Forrás: 168 Óra

2007.09.12., 2007. évfolyam, 36. szám

szerző: Bokor László forrás: 168ra

cimke: Ránki György

“Kutató- és szerzőtársam…” írta sokszor Berend T. Iván barátjáról, akivel legfiatalabbként, harmincévesen osztoztak a Kossuth-díjon. Ránki György nagy élete – amely lassan húsz éve szakadt meg – a Gólyavártól vezetett a Tudományos Akadémiáig. Ma egy amerikai egyetem tanszéke viseli nevét.

Négyen teáztak a hatvanas évek egy nyár végi délutánján a Gellért teraszán. A korelnök Ghyczy Jenő volt, Horthy hajdani külügyminisztere, mellette Kádár Gyula ült, a VKF-2 regényes sorsú főnöke, majd egy másik nyugállományú ezredes, Duke Florimond az OSS-től, aki a német megszállás előtti napokban ejtőernyőzött Csáktornyára. Ő volt a mindmáig rejtélyes Veréb-akció (Sparrow Mission) parancsnoka, aki úgymond a háborúból való kiugrás taktikai tanácsait hozta szóbeli üzenetként Roosevelttől a kormányzónak. Ott ült továbbá – a régi históriát kibogozni akarván – a jegyzetelő Ránki György, aki abban volt hasonlatos a többiekhez, hogy maga is megjárta a lágereket. Sajátos, morbid humora sorstalansága megkezdésekor sem hagyta el. Egy gyufásdobozba rejtett üzenetet dobott ki a vagonból apjának címezve: “Ha előre tudok erről a kirándulásról, viharkabátot húztam volna.”

Virág elvtárs repült

Történész kollégáitól később abban különbözött, hogy nemcsak a levéltárak dokumentumait szembesítette egymással, de felkutatta a háborús nagy idők tanúit, cselekvő részeseit is, vallomásokra és pontosításokra kérve őket. Valahányszor ez sikerült, az járt a fejében: mennyivel érdekesebb lenne ez egy filmkamera jelenlétében.

Ezért is lett ösztönzője – holtáig szakértője – az MTV Századunk című nagyszériájának. De ha kellett, beállt a kamera elé is, és lett annak fekete-fehér korszakában is színes előadója a Gólyavári estékben. Sosem voltak nyelvi problémái, nemzetközi konferenciákon nem kellett a tolmácshallgatóért nyúlnia. Hat nyelven kommunikált. “Úgy érzem, nem jó a francia kiejtésem – panaszolta feleségének -, esténként jön majd egy korrepetitor.” Ott, a Gellért napernyői alatt is ő segítette Kádár Gyulát, kirekesztve a diskurzusból a Bem rakpartról (!) amúgy is késve érkező hivatalos tolmácsot. Különben sem kedvelte a magas hivatalok titokzatos embereit. Egyet közülük – aki Virág elvtárshoz hasonlóan “valamit” kérni akart tőle – nemcsak kidobott irodájából, de rögtön be is panaszolt Aczél Györgynél.

De kezdjük a történetet ott, hogy a Chinoinban könyvelő apja a mérnökség felé pallérozta volna útját. Most megrökönyödéssel hallgatta, hogy néhányukat már a gimnáziumi padban úgy elvarázsolta Pach tanár úr – nem középiskolás fokú – történelemmagyarázata, hogy őt akarják követni. De az egyetemen egy láthatatlan káderbizottság mérlegelt. Az egyik serpenyőt “polgári mentalitása” folytán a pártból kizárt apja nehezítette (meg saját ügye, merthogy emiatti tiltakozásáért őt is tagjelöltté minősítették vissza). Csakhogy a másikban ott voltak tanulmányi versenydíjai s a kimagasló felvételi eredmény. Ezek győztek. Vélhetően Pach Zsigmond szava is döntő volt, aki a rendkívüli tálentumot felfedezte benne, s akkor már az egyetemi katedrán állt. De a káderdosszié mindenüvé követte Ránkit. A nyári gimnasztyorkás tábor után, amikor tiszti rangokat osztottak, neki csak a szakaszvezetőség jut. “A dolognak nincs jelentősége – tűnődött – annak ugyanis, aki a háborúkkal csak visszamenőlegesen kíván foglalkozni, amúgy se kell a csillaghullás!”

Betelt útlevelek

Tennivalók sokasága várja a fiatal diplomást, aki nem nevezi még magát történésznek – mint később sok, jóllehet okleveles tanár -, pedig belemerül a könyv- és levéltárak sokaságába, kutat, cikkeket ír, esszéket, tanulmányokat. Ezek összefoglalására, még jelzésére sem vállalkozik az 1990-es Akadémiai Kislexikon, sőt abban is téved, hogy 1954-re teszi Kossuth-díját. Holott akkor csak “kisdoktori” értekezéseit írja. Egyet az ELTE-n, egyet a Közgázon. A babérkoszorús jelvény meg a Berenddel megosztott tíz-tízezer forintos tiszteletdíj csak 1961-ben éri utol.

Nem lévén akkor még számítógép, Ránki kétfelé céduláz. Feldolgozza a második világháború több ismeretlen eseményét s azok összefüggéseit, helyszíneit, kronológiáját. Lesz is belőle egy vaskos kötet, mely máig alapmű. De szívesen vállalkozik Berend T. Ivánnal a Közép- és Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században megírására. Ez volt, ami – jó néhány nyelvre elfordítva és világérdeklődést váltva ki – a honi történész és gazdaságtörténész társadalom élvonalába állította őket. Később alig volt a világháborút vagy a gazdasági fejlődéseket célzó nemzetközi konferencia, amely ne kívánta volna jelenlétüket és korreferátumukat. Eljutnak az Államokba, egy sor latin-amerikai országba, a Távol-Keletre, az öreg kontinensen pedig szinte mindenüvé. Kétszer telik be az útlevelük.

A légi utazások közben Ránki kiolvassa a “célállomások” minden, a fedélzeten fellelhető újságját, így hallgatói nem kis ámulatára up to date hivatkozhat a legújabb helyi adatokra, véleményekre, tervekre. Ösztöndíj várja a patinás oxfordi All-Souls College-ban, ahonnan örökös tagsággal tér majd haza. Minden utazása túlsúllyal járt. Megspórolt napidíjaiból könyveket vásárolt. Igaz, intézeti és otthoni könyvespolcai is roskadoztak már a külhoni tudóskollégák postán küldött művei alatt. Mindent eredetiben olvasott. Ágya mellett hajnalig égett a lámpa. Pár óra alvással beérte, reggel a Fedett várta, úszással kompenzálta diákkorának fociszenvedélyét, és gyalog járt fel várnegyedbeli munkahelyére, az Úri utcába. Akkor még a szombat is munkanap volt, vasárnap ült csak be bogárhátújába, és vitte a Normafához levegőzni feleségét, leányát.

Láthatatlan kritikusok

1963-ban lett a tudományok doktora, “76-ban akadémikus s egyben a Nemzetközi Történész Társaság elnökségi tagja. Kézlegyintéssel intézte el, hogy öt földrész szaksajtója már a “világhírű tudós” jelzőt biggyeszti neve mellé. Rázós munkahely jutott neki. Az MTA Történettudományi Intézete volt az egyetemes és magyar történelem legrangosabb műhelye. Nem más, mint a “véletlenek törvényszerűsége” okozta, hogy a közben akadémiai alelnökké választott Pach tanár úrtól vehette át – annak nyugdíjba készültekor – a helyi direkciót. De rögtön meg is kérte, maradjon köztük továbbra is, hisz szaktudása nélkülözhetetlen, használja tovább régi irodáját és szolgálati kocsiját. Így lett az Úri utcai épület nyugati történeti művek fordító bázisa, értékmentő emlékirattár, aspiránsok felkészítő terepe, tudományos periodika-szerkesztőség és politikai reformműhely. Innen szervezte később Juhász Gyula a Hungarológiai Intézetet, Ránki pedig fedezte Szabó Miklós szamizdatjait.

Hívták újra Angliába, de ő inkább szállt fel hetente a debreceni gyorsra, hogy történelemóráit megtartsa a Kossuth Lajos Tudo-mányegyetemen. Sosem mondta, de érződött rajta, hogy elfogadna már egy ELTE-kinevezést is, de ha ilyesmi baráti körben felmerült, csak vállát vonogatta. Belenyugodott, hogy néhány megnyilatkozását nonkonformizmusban marasztalja el egy láthatatlan grémium. Ott a vonaton készítette össze jegyzeteit, ám az auditóriumban már elő se vette. Nem túlzás azt állítani, hogy – a szabványgondolatokat messze elkerülő, nemcsak múltkutató, de előre mutató – előadásait rajongták hallgatói. Köztük olyanok, mint Debreczeni József, Zinner Tibor, Zöldi László és Elek István, hogy csak néhány kiválóság kerüljön említésre a politika-, jog-, sajtó- és társadalomtudomány művelői közül. De a máskor végzettek is mindig számíthattak segítségére, Glatz Ferenctől Schmidt Máriáig.

Aztán jött Amerika

E sorok szerzője tanúsíthatja, hogy egy általa szervezett budapesti konferencián (a hetvenes évek elején, a hadi propaganda aspektusairól) – a már BBC-főkommentátorként elhíresült – Aylmer Macartney professzor

e szavakkal emelte magasra a Wilhelmstrasse… című Ránki-kötetet: “Már ezért is érdemes volt magyarul megtanulnom. Remekmű!”

Kattintson a képre!

Aztán jött Amerika. Pontosabban ő ment elfogadni Indiana állam meghívását a bloomingtoni egyetem magyar tanszékének megszervezésére. A közép- és kelet-európai térség iránt ugyanis megnövekedett az amerikai fiatalok érdeklődése. A meghosszabbításokkal összesen hét évet töltött a campuson, hívhatott hazai tanárokat, és juttathatott ösztöndíjakat kiérdemesült régi tanítványainak. Közben Zsuzsi lánya is ott szerezhetett közgazdász “master” fokozatot, ami a kandidátusi minősítéssel mérhető össze. “Meglássátok, haza se jön!” – jósolták irigyei, mert sajnos ilyen is akadt, habár rosszul kalkuláltak. Az odakint szerzett új barátok – Gáti, Király Béla és még többen mások – próbálták átplántálni belé meggyőződésüket arról, hogy elkerülhetetlenek idehaza a változások a negyvenévi stagnálás után. Deák professzort a Columbiáról pedig ő kérte minduntalan, tegyen lépéseket a korona visszaadásáért. Ez a deákos – és nem éppen diákos – ügybuzgalom annyira jól sikerült, hogy Cyrus Vance meghívta Deák professzort a koronát hazaszállító díszküldöttségébe. Ott állt Szent-Györgyi Albert mellett.

“az intézetre hagyom”

Egy nap csöndesen Ránki is beállított. Könyveit hajókofferek hozták. Az időközben kultuszminiszterré lett Glatz is várta már, hogy az ő véleményét is kérje Kosáryé mellett az érlelődő változásoknak megfelelő történelemkönyvek létrehozásáról. Szemben Berenddel – aki a legmagasabb tudományos testület(ek) vezetőjeként – “nagy formáját futotta”, ő nem tudott már lépést tartani a felgyorsult idők követelményeivel. Szervezetét gyilkos kór támadta meg.

Annyi mindenhez értett, hogy egy nagy műtét után már tudta: közeleg a vég. Egyfajta belenyugvással feküdt a kórházi ágyon, és elrévedezett: “De kár – mondta Glatznak -, hogy ami most következik, azt már nem én írhatom meg…” Aztán ölébe vette határidőnaplóját, és végrendelkezett. “Könyveimet – írta apró betűivel – az intézetre hagyom, félben maradt kézirataim (itt egy tucatnyi cím következett) befejezésére Ivánt kérem, de a temetésen ne ő beszéljen, mert könynyen elérzékenyül. Inkább Hanák Péter vagy Vásárhelyi. És sem egyházi, sem kitüntetéses villogás, zene gyanánt meg az a csángó népdal szóljon, ami nemrég Száraz Györgyöt búcsúztatta. Ha a magas vezetés küld valakit, az Köpeczi Béla legyen… – és mert a morbid humor most sem hagyta el, még utána írta – figyelni fogom!”

Amikor barátja, Mark Palmer hallott végakaratairól, ezt mondta: “Csak egy rendkívüli személyiség, egy racionális nagy elme képes ilyesmire…” S a propellernyakkendős USA-követ ott állt a maholnap húsz esztendeje ledübörgő rákoskeresztúri göröngyök mellett, és épp feltette napszemüvegét. Pedig hideg tél volt. A fakoporsón három szikár szó állt: Élt ötvenhét évet.

Bloomingtonban már van emléktáblája.

Comments are closed.