Forrás: ÉS

Balázs Attila

Kinek észak, kinek dél

vagy a világ kicsiben

1848 márciusában – abban az évben hát, amikor hosszú huzavona után végre sikerül lejátszani a magyar közönség előtt Katona József csonkítatlan Bánk bánját – egy megbokrosodott, valahonnan elszabadult hófehér ló vágtatott föl habzó szájjal, tág orlikkal, fejét leszegve, hátrafelé nagyokat rúgva a péterváradi erődítmény Mária Terézia édesapjáról, VI. Károlyról elnevezett, barokk stílusban készült keleti kapujáig. Ahol is hirtelen megtorpant, utána pedig nyomban ágaskodni kezdett, mintha le akarná verni a kapu fölé helyezett, az építmény elkészültének dátumát tartalmazó dísztáblát. Félelmetes zajt csapva dobogott a fahídon, önmagából teljesen kikelve nyihogott, prüszkölt, harapott, hogy a kapuőröknek alig sikerült lefogniuk. Közülük az egyik, akinek némi jártassága lehetett a magyar mondavilágban, netán a trójai legendakörben, nem tanácsolta e derék, valamiért begurult csődörnek a várba való bevezetését, azonban a többiek nem hallgattak rá, s megcselekedték. A kapu bezárult mögöttük, a várbéli férfiak és az állat mögött, amelyikről sosem derült ki, kitől-mitől rohant el ekkora gőzzel, s netán hova igyekezett, mielőtt betévedt volna a zsákutcába. Valószínűleg maga sem tudta volna megmondani, ha megszólalt volna emberül is.

Ebben az időben Pétervárad a szlavóniai-szerémségi körzet katonai parancsnokságának központja, amelyhez a saját katonasága mellett hozzátartozik a gradiskai és a brodi ezred ugyancsak, valamint a sajkási zászlóalj. Vegyes tiszti karához és ennél is sokkal színesebb legénységéhez már eljutott a hír Európa forrongásáról, erről azonban egyelőre még teljes nyíltsággal nem beszélnek, inkább csak úgy pusmognak róla, ki-ki a maga klikkjében. Márpedig Európa rotyog, fröcsköl szerte, mint irdatlan fazékból a forró baracklekvár, szörnyű égési sebekkel fenyegetőzve. A szicíliai Palermóban 48 januárjában forradalom tört ki. Az okok, ma már tudni véljük, sokrétűek lehettek. A kontinens ekkor élte át a fellendülés utáni első, megrázó világgazdasági válságát, amilyennel eladdig még sosem kényszerült szembesülni. A revolúciós hullám csúcsát a februári párizsi felkelés jelentette. A francia fővárosnak a forradalmi eszmék iránt mindig is fogékony népe elűzte – a későbbi marxista történetírás szerint bár is – a nagypolgárság érdekeit szolgáló királyt, Lajos Fülöpöt, és kikiáltotta a köztársaságot.

Heteken belül megmozdul München, Berlin, Milánó, Poznañ és Prága. Nem kivétel ez alól Bécs sem, ahogy Pest-Buda sem. Kossuth Lajos, a nemzeti függetlenségért, a feudális kiváltságok felszámolásáért és a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott tizenkilencedik századi magyar küzdelem kétségtelenül legmarkánsabb alakja, negyvennyolc magyar kulcsfigurája felirati javaslatában nemcsak Magyarország, hanem az ún. örökös tartományok (Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol és Vorarlberg) részére is modern alkotmányt követel. Megfogalmazódik a modern polgári magyar nemzet életkereteit tartalmazó, később akárha fejből szavalható tizenkét pont a sajtó szabadságától és a felelős honi minisztériumtól, meg az évenkénti országgyűléstől – a törvény előtti egyenlőségen, a nemzeti őrseregen, a közös teherviselésen és egyebeken át – az egyenlőség, szabadság, testvériség! jelszaváig. A bécsi forradalom hírére Pesten a Pilvax Kávéházban összegyűlő radikális ifjúság (Pilvax-klimax) másnapra tömegtüntetést szervez. Másnap győz a forradalom. Nos, ilyen körülmények között ugrik a ló Pétervárad kapujába. És tűnik el, mint már tudjuk, mindörökre e masszív ajtó mögött, ahová egyébként roppant nehéz halandónak bejutni, amennyiben a várlakók úgy ítélik meg – vagy valaki külső, akinek ők engedelmeskedni hivatottak -, hogy az illetőnek nincs mit keresnie a bevehetetlenség falai között.

Érdujhelyi Menyhért jó kis irodalmi vénával megáldott, kedvenc történészünk, aki végül Amerikában köt majd ki, az Újvidék, vagy miképp már több ízben hangsúlyoztuk, a Délvidék régi történetének oroszlánrészét feldolgozó alapművében mintegy sommásan – itt is nagyban könnyítve emlékeztető-összefoglaló dolgunkon – megsiratja Magyarországot, mondván: szegény jó hazám, neked kellett ezt is végigszenvedned! A forrongás egyebütt csak föld alatti morajként vonult el, nálunk kellett annak egész erővel kitörnie. Itt játszódott le összes rémjeleneteivel, s végződött a gyászos emlékű világosi fegyverletétellel. És szerencsétlen Újvidék, hány szomorú esemény emlékét írta Clio annaleseid lapjaira. Peturvárad, a régi Újvidék egy históriai tragédiának őrzi emlékét. S hogy az emlék annál szilárdabb legyen, a merénylő vára síkjaidról átköltözik a szomszédos sziklacsúcsra, hogy onnét kiáltsa a bámuló utasnak (mintegy vágja gyanútlan pofájába – durvítás részünkről!):

– Hé, e vár emlékét dédelgeti Törey Peturnak, Gertrúd királyné gyilkosának!!!

De jöttek még komorabb idők, a félhold uralmának irtózatos kora. Keletről nyomult előre Mohamed szilaj népe, hogy e szép országot zabolátlanul leigázva hódításait megkoronázza. A törökök átcsapkodnak Magyarországra, s első zsákmányuk: Vásáros-várad, Baksafalva, Kő-Szent-Márton. Az Újvidék határában fekvő három falu lett első martaléka az oszmánnak Magyarországon. Könnyekre fakaszt a sanyarúság, mely a következő kort jellemzi. Ámde akkor esküdt ellenségek állottak egymással szemben. Mi sem természetesebb, hogy azok gyűlölték egymást. Most meg jön egy kor, amelyben polgár polgártársa ellen ragad fegyvert. Újvidék lakói támadnak egymás ellen, s Magyarország egyik virágzó városára magyar hadvezérnek kell ágyúit szegeznie. S dönt majd a katona akképpen, hogy arra hosszabb történelmi távlatokból nézve, túl a szükséget hozó pillanaton, csak ennyit lehet mondani: istenem, meg nem érte.

Történt ez márpedig úgy, hogy midőn az akkor még Pozsonyban székelő magyar Országgyűlés a korszakos reformjaival volt elfoglalva, a délvidéki nemzetiségek, közöttük a szerbek gyorsan összedugták fejüket, miként tudnának az új viszonyok között maguknak minél jobb helyzetet biztosítani. Mivel az utóbbi időkben több ízben is rászedte őket ebben-abban a bécsi politika, így a magyarok felé hajlás logikus következménynek, érthető dolognak tűnt. Kezdetben a megbeszélések nagyobb döccenők nélkül folytak. Mind Pesten, mind Újvidéken megtanácskozták a szerbek a saját követeléseiket, ezeket összeadták, kivonták, beszorozták – pozitív történelmi gyakorlatuk volt ebben -, majd (ismételten) küldöttséget menesztettek a pozsonyi országgyűlésre. A küldöttség szónokául Aleksandar Kostiæ tekintélyes újvidéki polgárt választották, plusz még nyolc jeles férfiút, közöttük Djordje Stratimiroviæ földbirtokossal, a császári hadsereg tábornokával, a szerb nemzetgyűlés elnökével. Pozsonyban a megbízott ékesszóló a következő, nagy tetszést kiváltó, itt kissé lerövidített beszédével fordult az Országgyűléshez:

– Tekintetes Rendek! Küldöttei vagyunk a magyar szent korona alatt létező szerb nemzet főképp azon nevezetes részének, mely Újvidéken lakik, s mely tizenkétezret meghaladó, a hon boldogságáért vérök és életök föláldozására minden percben kész emberekből áll. Azt az örvendetes hírt kaptuk, hogy korábbi kérelmeink legnagyobb részét a Tekintetes Rendek már teljesíteni kegyeskedtek, s mi most bátorkodunk további kérelmeink egyéb pontjait is előterjeszteni azon legalázatosabb óhajjal: méltóztassanak bennünket testvéri karjaik közé mint ugyan egy hon fiait fogadni, mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi, szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.

Kostiæ szavait hangos éljenzés követte, majd a jegyző felolvasta a friss kérelmeket. Ezekben olyan nagyon sok nóvum nem leledzett, ami azonnali ellenkezést váltott volna ki, és azzal zárult, hogy a róm. katolikus hitről más vallásra szabad átmenetről rendelkező 1844-ik évi III. t. c. a vegyes házasságok teljes szabadságával együtt az óhitűekre is kiterjesztessék. Meggyőződve lévén, hogy dicsőségesen országló fejedelmünk kegyelme és az őszinte hazai kormány és törvényhozó testület nagylelkűsége emez igazságon alapult és mérsékelt kívánatainkat és kérelmeinket meghallgatni és sikeresíteni fogja, a szerbek és a többi óhitűek jobbágyi hódolattal szent ígéretöket teszik, hogy egész szívökből és lelkükből, vagyonuk és önmaguk feláldozásával a hon javának előmozdításában törekedendenek; hogy az alkotmányos király és édes hazánk iránt érdemdús elődeiket nemcsak utánozni, hanem felülhaladni fogják.

Mindenki szívből tapsolt, Kossuth is rokonszenvvel válaszolt, hogy a ház szóban forgó petíciót a minisztériumhoz utasítani méltóztassék. És akkor mindenki úgy vélte, ezzel ez el is intéződött, pedig az akna ott volt, csak senki nem vette észre, vagy nem akarta. Méghozzá mindjárt az első pont, amely így szólt: A szerbek a magyar nemzetiséget s a magyar nyelv diplomáciai méltóságát, ezek elsőbbségét és hatalmát minden közálladalmi és hazai viszonyokban Magyarországban szíves készséggel elismerik, és viszont kívánják, hogy a magok nemzetisége is elismertessék, és nyelvök szabad használata a magok tulajdon ügyeiben (az egyházi szolgálatokban és azok körüli beligazgatásban) törvény által megerősítessék.

Pillanatok alatt ki lehet találni, hogy itt nem a nyelvhasználat kérdése okozta a végzetes zavart, hanem ha ezzel szoros összefüggésben is, de más, ennél elvontabb, netán épp nagyobb dolog: a század maradandó rögeszméje. A baj pedig még ott megtörtént, valamelyik mellékhelyiségben, ahol a szakállából kis copfocskákat sodorgató Kossuth személyesen is igyekezett elbeszélgetni a békepipát tömködő küldöttség tagjaival. Utóbbiak közül Djordje Stratimiroviæ egyik pillanatban fölindultan kezét a szívére téve – Kostiæ kollégájának és még némelyiküknek nem kis kényelmetlenségére és ijedelmére – azon nyomban egyértelművé tette, hogy a szerbek mindenképp azt kívánják, ismerjék el őket nemzetnek, s erről le nem tennének, ha a kecske farkast ellik, akkor sem. Kossuth Lajos, akinek ugyancsak nem kellett parázsért a szomszédba mennie, erre szinte gondolkodás nélkül vágta rá, hogy Magyarországon egy nemzetnél többet semmi esetre sem hajlandó elismerni.

Mire Stratimiroviæ:

– Ha Pozsony tőlünk jogaink elismerését megtagadja, úgy mi azt máshol fogjuk keresni.

És akkor Kossuth részéről elhangzott az, amit soha többé nem lehetett visszaszívni, hiába igyekszik majd később szépíteni rajta maga is. Ugyanis tán ezt találta hirtelenségében mondani:

– Úgy hát, döntsön köztünk a kard.

Ebben az ügyben É. M. hívja segítségül a magyar szabadságharc jeles történetíróját, Horváth Mihályt, aki szerint: Kossuthnak mint miniszternek is egyik fő hibája volt, mit néki még mint hírlapszerkesztőnek és publicistának oly alaposan vetett a szemére Széchenyi István (eszerint a második legnagyobb magyarnak vetette az első, aki túlcsordult folyókat tudott a medrükbe utasítani): a modor és taktika hiánya, az az ildomtalanság, melynél fogva, hol az igazságot a maga részén látá lenni, mérsékletet, eszélyt s kíméletet többé nem ismert, és büszke, elbízott, nagy szavai által másokban is fokozódó szenvedélyt ébresztett.

– Úgy hát, döntsön köztünk a kard!

Egyik mondja, másnak meg több se kell. Aztán mégse ilyen pofonegyszerű. Újvidéken a helybéli sajtó és más konokul szító elemek kitartó hergelésére volt szükség, hogy végül április huszadikán óriási csődület támadjon. Sokan a tömegben piros-fehér-kék jelvényeket tűztek a gallérjukra. Kihordták a szerb egyházi levéltárakban található magyar jegyzőkönyveket, mindenféle magyar papírokat mindenhonnan, és máglyát raktak belőlük – valószínűleg ekkor semmisült meg Stanoje Bajac mortályosi kötélfonó, mesterdalnok Jara i Mara c. szerelmes drámai költeményének magyar fordítása, ahogy több régi hősdal, elbeszélő ének, közöttük épp a Márkó királyfi dicső tetteinek némely értékes régi magyarítása is. Utána Szerbia, Horvátország és Szlavónia éltetése mellett, zászlóik alatt a tiltakozók a városháza elé vonultak, honnan délután kettő óra tájban mintegy félszáz hintón és kocsin – Péterváradon át – Karlócára mentek főpapjukhoz, a metropolitához. Napnyugtakor a péterváradi mértékvámházi vendéglőbe visszaérkeztek, ahol csapra verték az ott talált hordókat. Lévén, hogy a metropolita melléjük állt, s óhajaik teljesítését megígérte, most már hozzáláthattak a határozatok meghozatalához. Kimondták a Horvátországhoz és Szlavóniához való csatlakozás szándékát, illetve azt, hogy a szerbség egyesítésének céljából mindent el fognak követni. Propagandát fejtenek ki a falvakban is. Bácskának minden falujába, ahol szerbek laknak, emisszáriusokat küldenek ki. A Pesti Hírlap tudósítója szerint sokan vannak közöttük idegen tartománybeliek, s van pénztáruk is, méghozzá – ahogy írja – meglehetős állapotban. A történések – ugyanezen tudósítás szerint – sokakat rémületbe ejtettek, többen családostól Péterváradra menekültek, s aggódva várják a további fejleményeket. Bácska forrong, egészen Bajáig. A magyar és német helységek félelemmel, de nem egészen készületlenül várják a harc kitörését. Péterváradról negyven ágyút szegeztek Újvidéknek.

Amolyan aprócska közjátékként ékelődhet ide be az a bájos kis esemény, amely élénken bizonyítja itt is, hogy ahol tragédia készül, ott még vígan tenyészhet a komédia. Újvidék városi közgyűlésének április végi ülésén, ahol felolvasták a korona által szentesített törvényeket, s ahol országgyűlési követek tették le mandátumukat, tanácskozás közben bizonyos Vlasics, azaz másképp: Gyulkov Jakab újvidéki lakos váratlanul felpattant az asztalra, kebeléből egy a már e végre készen tartott iratot varázsolt elő, s azt mint a nép kérvényét – Újvidék város magyar, német és szerb testvéreinek nevében! -, gyöngyöző homlokkal, bőszen olvasni kezdte. Az pedig ilyen kérelmeket tartalmazott, hogy például a rétek ne adódjanak haszonbérbe; az erdőkbe és fűzfásokba mindennemű marhák legeltetés végett eresztessenek be, s a makkoltatás is szabad legyen azon arányban, hogy mindenki öt darab sertést makkoltathasson; hogy a bormérés mindenkinek engedtessék meg; hogy a dobszó mellett haszonbérbe vett földek ára mi legyen stb., s hogy minden áldott nap szabad legyen zsemlyelisztet árulni. É. M. meg is állapítja, hogy iszonyatosan elharapózhatott már az izgalom, midőn ily furcsaságokat a városi közgyűlésen előadhat egy ember, kinek ott szavazati joga sincs. Szerinte a fenti petíció élénken emlékeztet a francia forradalomra, ahol mindenféle képtelen teóriákat a törvényes tárgyalások színterére hordtak avatatlan emberek. Így Gyulkov Jakab „testvérice, arányában makkoltató” petícióját is tudomásul vette, ezzel együtt jegyzőkönyvbe iktatta Újvidék város tanácsa. Tette ezt ahelyett, hogy a félcédulás illetőt onnét nyomban, grabancánál fogva kitette volna.

A forrongás középpontjából kiterjedő, a vidéken vérontással párosuló rablást és fosztogatást eredményező történésekről értesülvén a magyar kormány úgy döntött, kerít egy békegalambot. Erre a célra Petar Èarnojeviæ Temes megyei főispánt szemelte ki, kinevezve őt a háborgó déli vidékekért is felelős kormánybiztosnak. Csarnojevics Péter (ahogy személye a magyar iratokban megjelenik) Újvidéken és Szabadkán haladéktalanul statáriumot hirdetett, majd felhívással fordult szeretett szerb nemzetéhez, miközben a legendás előd, Csarnojevics Arzén pátriárka szellemét hívta segítségül. Nem sok sikerrel kecsegtető missziójában a pátriárka fényes emléke, úgy tűnik, csekélyke támaszt nyújthatott az utóbb kétségbeesett és lemondani kényszerülő ispánnak. Pedig talán ez volt az utolsó pillanat, amikor még valamit el lehetett volna érni – fényes kardok és újranövő, gőzölgő pacalhegyek, tengernyi vér, meg sok-sok darált hús nélkül, illetve mindez előtt. Csarnojevics Péter nemes szándékához nem fér kétség, ellenben tényleg van abban igazság, hogy a verekedésre felkészült feleket néha egymásnál is jobban idegesíti a békítő. Így benne mindketten lázasan keresték és meg is találták a nagy hibát, illetve az ármányt. A magyarok szerint nem volt eléggé erélyes, a szerbek pedig magyar bérencet véltek felfedezni benne. De ami a legvalószínűbb: Csarnojevics kudarcát az okozta, hogy semmiféle igazi adu nem lehetett a kezében. Csak a béke valamiféle általános, isteni sugallatra hevenyészett szabályzata. Kevés a pillanathoz.

Június 26-án, az országgyűlési képviselőválasztás napján Újvidéken is kicsurrant a vér, s lett ebből valami olyasmi, amiről Kuroszava Akira japán filmrendező méltán elhíresült alkotása, A vihar kapujában juthat eszébe a legutóbbi ezredforduló művelt közönségének (több szem másképp lát). A Pesti Hírlap tudósítása szerint aznap kora reggel nagyszámú vegyes népcsoport gyűlt össze a Zöldkoszorúhoz címzett vendégfogadó előtt. Az udvarban éppen indulófélben lévő néhány kocsi mellett összegyűlve pár magyar és szerb egymással szóváltásba keveredett. Az előzőek szemükre vetették az utóbbiaknak, hogy fegyvereseket rejtegetnek pincéikben. Ebből dulakodás támadt, azonban a feleket valahogy még sikerült lecsillapítani. Hanem rövid időn belül úgy esett, hogy bizonyos Szabó János magyar ember egy fegyveres szerbbel valami közeli bolt előtt összeveszve verekedést kezdeményezett olyan formában, hogy őrölt paprikát dobott amannak a szemibe. Látván ezt a városháza és a vendéglő környékén összesereglett „rácok”, tüstént odarohantak, és a kerítésekről-kutakról leszaggatott lécekkel-rudakkal nevezett magyart űzőbe vették, majd a közeli sörházba menekülő férfit – betörvén rá az ajtót – menten agyonverték.

Akkor még hivatalban lévő, éppen ott tartózkodó Csarnojevics Péter lejött ugyan a felbőszült nép közé, igyekezett csillapítani őket, de nem boldogult velük. Le is köpték. Ekkorra a harangok félreverettek. A pincékben csakugyan ott rejtőzködő fegyveresek előjöttek – közöttük szerb nemzetőrök is a saját és hivatalos fegyvereikkel -, mindannyian a piacra tódultak, ahol öldösni kezdték az útjukba kerülő magyarokat, de nem jártak szerencsésebben a németek sem. Miután a vérszomjas tömeg ott több felkoncolnivalót nem talált, sorba járta az utcákat, s amerre újabb magyarra vagy németre akadt, azt iszonyú dühöngéssel részben agyonrugdosta-vagdosta, részben agyonlőtte. A Pesti Hírlap szerint ez igen derék nemzetőrök két sváb tejesasszonyt is halálra szurkáltak. Mindenünnen hajmeresztő ordítozás hallatszott, lődözés és segélykiáltás. Hányan vesztették életüket akkor, valószínűleg sosem lehet pontosan megtudni.

Bizonyos Geisler György, aki akkor kamasz fiú volt, úgy adja elő a dolgot, hogy Szabó János egy köszörűsboltba ment a Zsidó utcába. Oda jött két szerbiánus is, és az egyik ezekkel a szavakkal adta át handzsárját a köszörűsnek:

– Csak jól élesítsed meg, hogy káposztát vághassunk a magyarok fején!

Erre Szabó a hetvenkedő háta mögé került, s késsel áthasította a koponyáját. Látva társa vesztét, a másik szerbiánus kiszaladt, és segítség után kiabált. Megpillantván a feléje tartó, dühében összeverődött tömeget, Szabó futásnak eredt, áttört egy korhadt kerítést, és a bara (békató) felé menekült. Ám ahogy a cigány asszony szerelmét, úgy őt is beérték arrafelé a nálánál sokkal nagyobbakat szökellő pandúrok, ahol is egyikük nyomban lepuffantotta, mint a veszett kutyát. Geisler látta, midőn élettelenül kalimpáló holttestét a városba hozták. A veszedelem hatására, mondja, a katolikus templom tornyába szaladt, s félreverte a harangokat.

Braun Fülöp, aki akkor tanító volt Újvidéken, az esetről Matusek köszörűstől értesült, úgy adja elő a dolgot, hogy a két szerb bement a köszörűs boltjába régi, törökmódi handzsárját élesíteni. A köszörűs azzal utasította el őket, hogy sok a dolga, a vár megrendelésére kell fegyvereket élesítenie. Mire odamegy Szabó János egy méla, véletlennek s vétlennek tűnő, langaléta társával, és kérdi:

– Minek nektek oly sürgősen a kés?

Erre a szerb feleli:

– Azért, mert egynéhány magyarnak le akarjuk vágni az ostoba fejét.

Erre Szabó elkapta a szerb kését, hátulról annak a feje tetejébe vágta, majd futásnak eredt. A szerbek utánaszaladtak, összeverték és bevitték a városházára. A másik magyart ugyanott valamiért gyorsan véresre taposták, azt a langalétát (gondolván tán, hogy ő könnyebben sújthatott fölülről), mialatt Szabó megszökött, s a békató felé menekült. Itt már maga Braun látta, ahogy a szökevény abbéli igyekezetében, hogy a világból is kifusson, túl próbált szaladni az örmény templomon. Ott azonban legott ismét beérték és agyonverték. É. M. szerint (aki Braunt idézi): midőn az ajtón kilépő örmény pap e bűntényt avatatlan szemlélte, idegeiben megrendülve csendes őrületbe esett, nemsokára át is helyezte elöljárósága Újvidékről. Ezalatt a másik megsebesített magyart kocsira tették, azonban a kocsi mellett állók kiszedték a kerékszeget, amitől a kerék kiesett, s midőn az elszóródott sebesült fölkelt, majd tántorogva akart tovább menni bizonytalan lábain, az ingerült nép tüstént odarohant, és romlandó belét menten kiugrálta.

Szerb szemtanúk, azaz ocsevidácok szerint a római sáncok mellett tanyázó szerb seregből – akkor már táboroztak ott bőven – két szervián jött Újvidékre, éppenséggel lehet, hogy a képviselőválasztás napján, és egy köszörűshöz mentek késeiket élesíteni. Midőn megélesítették, a városháza előtti térre sétáltak, ahol egy csapat magyar diskurált. Ezek között volt Szabó János és Nagy András, akik elkérték utóbbiak késeit, és heccből vizsgálgatni kezdték azok élét. Amikor a szerbiánusok kérték vissza fegyvereiket, a magyarok nem akarták visszaadni. Erre előzőek megpróbálták erővel visszaszerezni, ám a tülekedés közben kezeiket úgy megvágták, hogy kórházba kellett őket szállítani. Erre nagy zűrzavar támadt. Szabó János és néhány társa menekülés közben életét veszítette (mai szakkifejezéssel élve: a nyilvánvaló tömeges over-reaction, azaz túlreagálás eredményeképp). Nagy nehezen a városi hatóság is közbelépett, s a katonaság segítségével helyreállította a rendet. Egyébiránt úgy vélik szóban forgó, ma már persze rég nem élő tanúk, hogy Csarnojevics nem a képviselőválasztás alkalmából tartózkodott Újvidéken, hanem a kormány biztosaként a városi hivatalok betöltésével volt elfoglalva, és hogy a konfliktusnak semmi köze a képviselőválasztáshoz.

Szimonics István kamenicai v. kamanci földbirtokos azt állítja, hogy ő a zavargás idején Újvidéken volt. A két szerbián kését élesíttette. Midőn kijöttek a boltból, odamegy két magyar, s az egyik kérdezi: minek élesíttetitek késeiteket? És elkérte valamelyiket, hogy megnézze. Emez odaadja, mire a magyar fejébe szúrja a kést, majd elszalad. Választás volt, sok ember állott a piacon. Mikor a másik szerbián jajveszékelése felhangzott, a szerbek űzőbe vették Szabót, majd a barán megölték. Azután még egy magyart üldözőbe vettek, valamilyen Rózsát, kire gyanakodtak, hogy Szabó társa, és súlyosan megsebesítették.

Egy újvidéki lakos, aki nevének elhallgatását kérte anno, emlékezetből nyilatkozva úgy mesélte el a szomorú esetet, hogy Szabó János, aki előzőleg annyira felöntött a garatra, hogy lehányt egy fát, a Zsidó utcában „levadrácozva” őket, mások füle hallatára belekötött ezekbe a szerbiánokba. Erre a sérelemtől azonnal lobot vetett népség lelkéből füstöt okádva dühödten a nyomába eredt, miközben annak „magyar anyját” szidalmazta. Szabó a bara felé menekült ösztönösen, erősen kacsázva, és a mostani Dungyerszky-féle telken, illetve az akkor ott még létező sörházon át a szárazmalomba futott. Egy újvidéki szerb szappanos, csúfnevén Gucura, aki többször is rálőtt, de elvétette, ott utolérte, aztán hátulról szabályosan kivégezte. A lármára a piacon álló szerbek befutottak a Vasemberről elnevezett ház udvarába, mely akkor ideiglenes városházául szolgált, és az udvaron tornyosuló hasábos tűzifát felkapkodva a magyarokra rohantak, s ezt a Rózsát félholtra verték. Utána valakik föltették Rózsát egy kocsira, azonban a szerbek kiszedték a kerékszögeket, így alig haladt valamit a kocsi, a szögek kiestek, Rózsa pedig leesett, de nyomban felugrott és elfutott. Esetleg akkor vetődött épp a piacra egy bámészkodó idegen, fején cilinderrel, a mérges csőcselék pedig a hasábfákkal teketória nélkül agyonverte, hogy még köszönni se volt alkalma.

Újvidék város törvényhatósági bizottsága júliusi közgyűlésén tárgyalta az említett „zavargást”, és a felvett jegyzőkönyv szerint a bizottság megállapítása a következő volt:

A bűnfenyítő választmány Sztratimirovics Radivoj városi főkapitány tiszti tudósítása kapcsán jelenti, miszerint Trifkovics Riszta és Gavrics Sztánkó szerb fejedelemségi Belgrád fővárosból való lakosok adott napon – elromlott fegyvereik javíttatása céljából – a Futaki úton lakó Matusek puskaműves előtt megállván az éppen azon a napon tartott országgyűlési követválasztásra összegyülekezett népességből (sic!) Szabó János kezesség mellett kibocsátott városi rab és egyébként esméretes nyughatatlan és veszedelmes gonosztevő ezen semmi rosszat nem gyanító szerbiánusokat iszonyú káromkodások közt véletlenül megtámadta, és egyiköknek övéből a mellékelt nagy török kést (handzsárt) kihúzván, azzal mind a kettőt irgalmatlanul vagdalta, és ebbéli bűnténye elkövetése után futásnak eredt, de nemsokára, mintegy 11 óra tájban az örmény templom megetti vám illimáni töltésén a rajta ejtett számos seb következtében halva találtatott. Ezen borzasztó kicsapongás idejében Dobos József és Rózsa Antal helybeli lakosok is nehezen megsebesíttetvén, midőn ez utóbbi kettő kapitányi rendelés nyomán a város kórházába ápolás végett vitetnék, „Vadrác Isten” szidalmazása miatt a kocsiról, melyben voltak, ledobattak és egy csoport által, melynek egyénei eddig nem puhatoltathattak ki, a csatolt orvosi látlelet szerint agyonverettek. Ugyanezen alkalommal többen is voltak megsebesítve, de miután Peák Ferenc városi sebész, ki őket gyógyítani kezdte, Pestre elutazott, azoknak nevei nem tudatnak. A végzés értelmében várják a vizsgálat további eredményeit, közben a sajnálatos eseményről értesítik méltóságos Csarnojevics Péter temesi grófot és teljhatalmú királyi biztost.

É. M. a maga részéről mindezt így összegzi: az elősoroltak után immár megállapíthatjuk a tényt, hogy a konfliktus utcai összeszólalkozásból keletkezett a szerbiánok és Szabó között. A szerbiánok sértő kifejezéseket használtak, amire Szabó tettlegességgel válaszolt. Különben Szabó rovott életű volt. Az is bizonyos, hogy Szabó Jánost, midőn a bara felé szökött, lelőtték, s még másik két magyart: Dobost és Rózsát agyonverték. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a vérengzés nincs összefüggésben az országos képviselőválasztással. A felingerelt kedélyek háborgása közepette véletlenül keletkezett személyes összeütközés idézte elő az egészet. – Ez a történeti tény, állapítja meg, amelyet ő harag és részrehajlás nélkül, minden politikai tendenciától eltekintve, tárgyilagosan óhajtott előadni. Részünkről innen, mai szemszögből pedig megállapítható, hogy krónikásunk becsületes szándékához nyilván nem fér kétség. Ellenben mintha valahogy épp arra a félelmetes dologra nem figyelt volna föl kellőképp, vagy nem helyezett volna rá megfelelő hangsúlyt, midőn a felingerelt kedélyekről szólt, hogy ugyanis éppen ott, ahol a hordóból valamiért kizötykölődött és szétszóródott már a puskapor, ott általában elég egy árva szikra. Viszont épp erre gondolhatott adott körülmények között Horvátország és Szlavónia akkori katonai főparancsnoka, báró Hrabovsky János altábornagy, Horvátország királyi biztosa – aki a franciák elleni harcokban tűnt ki volt, s akit majd épp a délvidéki várak úgymond operálásában való részvételéért ítélnek halálra a magyar szabadságharc elbukása után -, ilyesmi motoszkálhatott az ő sokat és sokfélét látott fejében, amikor a tartalék ágyúkat is kiállítatta Pétervárad falaira, és határozottan az újvidéki lakosság lefegyverzését követelte.

A helyzetről így tudósít ugyancsak a Pesti Hírlap: Újvidéken csend van, remegnek a Péterváradról városukra tátongó ágyúktól. Miután Hrabovsky lefegyvereztette őket, a városházánál a sárga-fekete zászló mellé fehéret tűztek ki. Több épületről illír zászlók lobognak. Magyar nemzeti zászló csak egy szűk utcában látható. Az is elég kicsi. Több magyar és német, sőt szerb család is átköltözött a kellemetlenségek elől Péterváradra.

Megnyugvásról, írja itt még É. M., természetesen szó sem lehet, emberi indulatokat szuronnyal meg ágyúval lecsendesíteni lehetetlen. Amíg a szerbek és nem szerbek előtte a legjobb viszonyban voltak, mostanság e jó viszony felbomlott.

Ilyen körülmények között lepte meg Újvidéket Csarnojevics lemondása. Búcsúlevelében a távozó kir. biztos papokra valló modorban, a végzet már-már bibliai ecsetelésével ajánlja az eltévelyedett városnak egyenként és összesen, hogy a lázadókkal minden összeköttetést szakítson meg, térjen vissza a törvények iránti tiszteletre és a teljes engedelmességre, mivel szerinte az ingatagság, melyet az elmúlt hónapokban tanúsított, politikai éretlenségének, a szabadság élvezetére való képtelenségének a jele. Csak a törvénynek való feltétlen meghódolás és a törvényes hatalmak tisztelete mellett lehet jövendője, ellenkező esetben ütni fog fölötte a végzet órája. Végtére tudatja, hogy a szerencsétlen helybeli lázadásnak esélye nincsen. Magyarország minden lakosa, véli szó szerint: undorodással tekint a lázongó szerbekre, általában fegyverzi magát ellenük, így aztán a dolognak más vége nem lehet a pusztulásnál, meg a kiszámíthatatlan nyomorúságnál. Sőt, az ámíttatásból kijózanodó nép maga magáért fog ámítóin és vezetőin véres bosszút állni. – Így köszönt le/el Csarnojevics Péter felemás sikerű, még inkább sikertelen békítő, sok-sok évvel a legendában tartósult nagy útmutató előd: Csarnojevics Arzén után. Sine ira et studio.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 37. szám