s nyomban tág torkú verembe dobnak izzó mész alá. Most mindenki bűne rajta, a sajátja és a másé is, még akkor is, ha szörnyű az: vergődni a más halálos bűnéért, mint kard hegye szúr, mely a szívbe fúr tövig s mérgezve sért. És mind, mind az összes könnyek az övéi, csak az ő végtelen könnye pereg, óncsöppű sereg.
Ez volt az utolsó, a legőszintébb és leghitelesebb póza. Soha ekkora közönség nem figyelte. S ő minden férfi szerelmét magára vette, s minden bűnt könnyével mosott le. Szenvedett, és meghalt érettünk. Nem végzett félmunkát, s végül az lett, aminek mindig is készült: Jézus Krisztus Szupersztár.
(Oscar Wilde balladáját Zsótér Sándor mondta el, rendezte: Lehoczky Orsolya. Bartók, szept. 3.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 37. szám
