Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. szeptember 12.
Jövő februárban lett volna 80. éves, de a halál nem ismeri a jövő időt. A nekrológban ez áll majd: Várnai Ferenc, a Népszabadság egykori külpolitikai rovatvezetője, a Magyarország volt főszerkesztő-helyettese, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének alelnöke hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 79. évében elhunyt.
Mostanában ritkán tűnt fel annak a szerkesztőségnek a folyosóin, amelynek egykor meghatározó alakja volt. Ez már nem az én lapom – szokta mondani ilyenkor, kesernyés mosollyal a szája szegletében, aztán hosszan sorolta, hogy mivel nem ért egyet. Amiből kiderült, hogy a lap minden sorát olvassa, ma is szenvedélyesen részt vesz minden országos vitában, csupán a tolla marad mozdulatlan. Nem ezért az országért, nem ezért a rendszerért vittem a bőrömet 16 évesen vásárra, s lettem a nácik ellen küzdő fegyveres partizán csoport vezetője – mondta ritka látogatásai alkalmával, s nem lehetett vele vitatkozni. Ugyan mit mondhatott volna az ember, aki már nem ismerte azokat a vészterhes időket, amikor még valóban bátorság kellett az ellenálláshoz?
Jó pár éve annak is, hogy utoljára találkoztunk. A betegség pírja már ott ült az arcán, de a szemében újra a régi harcos fény villant. Új kötetét tartotta a kezében, évtizednyi hallgatás után mégis megmozdult a tolla. Nem akarta magával vinni a sírba kibeszéletlen élményeit. A könyv valójában életéről szólt, de nem mint a memoárok szoktak. Kevés életrajzi momentum mellett inkább politikai, munkásmozgalmi, s mindenekelőtt újságírói, külpolitikai munkásságát helyezte az olvasó elé. Ami a legmegdöbbentőbb volt: Várnai, a harcos, rendíthetetlennek hitt kommunista nem tagadta el ideológiai, véleményformálói tévedéseit, kudarcait, hibáit sem. Nem hallgathatok tovább című könyvében kiírta magából elkeseredését, csalódásait. Aztán visszavonult betegszobájába és végleg elhallgatott. S. A.
