Transzplantáció
Népszabadság * Bächer Iván * 2007. szeptember 15.
Kép: Teknős MiklósNégy óra volt, hétköznap, délután. Mint ilyenkor általában, most is egymagam könyököltem némán a pultnál. Egyedüli vendég voltam, mint legtöbbször e szakban. Átlapoztam a bulvárlapokat, a náci napilapot, felhajtottam kisfröccsömet, aztán kezdtem a veselkedést hazafele.
Ekkor nyílt az ajtó mögöttem. Hátrafordultam, mert kíváncsi vagyok, no meg jól nevelt is, aki mindig köszönti az érkezőt.
Egy idegen, még sose látott úr bólintott vissza némán. Lábai között egy első látásra is feltűnőn élénk kutya pórázlott befele.
Az egyszerű, ám tiszta, rendezett, zakós, inges, farmeros, hatvan körüli, szemüveges, őszes úr, akit első látásra valamiféle tanárnak tippeltem, a sarokba ült, a karfás kakasülőre. Ezzel is elárulta idegen voltát; arról a helyről három kedves törzsvendég halt ki, akiknek emlékét híven őrzi a lokális emlékezet, és akiknek helyére már csak babonából sem ül az idevalósi.
Mindazonáltal tüzetesebben elébb a kutyát vettem szemügyre; hökkentően rusnya egy kutya volt. Dakszlinál nagyobb, pulinál kisebb, sima szőrű keverék, dülledt szemekkel, görbe lábakkal, se nem elálló, se nem fityegő fülekkel, afféle sefülekkel leginkább.
Lehajoltam, hogy megsimogassam.
A dög minden előzetes figyelmeztető jelzés, vicsorgás, morgás nélkül, némán, de roppant határozottan harapott kezem felé, épphogy el tudtam azt rántani.
– A kurva anyád – szaladt ki számon az, ami a szívemre pattant hirtelen.
De fölegyenesedve gyorsan korrigáltam:
– Helyes kutya – biccentettem oda szomszédomnak, aki egy mentes vizet rendelt magának.
– Helyes – mondta szárazon. Majd egy pár másodperc hallgatás után hozzátette:
– Holnap beoltom.
– Hogy érti?
– Hát úgy. Úgy, hogy megöletem. Megölöm.
– Beteg?
– Kicsoda?
– Hát a kutya.
– Nem.
Gondoltam, nem kérdek többet, ha akarja, mondja, ha nem akarja, menjen a francba bátran, akinek ilyen rusnya kutyája van… Mondta.
– Én vagyok beteg.
Ránéztem, és rögtön láttam: nem beszédes ember, aki most beszélni fog. Nem is kérdeztem, hagytam, hadd csinálja a maga mélyből fakadt folyása szerint.
– Leukémia. Háromnegyed éven át vártam donorra. Háromnegyed éven át kerestem testvéremet. Harminc éve tűnt el Ausztráliában. Megtaláltam. Vállalta. Ad csontja velejéből egy jó adagot. Jövő hét szerdán érkezik. Hétfőn befekszem, befekszünk. Amíg én a steril bokszban időzöm, sterilizálják a lakásomat is. Oda mehetek vissza, csak steril lakásba. Ha visszamegyek. Nem lehet abban a lakásban egy szál kutyaszőr nem sok, de annyi se. Nemhogy egy egész kutya.
Elhallgatott, meglöktem hát egy kicsit.
– Senki sincs, aki vállalná?
– Senkim sincs. Magam vagyok. Meg ő. Öt éve halt meg a feleségem, ő féléves volt akkor. Majdnem belepusztultunk mind a ketten. Egymásból merítettünk erőt.
– Gyerek?
– Nincs – mondta szárazon. – De ha lenne is, senkit sem viselne el. Mindenkit megharap. Ha nem vagyok vele, szünet nélkül ugat. Öt éve nem voltunk egymás nélkül egy minutát se. Kijön velem a fürdőszobába, a klozetre. Éjjel együtt alszunk. Én mindig úgy alszom, hogy jobbra fordulok, szíves is vagyok, nem szeretem azt nyomni, jobb kezemmel átölelem alulról az én nagypárnámat, bal kezemmel a másik nagypárnát felülről. Ő pedig odafurakodik, és orrát a hónaljamba nyomja. Így alszunk öt éve.
Spekulálni kezdtem. Kutyás voltam. De már nem akartam az lenni többé. Elég volt. Hiányzik a kutya, de… Eddig se jutottam a spekulációban, amikor megszólalt határozottan:
– Nem.
– Mi nem?
– Nem adom oda magának. Nem adhatom. Soha nem tudná megszeretni. Ő meg mindig megharapná. Nem harap nagyot egyébként, sose ejt sebet. De mindig harap. Mást mindig. Lelke mélyéből nem is akarna harapni. De muszáj neki. Muszáj harapnia szegénynek. Nem tud egy jó állatorvost? A mienk kórházban van.
Tudtam. Megadtam a telefonszámot is.
Aztán leguggoltam, odatartottam jobb öklömet a kutya orra elé. Beleharapott azonnal. Tényleg nem szakította át a bőrt, nem ejtett sebet, de azért fájt, meg is maradt szemfogának két halovány nyoma. De nem tartotta szájában kezemet, visszakozott. De aztán harapott megint. És harmadszor is. Próbáltam megsimogatni fejét. Harapott. Kicsi kutya, mondtam neki. Harapott. Drága kicsi kutya. Harapott, harapott, harapott.
– Nem fogja bántani. De mindig harapni fogja – hallottam fölülről.
Fölegyenesedtem, belekortyoltam a kérés nélkül kapott újabb kisfröccsbe. Kicsit hallgattunk.
– És most mi lesz?
– Mondtam. Megölöm.
– És megműtteti magát?
– Igen.
– Minek?
Nem válaszolt. Ült még egy kicsit, fizetett és ment. A rusnya kis kutya nyomakodva kacsázott ki az ajtón előtte.
Napokig, hetekig a fejemben voltak. Aztán kikoptak, mert ez a rendje az életnek. El kell engedjük a más baját, különben nem bírjuk cipelni azt, mitől nem szabadulhatunk: a magunkét.
Négy vagy öt hónap telt el. Ültem a szokott helyemen a pultnál, délután, négykor, magányban. Nyílt mögöttem az ajtó. Hátrafordultam. A kutyás úr volt. Önkéntelenül néztem azonnal lefelé, a lába alá. Ott jött a kutya. Köszöntöttük egymást, de nem szóltunk aztán egy darabig. Leguggoltam, a kutya megharapott, megnyugodva egyenesedtem föl. A kutya a régi volt. A gazda azonban igencsak viseletesnek tűnt. Kérdés nélkül mondta.
– A testvérem kivett egy kis garzont. Azt sterilizáltuk ki, oda mentem a műtét után. Ő költözött hozzám, szenvedett a kutyával. Összevissza harapta őt szegény. Három napig ugatott, aztán két napot aludt. A kutya. Telefonon beszélgettem vele. A kutyával. Három hónap után viszszaköltöztem hozzá.
Spekuláltam, mikor találkoztunk. Már vagy két hónapja együtt vannak megint.
– Hát akkor minden rendben van – mondtam, és önkéntelenül megemeltem poharam.
– Minden – bólintott. Felhörpintette vizét, fizetett, köszönt, kilépett az ajtón, az utcáról szólt vissza:
– Két hetem van hátra. – Elmosolyodott, és kicsit fölemelte mutatóujját. – Jó esetben.
