Gyurcsány Ferenc, Sólyom László és Semjén Zsolt beszéde az, amelyről mindenképpen szólnunk kell a tegnapi parlamenti nyitány kapcsán.
Pro primo. A kormányfő nagy ívű programot vázolt föl, némileg teátrálisan, 48 pontba foglalva. Szó van ebben gazdasági növekedésről, munkahelyteremtésről, az iskolarendszer megújításáról éppen úgy, mint az egészségügy reformjáról vagy a hétköznapi biztonság megteremtéséről. Szép dolog, magunk is drukkolunk neki, hogy ezekből minél több megvalósuljon. Ugyanakkor részben osztjuk Dávid Ibolya MDF-elnök aggodalmát, vajon aki sokat markol, az nem fog-e a végén keveset? Az elmúlt években a politikusi ígéretek leértékelődtek. Most mindannyiunk alapvető érdeke lenne, hogy bebizonyosodjon, olyan ígéretek hangzanak csak el, amelyek reálisan meg is valósulhatnak. Gyurcsányéknak különösen fontos most az érzékelhető siker, mert egyébként meglehetősen nehéz lesz kimászni abból a gödörből, amelybe most – a közvélemény-kutatások bizonysága szerint – belezuhant a koalíció. Mindenesetre most nyomtassuk ki ezt a 48 pontot, akasszuk ki a faliújságunkra, és kövessük nyomon, kérjük számon, hogyan alakulnak a dolgok! Nyilván akadnak nehezebb ügyek, olyanok, amelyek csak hosszabb távon oldódhatnak meg, mint az egészségügy vagy az iskolarendszer reformja. Ugyanakkor olyanok is, amelyek tulajdonképpen könnyen megvalósíthatóak, mégis örülni fogunk nekik – mint például a képviselői költségtérítés szabályainak megszigorítása. Ha a negyvennyolc pont többsége valósággá válik, mondjuk, egy év múlva, akkor jóval kevésbé kell aggódnunk a kormány jövőjéért. Ám ha nem, akkor az egész ország sorsáért szoronghatunk – s ennek a lehetőségnek a „magyar emberek” érdekeit mindennél előbb helyező ellenzék sem drukkolhat.
Pro secundo. Sólyom László köztársasági elnök felszólalása. Kezdjük egy formai üggyel! Bután néz ki, hogy az elnök, miután egy erősen politikai tartalmú beszédet mond, amelyben alaposan megmossa a kormány fejét is, meg sem várja a miniszterelnök felszólalását, hanem szépen kiballag az üléstermi páholyából – nagyjából éppen akkor, amikor a Fidesz is a folyosók és a büfé felé veszi az irányt.
De nézzük inkább a lényeget! Az államfőnek – aki bírálta mind a két politikai oldalt, de inkább azért a koalíciós pártokat – egy teljesen normális országban, ahol erős a demokrácia és minden fontos szereplő kötelezőnek ismeri el magára annak szabályait – valószínűleg teljesen igaza lenne. Ahol nem beszélnek egy elbukott választás után csalásról vagy illegitim kormányról a vesztesek, ahol nem kérdőjeleznék meg rendszeresen a demokrácia működését, ahol teljesen természetes, hogy a jobboldal, a konzervatívok még véletlenül sem kacsintanak össze a szélsőjobbal – nos, egy ilyen országban egy ilyen elnöki beszéd után csak így sóhajthatnánk fel: milyen jó, hogy ilyen bölcs a mi elnökünk.
Kétségtelen, egy mégiscsak stabilan működő parlamentáris rendszer jogrendjét nem lehet ahhoz igazítani, hogy sokak véleménye szerint az ellenzék legerősebb pártja mintha túllépne időnként jogon és tisztességen. Talán úgy kell tenni, mintha minden rendben lenne. De azért ne feledjük, nincs! Lehet, hogy nem vezet eredményre a kormány azon szándéka, hogy megszűrje a nyilvánosság elé kerülő gyűlöletbeszédet. A szólás- és gyülekezési szabadság a rendszerváltás egyik legnagyobb nyeresége. Igaz. Óvni kell! Persze. Csak azzal is szembe kell nézni, hogy éppen a mérhetetlen sok gyűlölködés, uszítás miatt egyre többen vannak, akik kiábrándulnak a szabadságból. És ez baj. Megoldást kell találni! Hogy a kormány próbálkozása jó-e vagy rossz, természetesen törvényjavaslat híján nem tudom eldönteni. De azt igen, nem az a magyar demokrácia nagy ellensége, aki meg akarja védeni mindazokat, akik nem azt várták a szabadságtól, hogy most már büntetlenül lehet gyalázni, fenyegetni őket. Nehéz ügy, mert a kecskét is jól kellene lakatni és a káposztának is meg kellene maradnia. Na, ennek megoldásához kellene igazi bölcsesség.
És még egy. Nagyon szívem szerint való, hogy az elnök felszólított arra, ne használják az ellenzékiség kifejezéséül az árpádsávos zászlót. Indokolása szerint „a halottak és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből” ne. Félrevivő gondolatmenet. Azért ne használják, mert demokráciában nem élünk olyan jelképekkel, amelyek a diktatúrát idézik, főleg ha magyar állampolgárok tömeges legyilkolására emlékeztetnek. Az árpádsávos zászló látványa ellenzéki-politikai gyűléseken nem a holokauszt áldozatainak leszármazottait bántja, hanem minden becsületes embernek kell hogy fájjon.
Pro tertio. Semjén Zsolt. Azzal, hogy az SZDSZ-en a mózesi törvények megtartását kéri számon – bizony maga a politikai antiszemitizmus. A művelt világban egy ilyen megjegyzés után már nemhogy frakcióvezető, de képviselő sem lehetne.
Nos, Sólyom talán itt tévedett. Ez még nem az a művelt világ.
Dési János, desij@nepszava.hu
