2007.09.13., 2007. évfolyam, 37. szám
szerző: Bita Dániel forrás: 168ra
cimkék: Magyar Gárda, Szabó Zoltán
Nyitott kapukat dönget az MSZP, amikor a párizsi békeszerződés szellemében módosítaná a kétharmados egyesülési törvényt. Nyíltan fasiszta szervezetek elvben ugyanis ma sem alakulhatnak hazánkban. A Magyar Gárda betiltását viszont hiába is remélné a nagyobbik kormánypárt.
Fotó: Kovalovszky Dániel „A hazai bíróság és ügyészség felelőssége azért is nagy, mert nem tud milliós tömeg összefogni a demokráciáért… Ehelyett a bíróságok gyakran látszatérveléssel hárítanak” – mondta a 168 Órának a Magyar Gárda alakulása kapcsán Fleck Zoltán jogszociológus.
Nos, a szocialisták most épp az igazságszolgáltatástól remélik a radikális szervezetek megfékezését.
Magyarországon mindenkinek joga van szervezetet alapítani, ahhoz csatlakozni. Ám az egyesülési jog gyakorlása „nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást”, nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Az alkotmány értelmében „senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására”. Ugyancsak az alaptörvény mondja ki, hogy „politikai célt szolgáló fegyveres szervezet” nem alakítható. A korlátozás eredeti célja a Munkásőrségnek, az állampárt fegyveres milíciájának fölszámolása volt.
Az egyesülési jog – a lelkiismereti, a vallás-, a szólás- és a sajtószabadsághoz hasonlóan – eredendően negatív jog, mivel az államnak nem volt más dolga, mint tartózkodni a korlátozásától. De miként a fenti szabadságok, úgy az egyesülési jog sem abszolút. A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya az állam biztonsága, a közbiztonság, a közrend, a közegészség, a közerkölcs, illetve mások jogainak és szabadságának védelme érdekében korlátozni engedi.
Szocialista képviselők most az 1947-es párizsi békeszerződésnek a „fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű” szervezetek tilalmáról szóló pontjával egészítenék ki az egyesülési törvényt.
Igaz, a kommunista hatalom – szovjet kívánalomra – a „fasiszta egyesületek” körét kiterjesztette a Horthy-kor utolsó éveinek lényegében minden pártjára, társadalmi egyesületére. Sőt, a civil szféra fölszámolásakor is előszeretettel hivatkozott a békeszerződésre, amely viszont a polgári jogokat úgyszintén korlátozó szélsőbaloldali ideológiát nem tiltotta.
A párizsi békeszerződés (illetve az azt becikkelyező 1947. évi XVIII. törvény) amúgy ma is hatályos jogforrás. Alkalmazni lehetne a radikális, fasiszta csoportok megalakulása ellen – noha erre a rendszerváltás óta nem volt példa. 1992-ben egy alkotmánybírósági beadvány kifogásolta ugyan, hogy az 1945. évi V. törvény (vagyis a fegyverszüneti egyezmény) csak a fasiszta pártok alakítását tiltja, a kommunistákét nem, a testület rendben levőnek találta a szabályozást.
Persze miként a gyűlöletbeszéd kapcsán fölvethető: miért kizárólag a holokauszt relativizálása legyen üldözendő, s a kommunista diktatúra gaztetteinek eltagadása miért nem, úgy vitatható, hogy a fasiszta pártok tilalmából nem következik-e a proletárdiktatúrát kívánók üldözése is. Még akkor is, ha ilyeneket alig találni.
Nagyobb gond – mint Kállai R. Gábor író a Népszabadságban közölt publicisztikájában megjegyzi -, hogy a párizsi békeszerződés kísérletet sem tesz a „fasiszta” vagy „fasiszta jellegű” nézetek definiálására, körülírására.
Pedig döntő: mi az, amit a demokratikus jogállam csupán a polgárainak többségét sértő, irritáló, ellenszenves véleménynek tekint, és mi az, amit már a jogállamra, a szabadságjogokra veszélyes eszmének. Márpedig e kérdésre a békeszerződést mechanikusan másoló szocialista javaslat sem ad választ.
A Szabó Zoltán MSZP-képviselő által jegyzett előterjesztés a szervezet bejegyzését végző bírának adna mérlegelési jogot, ha „fennáll a veszélye, hogy a létrejövő szervezet mások jogainak és szabadságának sérelmét okozza”.
Hogy értsük: a társadalmi szervezeteknek a székhelyük szerint illetékes megyei bíróságtól (vagy a Fővárosi Bíróságtól) kell kérniük a nyilvántartásba vételt. Az egyesület fölött az ügyészség törvényességi felügyeletet gyakorol, jogsértés esetén bírósághoz fordul, amely megsemmisítheti a szervezet határozatait, és akár fel is oszlathatja azt.
Hogy kényes ügyekben az igazságszolgáltatásnak vállalnia kell a döntést, nem vitás. De sokszor nem teszi. Helyette úgy csinál, mintha a kicsit megforgatott nyilaskereszt már nem volna nyilaskereszt.
Emlékezetes az is, hogy a Fővárosi Ítélőtábla 2005 nyarán nem vállalta az évről évre a nyilas kitörési kísérletre emlékező Vér és Becsület Kulturális Egyesület (VBKE) feloszlatását. Noha a Fővárosi Bíróság első fokon törvényen kívül helyezte az ügyészség szerint is újfasiszta szervezetet, az ítélőtábla a Legfelsőbb Bíróság elnökétől és az Alkotmánybíróságtól várta az ügy megoldását.
A végül nagy nehézségek árán betiltott, vállaltan hungarista VBKE vezetője, Domokos Endre János utóbb Pax Hungarica néven remélt föltámadást. Az egyenesen a hungarizmus eszmerendszerének bemutatását és a nézeteik miatt jogsérelmet szenvedett posztnyilasok védelmét célul tűző szervezet nem alakulhatott meg.
Igaz, míg az Orbán-kormány alatt mondvacsinált okokkal (például a területfoglalási engedély megtagadásával) sikerült meggátolni a náci parádékat, a szociálliberális koalíció regnálásának minden évében tüntethettek a kopaszok, Domokos pedig magánemberként is megszervezhette a Becsület Napját.
De vissza a szocialista javaslathoz. A Fővárosi Bíróság elnöke, Gatter László szerint helytelen lenne, ha a bíróság csupán feltételezések alapján megtagadhatná a bejegyzési kérelmet.
Márpedig például a Magyar Gárda alapszabálya megfelel az előírásnak. Kulturális, hagyományőrző egyesületként jött létre, deklarált céljai között mindössze a gárdisták „fizikai, lelki és szellemi képzése”, a magyar kultúra és történelem emlékeinek ápolása szerepel. Valamint részvétel a katasztrófaelhárításban, rend- és polgári védelmi feladatokban, karitatív missziókban. És bár nem tisztázott, a gárda alapítói pontosan mit értenek a „nemzeti önvédelem” erősítésén, a fentiek alapján aligha igazolható a fasisztaveszély.
Ettől a Magyar Gárda masírozása, eskütétele sokakat sért. Meglehet, akad, aki a népitánc-együttesnek öltözött és idővel tán parlagfüvet nyíró ötvenhat magyart a keretlegények örökösének gondolja. A szervezet betiltásához azonban az MSZP által szorgalmazott törvénymódosítás sem ad alapot.
Mindaddig, amíg a Magyar Gárda törvényesen működik, az igazságszolgáltatás nem léphet föl ellene. A korlátok világosak.
A gárda alapítója, Vona Gábor például azt ajánlja: a szervezet tagjai járjanak lőterekre, tanuljanak meg fegyverrel bánni. Szerinte ugyanis problémás, hogy a sorkötelesség megszűntével a fiatalok nem sajátítják el a fegyverhasználatot, nincsenek fölkészülve ellenséges támadásra. Mármost a gárdisták magánszemélyként lőgyakorlatozhatnak (ha ez nem tölt is el bennünket megnyugvással), ám egyesületi tagként – az idézett alkotmányos szabályozás okán – nem. Ha tehát gyűléseiken fegyveresen jelennének meg, az alapot adhat a szervezet felszámolására.
Igaz, mint a Vér és Becsület példája mutatja, a procedúra évekig tarthat.
És míg a törvénymódosítást kezdeményező szocialisták szerint „új helyzet van”, mások úgy vélik, a szigorítás erősítheti az antiszemitizmust: az előítéletesek úgy gondolhatják, hogy a zsidókat másoknál komolyabb alkotmányos védelem illeti meg. A liberális álláspont szerint szavakkal, érvekkel kell küzdeni a szélsőségesek ellen.
Hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a provokációval, leginkább tán a két éve magát a címlapokra karlendítő Bácsfi Diána példája bizonyítja. Míg az igazságszolgáltatás azt fontolgatta: önkényuralmi jelkép-e, vagy csak annak tűnik Bácsfiék városszerte fölbukkanó emblémája, a média fasisztaveszélyről számolt be – ahelyett, hogy pszichiátriai kórtünetegyüttesként kezelte volna a mutatványt.
A volt szocialista országok zömében egyaránt megengedő az egyesülési törvény. Az „alapító atyák” – ma már látszik, tévesen – úgy ítélték meg: a diktatúrából szabadult államok polgárai nem fogékonyak a radikális ideológiákra. A térség államai tiltják ugyan a politikai rendszer erőszakos megváltoztatására, a hatalom kizárólagos birtoklására – Romániában és Szlovákiában az ország területi integritásának csorbítására – törő szervezeteket, ám hiányoznak a kimondottan a neonáci egyesületeket korlátozó törvények.
Nem úgy Németországban: az NSZK már 1949-es bonni alkotmányában tiltani rendelte a neonáci propagandát. Németországban ma a holokauszt tagadását vagy relativizálását jelentő úgynevezett Auschwitz-hazugság mellett a karlendítés és a nemzetiszocialista szervezetek alakítása is tilos. Ám hogy a szigorú szabályozás nem feltétlenül eredményes, jól mutatja: a szélsőségesen idegengyűlölő NPD több keleti tartomány parlamentjébe küld képviselőket. Betiltását többször kezdeményezték már, de hiába. Hasonló a helyzet Ausztriában, ahol a törvényi korlátozás ellenére is erős a szélsőjobboldal.
Az olasz törvények ugyancsak tiltják a neonáci szervezetek alapítását, ám a múlttal való szembenézés sajátos példája, hogy az egykori fasiszta állam és Mussolini dicséretét zengő egyesületeket nem üldözik.
Azokban az államokban, ahol a fasiszta, nemzetiszocialista eszméknek nincs hagyományuk, jobbára liberális a szabályozás. Így van ez Nagy-Britanniában és a skandináv országokban is, noha például a sűrűsödő ideggengyűlölet hatására Svédország ma már bünteti a gyűlöletbeszédet.
Az Európai Unió tagállamai belügyének tekinti, hogy az egyesülési szabadság biztosítása mellett milyen korlátozást hoznak a szélsőséges eszmékkel szemben. Az Európa Tanács rasszizmus és intolerancia elleni bizottsága viszont már 2004-ben javasolta a negyvenöt európai ország vezetőinek, hogy indítsanak eljárást a holokauszttagadókkal szemben.
