Népszabadság * Heiszler Vilmos * 2007. szeptember 11.
Miután több kritikát hallottam már a beszéd irányzatosságáról, úgy döntöttem, ebből a szempontból vizsgálódom elsősorban: ki hány pofont kapott.
Oktatási kötelezettségeim miatt nem követhettem élőben a köztársasági elnök beszédét. Az esti híradásokban és elemzésekben már annyi mindent hallhattam, hogy felfokozott érdeklődéssel kerestem fel az elnöki hivatal honlapját, hogy végre eredetiben láthassam az oly sokféleképpen citált és elemzett felszólalást.
Nem csalódtam várakozásaimban: Sólyom László hű maradt szerepfelfogásához. Komor hangulati bevezető (romló gazdasági és demográfiai mutatók) után hozzálátott az aktuális helyzet beható elemzéséhez. Miután több kritikát hallottam már a beszéd irányzatosságáról, úgy döntöttem, ebből a szempontból vizsgálódom elsősorban: ki hány pofont kapott.
Nos, Sólyom elnök lényegi megállapítással kezdte, mely elsősorban a jobboldal magatartását érinti: a pártok közötti megegyezéses politikát jelölte meg a felfelé vezető út kezdeteként – márpedig a Fidesz jelenlegi politikájának talpköve az engesztelhetetlen harc a kormánnyal és pártjaival szemben.
Ugyanígy csakis a jobboldal bírálataként foghatjuk fel azt a fejtegetését, mely az alkotmányos alapok megkérdőjelezésének romboló hatásáról szól.
Az elnök kissé körülményes magyarázat után, mellyel a fasizmust meg kívánja különböztetni a radikális jobboldaltól, ez utóbbit is fundamentális bírálatban részesíti: az emberi méltóság alapeszméjével szembenálló irányzatként jellemzi.
Egyértelmű kiállása a holokauszt egyedi és egyetemes példázat-jellege mellett a beszéd humanista alapvonulatának kiemelkedő részlete, akárcsak figyelmeztető óvása a nyilaskorra emlékeztető jelképek használata ellen.
Fontos, hogy nevesíti az Árpád-sávos zászlót, melyet oly sokan mentegetnek történelmi ereklyeként politikai használat közben is. Végezetül a tavaly őszi tüntetések közben elkövetett erőszakosságok kapcsán megemlíti a tüntetők magatartását. Ez hat értékelhető találat a jobboldalra.
Nézzük a balt érintő elnöki csapásokat: mindenképpen ide számíthatjuk a szólásszabadságot és az egyesülési jogot szabályozó törvények szigorítási terveinek – előbb csak jelzésszerűen, majd részletesen, a beszéd egyik fő elemeként előadott – bírálatát.
Ide illik a 23 millió románnal való emlékezetes ijesztgetés – kissé már elkoptatott – felemlítése is. A szélsőjobboldali uszítás által keltett félelem manipulációs használatára való utalás is csak a baloldalt érintő kritika lehet.
A Kossuth-tér sportrendezvényekre való lefoglalásának ironikus említése konkrét kormányintézkedés bírálata, s ide tartozik a tavaly őszi tüntetések kapcsán elkövetett rendőri túlkapások érzelmi felhangoktól sem mentes említése is.
Nem vall túl jó taktikai érzékre (erről Sólyom sosem volt híres) a tüntetések utáni kitüntetések említése, hiszen éppen hasonló aktusok folytán elkövetett botlásai miatt kezdett csökkenni a népszerűsége. Kapaszkodjunk meg: itt is hat érvényes találat van. A pofonok darabszámát tekintve tehát a beszéd kiegyensúlyozott.
De milyen minőséget rejtenek a számok? Nos, a jobboldal felé többnyire alapvető, a demokrácia alapértékeit érintő, elvi bírálatok szóltak, míg a baloldal felé inkább aktuálpolitikai kritikák, az alapjogok tervezett szűkítésének kivételével.
Tehát Sólyom elnök elvégzi azt a nagyon fontos elhatárolódást a szélsőjobbtól, amit hiába várunk a jobboldal parlamenti letéteményeseitől, s ezt értékelni kell, jobban, mint eddig észlelhettük. A baloldalt ért bírálatok elvi ereje sokkal kisebb, néha a napi politikai csatározás szintjét közelítik (ld. kitüntetések).
Úgy látszik, a kétfrontos harc hagyománya demokratikus keretek közt is folytatódik. S amíg a fundamentális bírálat a jobbot éri, én boldogan elviselem a baloldalt érő elnöki szurkapiszkákat.
A szerző történész
