Megkezdődött a parlament őszi ülésszaka, s máris zsidózástól volt hangos a terem idebent s a Kossuth tér, odakint.
Félreértés ne essék: nem Semjén Zsolt alpári szódiaréjával kívánok foglalkozni, ugyanis ellenféllel szívesen vitázik az ember, de ellenséggel, tudniillik a köztársaság, a demokrácia és a humánum szellemének dühödt ellenségével, otromba, szélsőséges, kirekesztő, az antiszemita szellemiséget felidéző, gyűlöletkeltő nézeteknek vissza-visszatérő módon hangot adó, s az intellektuális minimumot abszolválni képtelen, színvonal alatti felszólalással aligha. Legyen ez az ember megbízóinak és szövetségeseinek szégyene: azoké, akik az egyház „morális-keresztényi” álláspontjának képviseletére leginkább őt tartják méltónak és alkalmasnak (amint elhangzott: a KDNP a katolikus egyház dárdájának hegye – ezúton is gratulálok az egyház vezetésének eme csodafegyveréhez), s azoké, akik politikai érdekházasságra lépnek azzal, akivel önmagára valamit is adó, tisztességes ember (és párt, no meg egyház) nem költözik közös politikai háztartásba. Aki persona non grata minden valamirevaló társaságban, legalábbis Hegyeshalmon túl.
Sólyom Lászlóról kívánok szólni, közelebbről az ő felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan „holokausztozásáról”. Az elnök – sokak számára rég várt pillanat – végre kimondta azt, hogy „ne az árpádsávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót!”. Ám ennek indoklása mintha azt jelezné, hogy az elnök és környezete valójában nincs tisztában az árpádsávos zászló elfogadhatatlanságának és vállalhatatlanságának valódi okával.
Ugyanis nem a holokauszt túlélőire, s az ő fájdalmukra való tekintettel, avagy a halottak iránti tiszteletből kell (kéne) megtagadni e lobogó használatát (annak ellenére, hogy ezt a „polgári és nemzeti jobboldal” vezére a korábbiakban minden további nélkül elfogadhatónak találta), hanem azért, mert a szimbólum szellemisége, a nyilaskeresztes múltat megidéző jelkép az egész magyarságot sérti. Ez nem pusztán a holokauszttól érintett magyar zsidók és magyar romák belügye, hanem minden tisztességes, becsületes magyar emberé, beleértve magát a köztársasági elnököt, Sólyom Lászlót is. A nyilaskeresztes nemzetvesztők az egész országra hoztak romlást, kiheverhetetlen szégyent és gyalázatot, hullahegyeket és rommá lőtt fővárost, bűnt és gyászt. Csak emlékeztetnék arra, hogy Sólyom László egyik neves nyugati kollégája, a jobboldali Nicolas Sarkozy nemrég annak adott hangot, hogy az antiszemitizmus nem a francia zsidók ügye, hanem a köztársaságé. Ideje lenne ezt Európa ezen felén is tudatosítani: hiszen a nemzetből kirekesztett és nagyüzemi körülmények között elpusztított, avagy csak egyszerűen a Dunába lőtt magyar zsidók és magyar romák sorsa a nemzet – a köztársaság – egészének tragédiája. Amiként a holokauszt mint szimbólum az egész emberiséghez kell hogy szóljon, mindnyájunkat figyelmeztetve arra, amit ott és akkor az emberiség követett el, s amire itt és most az emberiségnek kell közösen nemet mondania. Ezért aztán különösen feltűnő, értelmezhetetlen és méltatlan pongyolaság, hogy Sólyom a beszédében a holokausztot mítosznak nevezte.
Intellektuális csőd és morális érzéketlenség Sólyom részéről az egymással összemérhetetlenek örökös összemérése, az aszimmetrikus fogalmak egybevetése. A félelmet generálók aljassága és embertelensége nem mérhető össze a veszélyt emlegetők sokszor túlzó vagy „túlérzékeny” állításaival, akár még ha manipulatív szándékkal teszik is ezt. De végképp tévedés Sólyom részéről arra hivatkozva, hogy „Magyarországon nincs fasizmus és nincs fasiszta veszély” a morális kötelességről és parancsról lemondani. A veszélyérzetnek semmi köze sincs a morális érzékhez. Nem azért utasítom el morális alapon a gyilkosságot, mert éppen a torkomat szorongatják, hanem azért, mert morálisan megengedhetetlennek tartom azt. Márpedig ehhez nincs szükség arra, hogy épp a halántékomhoz szorítsanak egy revolvert. A félelemnek és a veszélyérzetnek nincs köze a morálhoz, ezek nem morális kérdéseket generálnak, hanem az egészséges életösztönből fakadó védekezést vagy menekülést. A morál nem a rossz beteljesedését követő utólagos reflexió, hanem a rossz beteljesedését megelőző egyéni és közösségi tudat, konszenzuális értékrenden nyugvó felfogás, többek között épp a megelőzés érdekében.
Sólyom következtetése persze más szempontból is téves. Az elnök azt állítja, hogy a radikális jobboldal Európában, „a mintának tekintett demokratikus államokban is” jelen van. Ez tény, mondhatni közhely. Ám ehhez azt fűzi hozzá, hogy „mindezek ellenére nem kételkedik senki sem ezen országok demokratikus jellegében”, ugyanis – így a magyarázat – „ezekben az országokban az alkotmányos alapok szilárdak, nagy tekintélyük és általános támogatottságuk van”. Igaz. De tegyük hozzá: ezekben az országokban a demokratikus pártok mindegyike számára morális kötelezettség és politikai evidencia, hogy a szélsőségekkel ne tartsanak fenn semmiféle kapcsolatot, illetve azok megnyilvánulásaikor a politikai mező minden oldala egyforma erővel hallassa a hangját. Nem tétovázva, nem hezitálva, hanem azonnal. Mert még mindig jobb félni – és megengedem: félelmet kelteni -, mint megijedni. A félelem tárgya még virtuális, a megijedés tárgya maga a valóság. Amivel akár egy délutáni tömött metrón is szembetalálkozhatunk…
Amott tehát nincsenek ilyenkor pártpolitikai érdekek és megfontolások, nyílt vagy titkos összekacsintások, igaz, az ottani elnökök sem oly megértők, mint a miénk, aki a Fidesz viselkedésének csendes apologétájaként arra hívta fel a figyelmet, miszerint „magától értetődik, hogy egy politikai párt a radikális jobboldal megmozdulásaira politikai pártként reagál… A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és kárát mérlegelve”. Az elnök ezek szerint mégsem lát el oly messzire a Sándor-palota ablakából, hanem csak a Duna másik oldaláig, épp addig, ameddig egy egyszerű sétálónak is megadatik a Halászbástyáról. A hazai gyakorlatból leszűrt politikai és morális credo súlyos és megbocsáthatatlan tévedés. A nyugat-európai demokratikus pártok ugyanis épp „pártpolitikai érdekeik” mentén, „lépéseik politikai hasznát és kárát mérlegelve” nem lépik, nem is léphetik át a morális küszöböt.
Azt, amit ugyanezen a napon a magyar törvényhozás épülete előtt mosdatlan szájjal zsidózó választópolgárok – árpádsávos lobogók alatt (amely jelképet, ugye, Orbán elfogadhatónak tekint) megtettek.
Így ért össze, ami összetartozik.
Gábor György vallásfilozófus
